Zalán Vince
Salgado a nyomor és az embertelenség hiteles dokumentátora.
Wim Wenders megint megtalálta a
maga emberét. Nevezetesen Sebastião Salgadót, a kortársi fotóművészet egyik
legnagyobb alakját. Tudjuk, Wenders az évtizedek során már sokszor kilépett a
játékfilm keretei közül, kivált olyan alkalmakkor, amikor kivételes
személyiségek léte erre szinte felszólította. Először, amikor az egyik
legnagyobb amerikai filmrendező, Nicholas Ray küzdött a halállal (Villanás a víz felett, 1980). Öt évvel
később a japán Ozu ragadta el képzeletét (Tokyo-Ga),
aztán Yamamoto a ruhatervezés mestere (Jegyzetek
városokról és ruhákról, 1989) következett, majd egy évtizeddel később kubai
zenész óriásokról (Buena Vista Social
Club), 2011-ben pedig a csodás táncos-koreográfus Pina Bauschról forgatott (Pina). Ezek a filmjei nem játékfilmek,
de távol állnak a szabályos dokumentum vagy portréfilm formától is. Wenders rendezte őket, mégis inkább képbeformált
dialógusok, amelyben a résztvevő felek megpróbálnak eligazodni azok között a
kérdések között, amelyeket az élet mindnyájunknak feltesz. Partnerei (nyugodtan
mondhatnék alkotótársakat is) talán éppen karakteres magatartásukkal, s határozott
válaszaikkal vonják magukra a filmrendező figyelmét, amelyet, megingathatatlan
következetességet felmutató életútjuk hitelesít.
E
különleges Wenders-sorozatba tartozik A
Föld sója (The Salt of the Earth)
is, amely az idei Cannes-i Filmfesztiválon az Un Certain Regard szekció zsűrijének
különdíját nyerte el. Wenders-nek van egy rendező társa is, Salgado fia, Julio
Ribeiro Salgado, aki már közös munkájuk előtt forgatott felvételeket apja
életéről. E „páros” rendezés – a befejezett filmben – egyszerre mutatkozik
hátránynak és előnynek. Hátrány, hogy – érthetően személyes okokból – olyan
felvétel-csoportok is szerepelnek benne, amelyek képileg-gondolatilag kilógnak
a film szerkezeti egységéből, amolyan „privát” filmeknek tetszenek. Előny
viszont, hogy így kettős tükörben mutatkozik meg Sebastião Salgado, egyfelől a
fia belsőséges, érzelmileg telített látásmódjában, másfelől Wenders külső,
bizonyos értelemben objektív(abb) bemutatásában. A film gerincét Salgadónak a hivatás
gyönyörűségeire és borzalmaira emlékező vallomása adja. A húsz éve Párizsban
élő fotográfusnak, akit a legnevesebb
fotóügynökségek (Sygma, Gamma, Magnum Photos) foglalkoztatnak, s aki több mint
száz országban járt már, két fő „fotós terepe” van: szülőföldje, Brazília és
Afrika.
A
nyitókép Salgadónak a 430 kilométer hosszúságú brazil aranybányában, Serra
Peladán készült felvétele, egy valóságos ember-katedrális, amelynek méreteinél
talán csak a képkeretbe foglalt emberi szenvedés nagyságrendje a
szívbemarkolóbb. Bruegel és Bosch egyszerre vannak jelen ebben a 20. századi
kép-nyomatban. Nem lehet kétségünk: Salgadót mindenekelőtt hazája
alávetettjeinek, éhezőinek sorsa érdekli. De a pokol legmélyebb bugyraival (mert
még ezt is lehet fokozni) Afrikában ismerkedik meg. A rendszeres (!) tömegmészárlásokkal,
az emberirtással, amelynek tettesei – emberek. Hogyan, miként, s meddig lehet
fotókat készíteni egy száz kilométeres országúton, amelyen százhetvenezer
halott fekszik? Wenders-t láthatóan ez a kérdés izgatta, az ember, akinek objektívjébe
(kamerájába) folyamatosan embertársainak végtelennek tetsző gonoszsága tekint.
Hogyan lehet ezt elviselni, meddig lehet ezt csinálni? S honnan van mindehhez
Salgadónak lelkiereje?
A
rendezés kerüli a harsányságot, nem próbálja meg túllicitálni sem azt a drámát,
amelyet a fotókon látunk, sem azt, ami magában Salgadóban zajlik. Ezért tud
pontos és hiteles lenni. Hiszen Wenders nem „életrajzi” filmet akart forgatni,
amelyben rigorózusan felsoroltatnak a fotós pálya főbb állomásai vagy az ezredfordulón
megjelentett albumok (a Workers:
Archeology of the Industrial Age trilógiája, a Migrations, Africa, Genesis stb), hanem arra kíváncsi,
hogyan is álljuk a gonosz tekintetét. Salgado kivételes: állja ezt a
tekintetet, bizonyára ezért is lett Wenders alkotótársa. S bizonyára ezért
képes fákat ültetni. A film mértéktartóan kitér az Instituto Terrára, a
kilencvenes évek végén, feleségével, Leilával közösen Brazíliában létre hozott,
mondjuk így, mintagazdaságra, amelynek főprogramja az újraerdősítés, de egyben
növény-megőrző, környezetvédelmi oktatóközpont is. Wenders itt is kerüli a
szentimentális felületességet, Salgadónak ez a tevékenysége tárgyszerűen
jelenik meg a filmben. Ezért is különleges Wim Wenders filmje, mert
egyértelműen fogalmazza meg, hogy az állhatatos szembenézés a gonosszal és a
faültetés összetartoznak. Feltételezik egymást, egyik sincs a másik nélkül. A
film-írástudók árulásának egyre jobban terjedő ragályának idején emlékezetes
kivétel A Föld sója.
A
filmet Robert Capa Kortárs Fotográfiai
Központ mutatta be.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/12 50-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11991 |
