Ádám Péter
Nem csoda, hogy a film megbabonázta a pilóta-írót: a repülőgép volt a kor legmozgékonyabb „kamerája”.
Antoine de Saint-Exupérynek a katonai bázisra
visszatérő P 38 Lightening típusú felderítő gépét, hetven éve, 1944. július
31-én lőtte le a Marseille környéki vizek felett a Luftwaffe vadászpilótája. Kevesen
tudják, hogy a negyvennegyedik évét éppen hogy betöltő pilóta-író a francia irodalom
mellett a filmművészetnek is fájdalmas vesztesége… * „Saint-Ex” – ahogyan
közeli barátai hívták– már egy-két évvel első könyvsikere, az 1929-es Courrier Sud (Déli futárgép) után ráeszmélt, milyen új perspektívákat nyithat a
képzelet (meg az irodalom) előtt a repülés találkozása a mozival. Annál is
inkább, mivel az új művészeti ág – legtöbb nemzedéktársához hasonlóan – a
pilóta-írót is erősen megbabonázza. Egyik 1928-as Dakarból kelt levelében
például Raoul Welsh Bagdadi tolvaját
(1924) idézi. De már ekkor sem éri be a néző passzív élményével, már ekkor arra
a filmre gondol, amelyet ő tudna írni az általa átélt kalandok nyersanyagából. Másik
– ugyancsak ekkortájt kelt – levelében ezt írja anyjának, a lázadó berberekkel
folytatott egyik tárgyalásra készülődve: „Lehet, hogy az utazás kockázatos egy
kicsit (én leszek az egyetlen fehér ember), de el se tudod képzelni, mekkora
kaland. Nagyszerű filmet lehetne ebből forgatni, az biztos […]. Kérlek,
okvetlenül mondd meg Marc Allégret-nek, hogy erre még nem gondolt senki, és
hogy nagyon, de nagyon izgalmas ez az ismeretlen világ.” (Az íróval egyidős
fiatal rendező dokumentumfilmesként indult, a család közeli barátja.) Majd nagy
büszkén újságolja ugyancsak az anyjához intézett és 1930. július 25-én Buenos Airesből
keltezett levelében: „Most kezdtem bele egy nagyfilm írásába, remélem, egy szép
napon meg is csinálhatom…”
Ráadásul az író, igen
korán, azzal is tisztában van, hogy a jó film nemcsak a cselekménynek, a
megjelenített élmény rendkívüliségének függvénye. Mert az igazán jó, az igazán
hatásos film, legalábbis az író szerint, a mítosz édestestvére. Alighanem ez a
magyarázata, hogy Saint-Exupéry – tudatosan vagy tudattalanul – írói
forgatókönyveinek szinopszisát mindig valamilyen mítoszra alapozta. Míg a nem
tudni, mikorra datálható Sonia, amely
egy egész hajót megfertőző spanyol táncosnő története, a Pandora-mítosz modern
változata, a harmincas évek legvégén keletkezett Igor a hősies önfeláldozás, a „végzet asszonyában” testet öltő
elkerülhetetlen fátum drámája. Nemkülönben az 1935-ös Anne-Marie, amely – a regényadaptációkat nem számítva – az író
egyetlen megvalósult filmterve, a képzelet és invenció mitikus felmagasztalása.
Akárhogyan is, a mozivászonig eljutó megvalósult tervek kivétel nélkül
csalódást okoztak a szerzőnek. Nem véletlenül idézi az író vallomását egyik
visszaemlékezésében a Pierre Chevrier álnéven publikáló Nelly de Vogüé: „Egyetlen
filmet sem tudok a magaménak elismerni, hiába készült a könyvemből vagy a
forgatókönyvemből. A film csupa kompromisszum, és mindig olyan kollektív munka
végeredménye, amelyben a szerző sohasem ismerhet rá a művére […].”
Saint-Exupéry életében
három játékfilm készült, amely szorosan kapcsolódik az íróhoz: az amerikai Night Flight, valamint a francia Anne-Marie és a szintén francia Déli futárgép. Mindamellett „Saint-Ex”
esetében a tervezett szinopszisok mindig tanulságosabbak az elkészült filmeknél,
annál is inkább, mivel ezek az irodalmi művekkel szoros rokonságban álló, nem
ritkán azokat előlegező vagy – épp ellenkezőleg – azokat tovább szövő, sokszor
befejezetlen és csaknem mindig töredékes tervek igen sokat elárulnak a szerző „filmi
képzeletvilágáról”. A balul sikerült Párizs-Saigon távolsági versenyt (1935) feldolgozó
szinopszis egyik-másik motívuma például egyformán előlegezi az 1939-ban közreadott
Terre des hommes (Emberek földje), illetve az 1942-es Pilote de guerre (Felderítő pilóta) egy-egy jelenetét. Jóllehet a szinopszisok és
filmtervek szerves részei a szerző írói világának, Saint-Exupéry filmírói
életműve egyáltalán nincs híjával az izgalmas meglepetéseknek. * Időrendi sorrendben az
1931-ben közreadott Femina-díjas Vol de
Nuit (Éjszakai repülés) az író
első műve, amely Night Flight címen alig
két évvel a könyv megjelenése után eljut a mozivászonig. A filmet Clarence
Brown (1890‑1987) rendezte. Brown a tízes évek második felében a francia Maurice
Tourneur mellett inaskodott, majd egyik legtermékenyebb rendezője lett a
hollywoodi aranykornak. Bár e látszólag strukturálatlan regényt, amely a
légiposta kezdeti időszakának állít emléket, nem lehetett egyszerű filmre írni,
a forgatókönyvíró megpróbálta a lehetetlent, és igyekezett, akár kitalált
epizódok betoldásával, minél több logikát vinni a cselekménybe. Amit lehetett,
felhasznált a párbeszédből, de a mű árnyalt jellemrajzát, finom költészetét már
nem tudta a mozivászonra átmenteni: a Night
Flight prózai, szürke, konvencionális és hatásvadász film, és a
végeredményen a szép légi felvételek meg az egykori legendás Bréguet 14-esekre hasonlító, de
valójában azoknál modernebb kétfedeles Douglas
M-3-ok se tudtak javítani. A filmnek, amely két és fél hónapig ment a
párizsi mozikban, így is volt két nagy érdeme. Először is országosan ismertté
tette a szerzőt, másodszor pedig ennek a filmnek a hatására született a
Guerlain fivérek Vol de nuit elnevezésű
híres parfümje, amely mind a mai napig kapható a francia illatszerboltokban.
A Saint-Exupéryt erősen
frusztrálta ez az amerikai film. Az író úgy érezte: hogy azt láthassa a
vásznon, amit szeretne, ahhoz neki magának kell forgatókönyvet írnia. Az Anne-Marie című forgatókönyv, amelyet
egy évvel a Night Flight 1934-es
párizsi bemutatója után vet papírra, két változatban is elkészült: míg az első
a „filmnovella” műfajához áll közelebb, a második már teljesen megfelel a profi
szcenárió minden formai követelményének (a baloldali hasáb a beállításokat, rendezői
utasításokat és helyszínmegjelöléseket tartalmazza, a jobboldali a dialógust).
Az Anne-Marie éppen azért olyan
érdekes, mert a film láttán és olvastán mintha egy kicsit világosabban látná az
ember, mi is frusztrálhatta, zavarhatta annyira az írót Clarence Brown Night Flightjában. Mert korántsem a
szirupos megközelítéssel lehetett baja, sokkal inkább az bánthatta, hogy a film
híjával volt minden humornak, költőiségnek és könnyedségnek, és hogy a francia
eredetihez képest egyszerűbb és laposabb angol dialógusban sehogyan sem tudott ráismerni
tulajdon mondataira.
Az 1936-os Anne-Marie ugyanis (amely híven követi a
technikai forgatókönyvet) egyáltalán nem mentes a giccstől és sematizmustól,
sőt, mintha a szerző a filmnovellával és forgatókönyvvel szándékosan épp a
kommerszet vette volna célba. A figurák elnagyoltak – sokkal inkább típusok,
mintsem karakterek –, az egész sztori pedig, negédességével és felszínességével,
erőltetett jókedvével és álságos lovagiasságával, sokkal inkább a korabeli
operett vagy bulvár-komédia világához áll közelebb, semmint a kalandfilmhez. A cselekménynek
részben egy reptér, illetve a reptér bárja, részben a reptér melletti repülőgépgyár
tervező irodája a színhelye. Ezen a reptéren berepülőpilóta az öt elválaszthatatlan
jó barát, a Gondolkodó, az Ökölvívó, a Paraszt, a Nyomozó meg a Szerelmes, aki jókedvével,
összetartásával és segítőkészségével mintha egy kicsit a Dumas-féle Három testőrnek volna a XX. századi
alakváltozata. A tervező irodában dolgozik tervező mérnökként a vonzó, okos, csinos
és fiatal Anne-Marie, aki hamarosan pilóta kezeslábasra cseréli a fehér
köpenyt, és az öt elválaszthatatlan jó barát irányításával megtanul repülőt
vezetni.
Az öt jó barát azonban
önző módon kisajátítja Anne-Marie-t, sőt, a lányt még szerelmétől, a
Feltalálótól is igyekeznek elválasztani. Ez egy darabig sikerül is nekik, hála
a Gondolkodó által írt névtelen szerelmes leveleknek. De hiába a barátok apáskodó
gondoskodása, mikor Anne-Marie egy viharban veszélybe kerül, nem nekik, hanem a
Feltalálónak jut eszébe, hogyan kellene lehetővé tenni a lány biztonságos
landolását. A pilótákkal együtt autóba ül, és gyorsan a közép-franciaországi
Angoulême-be megy, hogy a város elektromos központjából, a városi világítást
hol le-, hol felkapcsolva, morze-jelekkel adja meg a pilótanőnek leszállásra
alkalmas reptér koordinátáit.
A film, amelyet Raymond
Bernard (1891‑1977) rendezett, igaz, silány és butácska, de a talmiság ellenére
is jól felismerhetők benne Saint-Exupéry írói rögeszméi (rózsa, a repterek
bajtársias hangulata stb.), ahogyan a szerző humora és fantáziája is fel-felvillan
a történetben. Akárhogyan is, tény, hogy a mozgókép új dimenzióval gazdagodott
a repülésnek hála: nevezetesen a felülről mutatott világ látványával. Az Anne-Marie nagyjelenete, amikor a
szerelmes férfi repülőgépet vezető szerelmének egy egész város közvilágítását
fel- és lekapcsolva küld üzeneteket a vaksötét éjszakába, még évtizedekkel később
is elevenen él majd a mozi-nézők emlékezetében…
Ami az író azonos című
regényéből forgatott harmadik filmjét, az 1937-es Déli futárgépet illeti, bár Saint-Exupéry már 1931-ben belefogott a
regény adaptációjába, komolyabb munkára csak öt évvel később került sor. Az író
a dialógusok megírása mellett azt is elintézte, hogy az Air France, pilótával
együtt, két repülőgépet, két Laté 28-ast
biztosítson a forgatásra. (Ez valamivel modernebb típus az regényben megörökített
Farman 70-esekhez és Bréguet 14-esekhez képest, de ez mit sem
változtat a történeten.) A technikai forgatókönyvet, részben legalábbis, a fiatal
Robert Bresson jegyezte, a rendező Pierre Billon (1901‑1981) volt, a script girl pedig Françoise Giroud, a
későbbi neves politikai újságíró (ő keresztelte el Nouvelle Vague-nak az ötvenes évek végén jelentkező új filmrendező nemzedéket).
A munka az erre a célra
kiválasztott marokkói helyszínen nem ment zökkenők nélkül. A statisztaként
szerződtetett berberekkel és arab tevehajcsárokkal nem nagyon a lehetett
megértetni, hogy puszta forgatásról van szó. Amikor a rendező megadta a jelt a támadásra,
a statiszták félelmetes üvöltéssel rohantak le a dűnékről, olyan fékezhetetlen lendülettel,
hogy a felvevőgépet is feldöntötték. Az operatőrnek éppen hogy sikerült az
útból ép bőrrel elmenekülnie. A repülőgépes jeleneteket maga az író irányította,
sőt, Saint-Exupéry – ezt Stacy de la Bruyère nagyszerű életrajzában olvastam – a
forgatásra szerződtetett pilóta helyett, aki a tervezett manővert rémülten visszautasította,
a film érdekében még kockázatos kaszkadőr-szerepre is vállalkozott: az utolsó
jelenetben ő ült a pilótafülkében, amikor a gépnek a sivatagi homokból nagy
nehezen sikerült felszállnia.
A cselekmény nagy
vonalakban megegyezik a regényével. Jacques (Pierre Richard-Willm), az Aéropostale
légiposta-szolgálat pilótája szabadságot kér, hogy meglátogassa gyermekkori
szerelmét, Geneviève-et (Jany Holt), aki szerencsétlenségére egy rideg és
akarnok nagykövethez ment feleségül, és vidéki kastélyban éli boldogtalan
életét. Jacques azonban megszökteti, és párizsi lakásába viszi Geneviève-et, de
nem tud a fiatalasszony mellett maradni, azonnal elszólítja a hivatás, a „férfikötelesség”:
egyik szerencsétlenül járt pilóta társát kell megtalálnia a sivatagban. Közben
a család rátalál a szökött fiatalasszonyra, és minden módon megpróbálja
rábírni, hogy béküljön ki a férjével. Erre Geneviève nem hajlandó, de amikor az
újságból tudomására jut, hogy Jacques-ot, akinek végül sikerült a társát
megmenteni, a berber lázadók egy másik összecsapásban halálosan
megsebesítették, úgy dönt, mégis visszatér a férjéhez…
A Déli futárgép sem remekmű, de az embert mégis elfogja valami furcsa
meghatottság ennek a kétségtelenül rutinosan megcsinált színpadias melodrámának
a láttán. Ha az édeskés történetet nem számítjuk, az írónak itt mégiscsak
sikerült a regényből átmenteni valamennyi költőiséget a dialógusba (néha
egészen mellbevágó dolgok hangzanak el a szereplők szájából, olyan csodaszép
mondatok, amik nem is méltók az efféle limonádéhoz). Emellett ott van még a
történet hátterében az első légiposta-vonalakat biztosító pilóták
kötelességérzete, szerény hősiessége és minden áldozatra kész bajtársiassága,
az az egymásrautaltság, amely a felidézett években olyan meghatározó hatással
volt az író személyiségére. És ott van még a jellegzetes Saint-Exupéry-motívumok
közt az életveszélyes hivatás meg a polgári életforma összebékítésének
lehetetlensége, és ott van még, bár csak halványan, a gyermekkori édenkert
elvesztésének lüktető fájdalma, az a sohase szűnő nosztalgia, amely – hat évvel
a film forgatása után – A kis herceg
lapjain fog kiteljesedni… * A megjelenésekor
Femina-díjra érdemesített Courrier Sud
(1929) meg a Vol de nuit (1931) után
Saint-Exupéry harmadik könyvet is írt az első légiposta-vonalakat létrehozó
úttörő pilóták nagy kalandjának nyersanyagából. Az Emberek földje, amelyért az írót a Francia Akadémia regény-nagydíjával
jutalmazták, alig néhány hónappal a második világháború kitörése előtt látott
napvilágot. Az író ezt a művét is szívesen látta volna viszont a mozivásznon. Jóllehet
a könyvből, jó másféléves huzavona után, végül nem lett film, az Emberek földje adaptációjának történetével
nemcsak azért érdemes egy kicsit behatóbban foglalkozni, mert a terv megvalósulása
esetén a rendező Jean Renoir lett volna, hanem azért is, mert a regényből
készült terjedelmes filmnovella egy kicsit szintézise, ha ugyan nem utolsó nagy
fellobbanása a film műfajához nagyon is ambivalensen viszonyuló szerző mozival
kapcsolatos álmainak, vágyainak és elképzeléseinek.
Ennek a filmtervnek a
születésében a véletlen is jócskán közrejátszott. Az 1940-es összeomlás után
Saint-Exupéryt leszerelik (az általános mozgósítás idején a légierőhöz sorozták
be, ahol légi felderítőként szolgált). A kollaborációt határozottan elutasító
író azért is kerül kényes helyzetbe, mert a Charles de Gaulle által Londonból
meghirdetett ellenálláshoz ugyanúgy nem akar csatlakozni, mint ahogyan a Vichy-kormány
szégyenletes politikáját is elutasítja. Az ország megszállása után mély
depresszióba zuhan, először Algériába megy, majd úgy dönt, Lisszabonon át
hajóval az Egyesült Államokba utazik, mégpedig abban a reményben, hogy hála
rendkívüli népszerűségének (legutolsó műve kétszázötven ezer példányban fogyott
el az amerikai könyvesboltokban), meg tudja győzni az amerikai közvéleményt, és
el tudja érni, hogy a Szövetségesek oldalán az Egyesült Államok is bekapcsolódjon
a háborúba. Saint-Exupéry korábban már többször megfordult Amerikában, jól ismeri
az ország gazdasági potenciálját, és tisztában van vele, hogy amerikai segítség
nélkül Európa képtelen felülkerekedni a náci Németországon.
Bár Renoir úgy érzi, a
bajban nem szép dolog cserbenhagyni honfitársait, nem látva más kiutat, a
katonai vereség után mégis elfogadja a felkínált lehetőséget, és elindul
Hollywoodba. Így történt, hogy 1940 decemberében, a Lisszabonból New Yorkba
induló Siboney fedélzetén, az egyik legnagyobb francia író és az egyik
legnagyobb francia filmrendező a véletlen folytán ugyanabban a kabinban volt elszállásolva.
És mire az év utolsó napján megérkeznek New Yorkba, úgy szállnak partra, mintha
már több évtizede elválaszthatatlan jó barátok lettek volna. Igaz, a művészi
érzékenység, fantázia és humorérzék mellett sok más is közös bennük. Renoir az
első világháborúban szintén a légierőnél szolgált, sőt, ugyanazon az
Ambérieu-en-Bugey melletti reptéren kapott pilótakiképzést, ahol „Saint-Ex”
tizenkét esztendős korában először ült repülőgépbe (a reptér alig néhány
kilométerre van a család egykori kastélyától). Igaz, egy légi baleset, amiben
súlyos lábtörést szenvedett, korán véget vetett a későbbi filmrendező pilóta-karrierjének…
Saint-Exupéry és Jean
Renoir azzal a tervvel száll partra New Yorkban, hogy filmre viszi az író
utolsó regényét,az Emberek földjét. Renoir
nagy lelkesedéssel rögtön bele is fog a regény olvasásába. A lelkesedést az sem
lohasztja le, hogy egy-kettőre kiderül: a laza szerkezetű Emberek földje – amelynek nincs főhőse, és amely egyformán híjával
van az egységes helyszínnek és cselekménynek – nem igazán alkalmas filmi
feldolgozásra. Hogy a műből játékfilm legyen, ahhoz egy erős szálra kellene
felfűzni a történeteket, ahhoz kellene valami struktúra, nagyobb kohézió,
fokozatosan kibomló cselekmény. Mindehhez Renoirnak a könyv mellett egy sor
kiegészítő magyarázatra, eligazításra, kommentárra van szüksége. Lévén mindegyik
regénye önéletrajzi jellegű, Saint-Exupéry a film kedvéért megpróbálja új
megvilágításban megfogalmazni az élményeit, ahogyan azt is, hogy milyen mélyebb
jelentést tulajdonít az írásainak.
Mivel a partraszállás után
rögtön el is válnak (míg Saint-Exupéry New Yorkban marad, Renoir rögtön tovább
utazik Hollywoodba), levélben és telefonon folytatják a munkát. Saint-Exupéryt
a tervtől úgy elfogja a lelkesedés, hogy méregdrágán azonnal diktafont vásárol
(akkor még csak lemezes diktafon létezett, a mágnesszalagot még nem találták
fel), és ezekre a lemezekre rögzíti a tervezett filmmel kapcsolatos emlékeit és
ötleteit. A lemezeket azután Handle with
care megjegyzéssel, postai úton küldi tovább Renoirnak Los Angelesbe. (Ezeknek
a lemezeknek a tartalmát nemrég egy kutató leírta, és a szöveget a párizsi
Gallimard könyvkiadó Cher Jean Renoir
(Kedves Renoir) címen 1999-ben közre
is adta a „Cahiers de la nrf” elnevezésű sorozatában.) A szöveg nagyon megrendítő,
és messze túlmutat a két alkotó filmtervén.
Ebben a különös
dokumentumban újra felbukkannak az író világának jellegzetes szereplői, a
rendkívüli felelősségük és kötelességük tudatában levő pilóták és rádiósok, a
reptérigazgatók és mániákus felügyelők, a gyengéd nőalakok, ott van ebben a
szövegben a hivatás nagysága, a repülés megszállott szeretete, az elveszett
gyermekkor fájdalmas nosztalgiája, ahogyan ott van, az itallal meg a
cigarettával, a leginkább éjszaka élő író egész élete. Ez a szöveg se nem
szinopszis, se nem forgatókönyv, sokkal inkább a későbbi kidolgozásra javasolt
filmszerű helyzetek sorozata. Nem egy történet Az ember földjében is megtalálható, de akad olyan is, amit az író
itt mesél el először, mint például annak a kényszerleszállásnak a történetét,
amikor a pilóta, alkalmasabb helyet nem találva, vasúti sínen teszi le a motorhibás
repülőgépet.
A gépet, persze, a vasúti
sínről azonnal el kell távolítani. A pilóta meg a rádiós hívja is a közelben
tartózkodó juhászt, de az ő segítségével se mennek semmire. Közben jön a vonat.
Nem valami nemzetközi expressz – jegyzi meg többször is Saint-Exupéry –, hanem
afféle füstös helyiérdekű személy, az élén magas kéményű „kávédarálóval”. Vad
integetés, a mozdony pöfögve megáll. Leszáll a mozdonyvezető meg a kalauz, a
pilóta meg a rádiós gesztikulálva magyarázza nekik, hogy mi a helyzet. Mire a
kalauz, végigfutva a vonat mentén, leparancsolja az utasokat, és a sok embernek
végül sikerül, nagy nehezen elvonszolni a repülőgépet a vonat útjából. Mivel a
gép élelmiszert is szállított az egyik észak-afrikai reptérre, a pilóta meg a
rádiós a jól végzett munka után kiveszi a gépből az elemózsiát, és hálából
megvendégeli a segítőkész utasokat, akik kényelmesen leülnek a töltés oldalában,
és jóízű falatozásba kezdenek…
E nagyszerű szöveg olvastán
nem is csodálkozik az ember, hogy Renoir minden követ megmozgat a film
érdekében. Producert keres, hosszú levelet ír – nem is egyszer – Darryl F.
Zanucknak („annyira megfogott ez a könyv – írja például 1941. április 17-én a Twentieth Century-Fox vezetőjének ‑,
hogy semmi kétségem sincs afelől, hogy nagy filmet tudok belőle csinálni. Ezt a
bizonyosságot A nagy ábránd forgatása
előtt éreztem utoljára”). Majd 1941 áprilisának legvégén ezt írja
Saint-Exupéryhez intézett levelében: „Egészen biztos vagyok benne, hogy ez lesz
életem legjobb filmje”. Hollywoodot azonban a filmterv nem hozza lázba: Darryl
F. Zanuck, ha igaz, sokallta a sivatagban való forgatás költségeit, és különben
is, Renoirt nem autonóm művésznek, hanem kivitelező mesterembernek hívták az Újvilágba. * Ha végigtekint az ember az
író által papírra vetett számtalan filmterven, forgatókönyv-töredéken és
szinopszison (ezek jó része meg is jelent a Gallimard „Pléiade” sorozatában
közreadott összkiadás második kötetében), önkéntelenül is felteszi a kérdést:
vajon szívesen írt-e Saint-Exupéry a mozinak? A kérdésre nincs egyértelmű
válasz. Tény, hogy az író nem egyszer panaszolja leveleiben, hogy mennyi idejét
rabolja el az efféle munka, és hogy ha nem volna pénzre szüksége, sohase adná
fejét a széklábfaragásnak tekintett forgatókönyv-írásra. De hiába a sok
csalódás és kiábrándultság a végeredmény láttán, újra meg újra nekifog a
munkának, mintha minden egyes filmtervvel újjászületne a remény, hogy
előbb-utóbb mégiscsak rátalál arra az új formanyelvre, amelyet a könyveiben is meg
a mozivásznon is olyan megszállottan keresett.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/12 32-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11986 |
