Bíró Yvette
A 60-as évek filmkritikusai többnyire támadták, vagy félreértve védték Jancsó remekműveit, színről színre csak kevesen látták őket. Bíró Yvette kritikája a ritka kivételek közé tartozott.
Jancsó Miklós felzaklató, gondolkodásra kényszerítő filmje mindenekelőtt eredetiségével ragad meg. Ez a film nem igen emlékeztet más filmekre, sem a tavaly látottakra, sem a sok évvel ezelőttiekre. Önállósága természetesen távolról sem csupán a megformálás eredetisége, hanem elsősorban a szemléleté, a látásmódé, mely a szokatlan formát, ezt a keményre kalapált, okosan fegyelmezett formát is kialakította magának. Figyelem a film nyitóképeit a nyugtalanítóan téres-tágas pusztát, a hirtelen közelbe rántott nyüzsgő embertömeget, a szinte bántóan fehérlő, meszelt falak magányos rajzolatát, – még semmi sem történt, és máris egy különös zárt világ foglyai vagyunk. Hosszú, vészt jósló csendek, feldübörgő lódobogás, a tömeg hullámzó moraja, majd egy szemvillanás riasztó parancsa vezetnek be a történet mélytengerébe. Szikár, szófukar költészete százados emlékeket, régmúlt tragédiákat idéz.
Mit keres Jancsó ebben a furcsa, múlt századi betyárhistóriában? Valamiféle legenda romantikus újraköltését, egy esetleges új mítoszteremtés lehetőségét talán? Éppen ellenkezőleg. Filmjét polémiának szánta, azzal a máig ható, olajnyomatokra emlékeztető történelemszemlélettel szemben, mely szerint a múlt csupa hősi pátosz, forradalmi szenvedély, a szegénynép pedig a tántoríthatatlan hűség, tisztaság és erkölcsiség örök példaképe. Az illúziórombolás természetesen sosem túl hálás feladat. Kíméletlen önvizsgálatot, rendíthetetlen őszinteséget igényel, a lemeztelenítés minden profanizálásával, sivárságával. Jancsó végigjárja ezt a gyötrelmes utat, és érdekes módon éppen ez a következetesség, ez a „végigmenés” ad végül is sajátos pátoszt filmjének. Nem a múltbanézés romantikus pátoszát, hanem az önelemzés kérlelhetetlenségének, magának az alkotói tettnek pátoszát. Az érzelmek szenvedélye helyett itt az értelem szenvedélye sodor magával. S ha van a gondolatnak lobogása, drámaisága, nos, akkor Jancsó filmje éppen ebben lesz izgalmasan eredeti. Nála valóban ezt a küzdelmet, az igazságratörés drámai erőfeszítését éljük át percről percre, képről képre.
A múlt század hatvanas éveiben járunk. Rózsa Sándor volt betyárcsapata, a nehézéletű szegénylegények „befogásának”, lebuktatásának ördögi históriája elevenedik fel. A képlet azonban nem olyan egyszerű. E kóbor legények valaha a 48-as szabadságharc rettenthetetlen hősei voltak. Ám a forradalom leverésével elvesztették életterüket: tanyáról tanyára bujkáltak, s nem egy közülük feltehetően bűnbe is keveredett. Mi lett belőlük az üldöztetés éveiben? Az űzött hősök felemás hősök lettek, az elnyomottak belső deformálódásának félreismerhetetlen jegyeivel.
Itt találkozunk először Jancsó különféle sematizmusokat, beidegzett szokványokat messziről kerülő, felnőtt szemléletével. Ha eddig az elnyomás rettenetét ábrázolták. lényegében az elnyomók brutalitásának szörnyűségeit sorakoztatták fel. Jancsó elveti ezt az elkoptatott klisét. Azt vizsgálja, hogy mivé formálja az elnyomás az elnyomottakat. A rombolást ezen a sokkal mélyebb szinten mutatja fel; hogyan kezdi ki az emberi helytállást az alattomos kényszer, a csalókán felvillantott remények, mivé foszlik a jellem szilárdsága a túl „nehéz élet” során. Az ellenfél módszereiben itt éppen az a félelmetes, hogy ezt a pszichológiai hadviselést gyakorolja, vagyis elsősorban egy bizonyos légkör, riasztó átláthatatlan légkör megteremtésével teszi kezessé, behódolóvá, ha kell mindenre kaphatóvá, árulóvá az embereket. Féktelen kiszolgáltatottságot ébresztenek, hogy teljesen uralkodhassanak.
Jancsó hősei sem tudnak tiszták maradni. Az első árulás csak újabb árulásokhoz vezet, szinte beláthatatlan láncreakciót indítva meg ezzel, az emberi kapcsolatok a legbozótosabb áttekinthetetlenségbe kuszálódnak. Hogy lehetne világosan elkülöníteni már, ami jogos volt és ami bűn volt? Minek nevezzük az önvédelem parancsát, mely egy másik ember bajba sodrásával próbál szabadulni? S hol kezdődik a kisszerű gyávaság és hol a bosszú; hol a szolidaritás és hol a megtorlás?
A Szegénylegények nem egyedi emberi jellemek árnyalatnyi sajátosságait elemzi részletekbe menően, hanem bizonyos lehetséges viselkedésformákat ír körül, melyeket a körülmények kényszere kikerülhetetlen erővel vált ki a hősökből. Innen az egész előadásmód szokatlan tömörsége, összefogottsága, lényegre koncentráltsága.
Gondoljunk a film nagyszerű intonációjára. Ebben is sokkal inkább bizonyos légkör nehezen megragadható hatásait éljük át, mint egyszerűen valami váratlan fordulat feszültségét. Komiszul csattog, ver az eső. Egy feketeköpenyes puszta tekintetével int engedelmes követésre egy meghajszolt férfit. Sötét árnyak gomolyognak, alig kivehető, fura rajzolatú fabarakkok zegzugos folyosóin vagy celláin suhanunk keresztül. Még a férfi arca is homályban marad; inkább küszködő erőfeszítését, zihálását, űzöttségét érzékeljük. A takarékos ábrázolás azonban nem kívánja bemutatni sem a hős előtörténetét, sem a karakterének sajátos jegyeit. Minden hangsúly a szituáció, éppen egy különös, végsőkig leegyszerűsített, szinte jelképesen összefoglalt szituáció felvázolására szorítkozik. Ez pedig magának az egész filmnek hangulatilag-szellemileg érzékletessé tett lényege: a kiszolgáltatottság embertelensége. Soha többé nem látjuk ezt a hőst, néhány zaklatottan sorakozó képtöredék után eltűnik szemünk elől, még pedig egy értelmetlen, ismeretlen okokból bekövetkező halál áldozataként. És ez a motívum tovább viszi a témát. Az önkény irracionalizmusa kezd kibontakozni előttünk. A gomolygó árnyaktól sötétlő képek, a késő alkonyatok, fakó hajnalok tompa szürkesége nemcsak tónust jelentenek, hanem az egész gépezet átláthatatlanságának nyomasztó rejtélyeire is vonatkoznak. Minden, ami a továbbiakban bekövetkezik egy megfejthetetlen, a hősök és a nézők számára egyaránt megfejthetetlen, titokzatos törvényszerűség megnyilatkozásaként áll előttünk, mely egyfelől kíméletlen szigorúsággal érvényesülő rendet sejtet, de amely másfelől – éppen, mert a pontos indítékok és célok ismeretlenek maradnak – a teljes, szeszélyes kiszámíthatatlanság szorongató szédületét sugározzák.
Ehhez az áthatolhatatlan lidérces légkörhöz természetszerűleg tartoznak hozzá az olykor csak kontúrjaikkal felvillantott szereplők. A nyomozók, kihallgatók például szándékosan homogenizálódnak a mindent összemosó fekete köpenyekben. Nem sokat tudunk róluk, de ez nem is szükséges. A jellegzetes éppen az, hogy ebben a történetben elvesztették egyéni arcukat; bármikor felválthatók, bárkivel helyettesíthetők! Ki a parancsnok és melyik a még feljebbvaló? Kifürkészhetetlen. Jönnek, rejtélyesen tovatűnnek, mások állnak a helyükre, de ugyanolyan tévedhetetlen pontossággal hajtják végre feladatukat, mint elődeik. A sűrű, borzongató atmoszféra, többek között, ezekből a kihagyásokból, megmagyarázatlanságokból is származik. Az embertelenség nyomasztó élménye éppen azáltal támad, hogy végül már az egészet valami démoni automatizmussal működő gépezetnek látjuk. Így válik igazán érzékelhetővé, milyen kegyetlen törvényei vannak, mindkét félre kiható törvényszerűségei a szabadságtól való megfosztottságnak, a humanitás megsértésének. S ha eddig elsősorban arra figyeltünk, ami az elnyomottakat pusztítja-emészti, most fény derül a rabtartóra is. Az elnyomó maga is rabbá válik – ötlik fel bennünk az ismert igazság – önnön hatalmának foglya lesz, ha mégoly fölénnyel is próbál uralkodni.
*
A Szegénylegények megkapó újszerűsége a nyelv tekintetében is szembetűnik. Érett, letisztult, végtelenül fegyelmezett. Jancsó szinte aszkétikus lemondással dobott félre minden dekorativitást. Úgy látszik a szűkszavúság, a mértéktartás is válhat stílusteremtő erővé. Valószínűleg azért, mert a nagy kontrasztok, a nagy lélegzetű kompozíció elegendő energia-telítettséget sugároz ahhoz, hogy a képi fogalmazás szuggesztívvá, lenyűgözően erőteljessé váljék. Kopár, üres tájak, meztelen, fehér falak szorongató távolijai váltakoznak a keserű, meggyötört emberi arc bizalmatlan közelijeivel. Látszólag oldott szerkezetben sorjáznak egymás után a képek, ez az építkezés azonban a legszigorúbb kompozíciót rejti, szinte geometriailag eligazított rendet, melynek lélektelen, mértani formái is különös erővel járulnak hozzá a film világának ritka érzékletességéhez. A zene száműzése is ezt a tartalmas dísztelenséget szolgálja. A puszta vidékének természetes zajai, zörejei, a vesszőfutás fület is, nemcsak szemünket háborító szörnyű hangjai, az emberi szó fénytelen koppanása, mind-mind egy humanitás kegyelmétől megfosztott, embertelen világ kísértetiességét idézik. A tágas, levegős kompozíciók, mintha olykor a végtelenre nyitnának ablakot, mégis otthontalan világ ez, nincs benne hely az ember számára…
Még olyan nehéz területen, mint a színészi játék is váratlan sikerrel járt Jancsó romantika ellenes hadjárata. A hangsúlytalan hangsúlyoknak, a minden érzelmi kitöréstől óvakodó, visszafogott emberi gesztusoknak, szinte rebbenésekre szorítkozó mimikának bámulatos mikro-rendszerét dolgozta ki színészeivel. Különösen a dialógusmondásban lebilincselő egyszerűségük – aminek persze alapfeltétele volt a tömör, puritán nyelv is, mely a kilökött színtelenné sápasztott mondattöredékekben, magányos szavakban és indulatok kavargását, félelmek és szenvedélyek háborgását tudta érzékeltetni.
A magyar film évek óta keresi az utat ahhoz, hogy európai legyen, hogy méltó helyet foglaljon el a különféle nemzetközi fórumokon. Mint minden sikerünk e téren, Jancsó nagyszerű filmje is azt igazolja, hogy az egyetemességet elérni csak a magyarság vállalásán keresztül lehet. Nincs mód kikerülni saját nemzeti drámáinkat akkor, ha valóban bele akarunk szólni a népek társalgásába. Biztos vagyok benne, hogy a Szegénylegények is azért fog hódítani világszerte, mert érezhető benne a valóban megszenvedett történelem, az a legsajátosabb mondanivaló, amit soha senki más nem mondhat el helyettünk. S ez a film végre arra is meggyőző bizonyíték, hogy nemzeti karakterünk nem zár be jóvátehetetlenül a romantikába, nem igaz, hogy csak a szertelen fellángolásokban és az érzelmek szabadjára eresztésében rejlik, „sámsoni” erőnk. Jancsó Miklós filmje ahhoz a korszerű költészethez zárkózott fel, ahol a líra az intellektus önérzetéből lobban elő, ahol az elemzés bátor tárgyilagossága okos elfogultsága teremt feszült, küzdelmes harmóniát.
Filmvilág 1966. január 15.
(A teljes változat a filmvilag.hu-n olvasható.)
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/05 10-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11950 |
