Barotányi Zoltán
Amint az közismert, kis hazánkban – ki tudja hányadszor – ismét tombol az alapítási láz. Az új Gründerzeit idején mindenki csak arra vár, hogy végre egyszer már hozzá is dőljön a lé. Kiváló receptekkel szolgál ehhez Peter Macdonald „fekete” komédiája, melynek bemutatásával filmforgalmazóink ismét bebizonyíthatták, hogy a legbonyolultabb létkérdésekre is tudnak frappáns válaszokat adni. Protestáns etika, üzleti morál, pláne – még kimondani is iszonyat – munka? Ugyan már kérem! Lopni kell, meg csalni, azonkívül vastagon hazudozni. Miután pedig a termékeny és örökzöld sztereotípiák szerint a racionális életvezetés, horribile dictu az evilági aszkézis teljességgel idegen a feketéktől, nincs más hátra, rájuk marad a törvényen kívüli létezés strapás, ámde izgalmas útja. A kocka immár végleg megfordult, fekete filmben a jók már csakis feketék lehetnek, a rosszak viszont kizárólag sápadtarcúak, akiknek láthatóan a vérükbe oltódott az elvetemültség és a gonoszság. A főszereplő fekete testvérpár mit sem törődik velük – mit nekik ez a nyüzsgő, fehér hangyaboly, boldogan élik tücsöklétüket (kevés munka, sok pénz, lamúr és danszflór), míg csak meg nem halnak – a konkurensek. Merthogy ügyeskedni kell, meglapulni, együtt üvölteni a farkasokkal, legfőképpen pedig várni türelmesen, hisz a „nagyfejűek” – akárcsak filmünkben – előbb vagy utóbb úgyis kitörik a nyakukat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/02 57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1195 |
