Árva Márton
Venezuela minden este szerepel a híradókban, de játékfilmet a megosztott országról csak nagyritkán látunk.
Mondana pár szót a Pelo malo (szó szerint:”rossz haj”) címről?
Venezuelában és a teljes karibi térségben így hívják a feketék gyapjas göndör haját. Ez egy pejoratív jelentésű szókapcsolat, rasszizmusnak minősül a használata. Ugyanakkor annyira kevert nép vagyunk, hogy akkor is örökölhet valaki ilyen típusú hajat, ha történetesen nem sötét a bőre. Az pedig elég nehezen elképzelhető, hogy én rasszista megjegyzéseket tegyek a saját anyámra, akinek fekete göndör haja van. Ezért ez az alapvetően ellenszenves és rasszista megnyilvánulás egyúttal kedves is lehet, a kulturális értelemben vett közelség kinyilvánítása. A pelito malo („rossz hajacska”) például szeretetteljes kifejezés, nálunk a gyerekeket hívják így. Mindezek mögött azonban egy olyan társadalom áll, ami az összes új módszert beveti az ilyen típusú haj kiegyenesítésére. Mindenki kivasalt frizurával mászkál ebben a férfiak uralta közegben, mégis elfogadhatatlannak bizonyul, ha egy kisfiú ki szeretné egyenesíteni göndör fürtjeit.
Miért ilyen fontosak a külsőségek?
A külsőségek Venezuelában rendkívül erősen hatnak a mindennapokra. A társadalom által kiemelt értékek végtelenül felszínesek. A kőolaj és a szépségkirálynők országa vagyunk. Két módja van a társadalmi mobilitásnak: az egyik Miss Venezuelának lenni, a másik pedig a katonaság. Ez az erő és a külsőségek világa. És ez az értékrend szerintem a lehető legrettentőbb frusztrációk előidézője.
Hogyan kapcsolódik ide a filmbeli fotózás?
Valójában a filmben a diákigazolványba kerülő, kis méretű fényképekről van szó. A Göndör fürtök minden szegletét a legkisebb dolgokból kiindulva igyekeztem felépíteni. A gyerekek úgy döntenek, hogy jelmezbe bújnak a fotózáshoz, a vakációjuk két hónapját a fénykép megtervezésével töltik, a végeredmény viszont nem több egy kis igazolványképnél. A figurák a lehető legapróbb dolgokra vágynak, de ezeket is óriási küzdelmek árán érik el.
A történet drámai, de mivel sok benne a humor, túllép a sablonokon. Nem túl kényes a téma a humoros megközelítéshez?
Úgy gondolom, ez nem is az én döntésem volt. Ilyen a kultúránk. Mindig viccet csinálunk a legszörnyűbb tragédiákból is. Ez persze nagyon kényes helyzetekhez is vezethet. De az én környezetemben mindig is meghatározó volt a humor. Egy korábbi, önéletrajzi ihletésű filmem (Postales de Leningrado) a venezuelai gerillaharcokról szólt, ami egy nagyon kemény történet. Emlékszem, azt a kritikát kaptam Franciaországban, hogy lehetetlen egy ilyen fontos és komoly témát humorral feldolgozni. Pedig én voltam ott, nem ők. Ott és akkor valóban így történt.
Venezuelában született, Franciaországban tanult, a filmjei pedig Venezuelába kalauzolnak. Mit jelent ez a kontinensek közötti dialógus a filmkészítői életében?
Soha nem szerettem volna kizárólag venezuelai műveket alkotni, kizárólag Venezuelának. Számomra a legfontosabb az volt, hogy a különbségek tiszteletéről beszéljek. A venezuelai politikai élet végletesen kettéosztott. Erről az országról, erről a szembenállásról próbáltam meg elmondani valamit: azt, hogy elkeseredett szükségünk van arra, hogy magunkra találjunk, és hogy ne vegyük semmibe a másikat. Éppen azért szántam el magam erre a lépésre, mert az említett megosztottság már beszivárgott az otthonokba, a családokba, az intimitásba. A polgárháború kitörésének határán vagyunk. Ezzel szemben a Göndör fürtök befejezése óta az a legnagyobb aggodalmam, hogy a film immár teljesen egyetemessé vált. Rengetegen szeretik, a világon mindenfelé. Márpedig nem azért szeretik, mert tükröt tart a venezuelai valóság elé, hanem mert minden bizonnyal nagyon sok ember találja meg benne saját magát és a saját mindennapi viszontagságait. Nagyon érdekes volt szembesülni azzal, hogy azokban a mozitermekben, ahol a közönség nagy része színes bőrű, a filmet rasszizmus-történetként értelmezték, ahol a szexuális irányultság az anya számára csak kifogás, mert nem tudja elfogadni, hogy a fiú bőrszíne a probléma. Isztambulban valaki egy órán keresztül beszélt nekem a politika és a vallás kérdésköréről. Úgy gondolom, hogy valami mágikus dolog jött létre: úgy nyílt meg mindenki számára a saját, egyéni értelmezés lehetősége, hogy közben egy nagyon is konkrét és helyhez köthető történet pereg a vásznon.
Miért döntött a túlzsúfolt lakótelepi helyszín mellett?
Ez igen nehéz kérdés. Caracasban vannak Latin-Amerika legnagyobb nyomornegyedei, ez a legszegényebb közeg, a legdurvább hely. Viszont az a gondolat, hogy ezeken a helyszíneken dolgozzak, obszcénnak, szinte pornográfnak tűnt. Ehelyett a lakótelepeket választottam, és azt a lecsúszott középosztályt mutattam be, melynek tagjai szegények, de még van munkájuk, szakmájuk. A „lakótelep” Le Corbusier öröksége, az utópikus város, még az ötvenes évekből ered. És mivel olyan sokat húznak fel még 40-50 évvel az ötlet születése után is, szerettem volna tudatosítani a jelenséget, és a levegőben hagyni a kérdést: Tényleg ez a megoldás? Megvizsgálta valaki azóta, hogy mi történt a társadalmi utópiákkal? Valóban ez a legjobb, erre van az embereknek szükségük? Persze befolyásoltak a személyes élményeim is. A nagymamám is egy ilyen helyen lakott, amit én alaposan megismertem, sok kalandos, jó emlékem fűződik ezekhez a terekhez.
A Göndör fürtök túl is lép e közeg megszokott, erőszak-centrikus ábrázolásán.
Volt egy pillanat, amikor azt mondtam magamban: valami venezuelait fogok csinálni, de ki fogom kerülni az összes venezuelai klisét. Pisztolyok? Mintha nem is léteznének. Igaz, hogy ez a közeg nyüzsög a fegyverektől, de ez csak az erőszak legvégső pontja. Úgy kezdtem neki a munkának, hogy gesztusokat, arckifejezéseket, nézéseket gyűjtöttem. Ezért is mondtam korábban, hogy a legkisebb felől haladva építkeztem. Ott kezdtem, ahonnan az erőszak ered, noha nem is szabadna helyet kapnia. A lakásban, illetve a családi közegben keletkezik az a seb, ami később az embert erőszakossá teszi.
Mondhatjuk, hogy a Göndör fürtök szembemegy a közfelfogással?
Azt gondolom, hogy a Marité Ugasszal közösen épített munkásságunk (felváltva vállaljuk a rendezői és produceri szerepeket) mindvégig ezt a szerepet töltötte be Venezuelában. Ha mi vagyunk az egyetlenek, akik a szerzői munkákra voksolnak ebben az üzleti érdekek által vezérelt nemzeti filmes közegben, valamiképpen fellázadunk. Most zártuk le a Venezueláról szóló trilógiánkat, melynek első darabja a Képeslapok Leningrádból (Postales de Leningrado, 2007), ami a hatvanas évekbeli gerillaharcokról szól. Ezekkel még sok venezuelai sem volt tisztában, többen azt mondták, hogy ilyesmi nem is történt. Én ott voltam, fogságba is kerültem, az édesanyámmal együtt, ezért el tudtam mondani a történetet egyes szám első személyben, a saját önkényes értelmezésemben, az összekavarodó emlékezet által szerkezetbe foglalva. Ezután következett A hazug fiú (El chico que miente, 2010), amit Marite rendezett. Ez a venezuelaiságról és az öntudatra ébredésről szól. Illetve megmutatja azt is, hogy a hazugság olykor az igazság struktúráit ölti magára, és hogy a kedvesen vagy csábosan közelítő emberek valójában mind meg akarnak fosztani valamitől. A Göndör fürtök zárja ezt a ciklust. Számunkra mindig is világos volt, hogy merre tartunk. Szerintem az ilyen történeteknek köszönhetően mi olyan helyet foglalunk el Venezuelában, amit senki más nem tudott betölteni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/05 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11948 |
