Kovács Bálint
A sokszínű New Horizons fesztivál több akar lenni, mint a legnevesebb mustrák filmjeinek utánjátszó fóruma.
Bár nem számít A-kategóriásnak,
mint Varsó vagy a Karlovy Vary mustrája, az idén tizennegyedszer megrendezett
wroclawi New Horizons (T-Mobile Nowe Horyzonty) filmfesztivált a szakma a
térség egyik legfontosabb és talán legnagyobb szemléjeként tartja számon. És a
New Horizons rá is szolgál a figyelemre, mind számaival, mind filmjeinek
presztízsével, mind lebonyolításának profizmusával. Idén a fesztivál másfél
hete alatt 365 – ebből 199 egészestés – filmet vetítettek, a programból pedig
jól látható a törekvés, hogy meghívják a legjelentősebb fesztiválok
díjnyerteseit, például a Cannes-ban Arany Pálmával, a legjobb forgatókönyv
díjával, a FIPRESCI által és az Un Certain Regard szekcióban díjazott
alkotásokat (tizenhat további Cannes-ban is szereplő film mellett). Igaz, a
fesztiválok arculatát mindig jelentősen befolyásoló versenyprogramra jellemző
az eredetiségre törekvés, ami nem csak a minél kevésbé ismert filmek
bemutatásának igényét jelenti (a fesztiválon egyedül ebben a szekcióban
található világpremier, igaz, két „hazai” műből), de a
formai-tartalmi-nézőpontbeli újítani akarás is, ami azonban sok esetben vezet
modorossághoz, keresettséghez, vagy akár a blöff gyanújához is.
Így a
New Horizons – egyelőre? – némiképp az A-kategóriás nagytestvérek lengyel
bemutatóhelyének tűnhet, azonban a szervezők ezernyi egyedi ötlettel igyekeznek
saját imázst teremteni a fesztiválnak. Minden évben a versenyprogrammal
egyenrangú súllyal szerepelnek a művészetről, filmezésről magáról szóló darabok;
mint az idei díjnyertes, Anna Odell Osztálytalálkozó
című meta-filmje arról, hogyan segíthet a múltfeldolgozásban egy kamaszkori
sérelmekről szóló kisfilm leforgatása és az azt ihlető valós személyek
szembesítése, na meg a valóság és a film kapcsolatáról, kölcsönhatásáról, a
nem-valós síkon megtörténő események esetleges kihatásáról a valóság
dimenziójára. Emellett ott vannak a rendezői retrospektívek – idén Ken Russell művei
voltak soron –, a fókuszba helyezett országok – most Görögország –, vagy a
gyönyörű wroclawi főtér minden esti ingyenes (és zsúfolt teltházas) vetítései
egy óriási, szabadtéri kivetítőn.
A New
Horizons ugyanakkor remek példa arra, hogyan lehet a szakmán kívül a laikusokat
is óriási sikerrel megszólító fesztivált létrehozni – részben persze a
főtámogató telekom-cég anyagi segítségével. Pedig az állandó – feltűnő
többségben fiatalokból álló – teltház nem magától értetődő: a fesztiválon, bár
a retro vámpírmozitól a beszélőfejes dokumentumfilmeken át a zenés darabokig nagyon
széles a választék (igaz, zsánerfilmet nemigen találni), ha muszáj lenne egyetlen
jellemzőt találni a programra, az mindenképpen az experimentalizmus lenne. Akadt
például három egymást követő film, amelyekben összesen hangzott el talán ha
három mondat.
Kim
Ki-duk 2013-as alkotásában, a Moebiusban
továbbvitte a Pieta nyers
brutalitását, sajátosan emberi embertelenségét, ugyanakkor már teljesen a
szimbolizmus felé fordult. Ennek csak jele, hogy a filmben senki nem szólal meg
(ami olykor nagyon oda nem illő, börleszkesen túlzó gesztusokhoz vezet): Kim a
realizmustól messzire rugaszkodva, egyfajta kódrendszerben értelmezhetően
beszél az ösztönszerűnek és állatiasnak ábrázolt nemi vágyról mint az élet
egyik fő mozgatórugójáról, és mint ilyenről, az egymás melletti létezés egyik
fő ellehetetlenítőjéről. A filmben a férjére és így az egész férfinemre
féltékeny, megcsalt nő levágja és megeszi fia péniszét, ami miatt a bűnbánó apa
is kasztráltatja magát; a nemi erőszak, a fájdalom mint maszturbációs technika
és az ödipális közösülés mind az alaptéma metaforái. Így a Moebius kegyetlenségével, olykor már túlzó naturalizmusával
végeredményben a maga módján szívszorító melodrámává válik a szeretetvágyról,
meg nem értésről és elfogadásról: újszerűségével és a sokkhatással tud újat
mondani rengetegszer vászonra vitt témákról.
Caj
Ming-liang két Wroclawban szereplő filmje egy forma vagy nézőpont kétféle
megvalósítása. A Journey to the West
című, szavak nélküli, szűk egyórás filmben semmi egyéb nem történik, mint hogy
egy buddhista szerzetes iszonyú lassan lépked: elindul valahonnan az Isten háta
mögül, majd végiggyalogol egy nyugati nagyvároson, s a végén egy követőre
talál. A statikus kameraállásokkal felvett mozgófénykép felvet ugyan értelmezési
lehetőségeket – elgondolkodtathat az időhöz való viszonyunkról, vagy a negyed
órán keresztül egy lépcsőn lefelé haladó férfit figyelő, alighanem tényleg
civil városlakókat szemlélve a szokatlan dolgok alapvető elutasításának
fonákságairól –, de ezek egyrészt nem különösebben eredetiek, másrészt nem is
artikuláltak: a film voltaképpen nem csak állításoktól, de kérdések
megfogalmazásától is mentes. Szintén roppant hosszú, többnyire rögzített
kamerával felvett, kitartott cselekményeket (például egy helyben álldogálást)
ábrázoló snittekből áll össze a rendező két és negyed órás, Stray Dogs (Kóbor kutyák) című filmje is, itt ugyanakkor végül létrejön a
bravúr, és a minden megszokott módszert és szabályt (úgymint klasszikus
értelemben vett dramaturgia, a karakterek bemutatása, a jelenetek összekötése,
a viszonyok tisztázása) szinte teljesen elvető elbeszélésmód által megszületik
egy erősen életigenlő történet a peremre szorult férfi és két gyermekének
reintegrációjáról a társadalomba, egy segítő (pót)anyafigura révén. Caj
ugyanakkor nem beszéli annyira meggyőzően választott formanyelvét, hogy a „hagyományos”
módszerek közt szocializálódott néző is átadja magát a hipnotikus képeknek,
egész egyszerűen azért, mert a képek többnyire nem hipnotikusak, és az
elnyújtottság, a statikusság nem vagy nem mindig tud hozzáadni a film
hatásához.
Habár
egészen más környezetből érkezik, mégis hasonlóan nyúl a kamerához az ausztrál
Aaron Wilson, aki Canopy című
versenyfilmjében a beszéd helyett a zajoknak szenteli a hangsávot, hogy egy, a
világháborúban a szingapúri dzsungelben eltévedt katona és kínai sorstársa
kapcsolatából ne csak bajtársiasság és – a film sugalmazása szerint – az
életnek értelmet, de legalábbis minőséget adó emberségesség meséjét hozza ki,
de a háború zsigeri, agyalapig hatoló, primer hatását is megpróbálja visszaadni
az ötből az egyik érzék kiemelése révén.
Nem
hallgatagsága, hanem ellenkezőleg, beszédessége révén nevezhető – kis túlzással
– kísérletinek Nuri Bilge Ceylan cannes-i nagydíjas filmje, a Téli álom (Kis uykusu). A három és negyed órás melodráma részben egy házasság
válsága, részben pedig két társadalmi réteg összeütközése révén beszél olyan
csehovi témákról, mint a kommunikációképtelenség, az egymás mellett, megértés
nélkül elsuhanó életek és a mindezeket még elviselhetetlenebbé tevő örök és
kilátástalan változtathatatlanság. A társíró-rendező roppant okosan, vagy –
talán nem túlzás – bölcsen változtat örökérvényű metaforává úgy egészen
hétköznapi veszekedéseket, házastársi konfliktusokat, mint banális pénzügyi
vitákat, s ezek végül mind részeivé válnak egy lenyűgözően pontos, noha mégoly
pesszimista társadalom- és lélekrajznak: mikro- és makrokörnyezetünkben is
képtelenek vagyunk elérni, hogy a berögzült rossz viszonyok megváltozzanak. S
bár minden felvetődő gondolat szolgálja a nagy egészet, a ráérősség inkább
elvesz, mintsem ad: minden egyes, hosszú és képileg izgalommentesen ábrázolt
vita túlírt, túlbeszélt, üresjáratokkal terhelt.
Utóbbi
tekintetben rokonítható a Téli álommal
Olivier Assayas kamaradrámája, a Clouds
of Sils Maria, gondolatiságában azonban távol marad tőle. A régi, legendás
szerepének folytatását asszisztensével tanuló-próbáló színésznő történetének
nemcsak a dialógusai fájóan papírízűek, nagyobbrészt teljesen izgalommentesek
és a szó minden értelmében unalmasak, de a felmerülő témák is egytől egyik
elcsépeltek, százszor látottak: az épp betanult szöveg persze mindig rímel a
színésznő életére, a karakter meg persze pont olyan problémákkal küzd, mint
megszemélyesítője. Eközben pedig, hiába Juliette Binoche szokásosan
perfekcionista és Kristen Stewart élete eddigi legkidolgozottabb alakítása, a belterjes
színházi problémákon kívül alig hangzik el akár jóindulattal is elgondolkodtatónak
nevezhető problémafelvetés.
Némiképp
hasonlók a gondok Amos Gitai Ana Arabia
című filmjével is: az arab férfi zsidó feleségéről szóló, dokumentarista
eszközöket használó esszéfilm – amelynek kísérleti jellegét az adja, hogy
egyetlenegy, hetvenöt perces snittből áll – minden egyes mondata modoros, az
önsegítő könyvek színvonalát éppen csak megugró konyhabölcselet („nem az
számít, hogy zsidó vagy vagy muszlim, hanem az, hogy ember”). A formai truváj
miatt pedig elvész a természetességnek még a látszata is: minden szereplő épp
valami nagyon keresett dolgot csinál, amikor a már halott zsidó asszonyról
cikket írni készülő riporternő – szintén igen erőltetetten – pont beléjük
ütközik pár mondat erejéig.
És
noha egészen bizonyos, hogy egy efféle fesztiválon nemcsak, hogy helye van a
kísérleti és kísérletező filmeknek, de a szervezőknek kötelessége is felkutatni
az ilyeneket, a New Horizons egyik legerősebb bemutatójára lehetetlen lenne
ráhúzni a kísérletiség jelzőjét. John Curran Tracks-e klasszikus életrajzi dráma egy fiatal ausztrál nőről, aki
pár évnyi tevegondozás után belevág egy féléves gyalogútba a halott sivatagon
át az óceánig. És tulajdonképpen nem is történik szinte semmi az útközben,
mégis, részben Mia Wasikowska tökéletesen kidolgozott, ezerárnyalatú,
kiemelkedően hatásos játéka, részben pedig a minden felszín alatti rezdülést
érzékenyen ábrázolni képes, minden érzelmet pontosan megragadó rendezés miatt
nemcsak a film szépsége és hangulata ragad magával, nemcsak a más filmben
alighanem csak tölteléknek tűnő jelenetek tűnnek elsöprően katartikusnak, de
folyamatos, a legjobb thrillerekéhez mérhető benne a feszültség is az utolsó
percig.
A New
Horizons sikerrel szólítja meg a szakmát és a civil közönséget is, és míg
utóbbiakat alighanem tökéletesen kiszolgálja a bőséges, változatos, minőségi és
sok különlegességet kínáló felhozatal, addig a már most figyelemreméltó szakmai
színvonalú szervezés előtt állnak még kihívások az első vonalbeli fesztivállá váláshoz.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/10 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11936 |
