Kránicz Bence
A nyugati sikerek újraforgatása évtizedeken át a török tömegfilm bevált gyakorlata volt.
Az internet híres 34. szabálya kimondja, hogy minden, ami a
világhálón megtalálható, pornóverzióban is létezik. Ugyanez a bölcsesség a
mozival kapcsolatban így hangozhatna: minden sikeres filmnek létezik török
változata is. Noha a kortárs török filmkultúrában ez az állítás már nem állja
meg a helyét, bő két évtizeden át, különösen a remake-láz fénykorának
tekinthető ’70-es években százával készültek az akkori nyugati, elsősorban
hollywoodi premierek olcsó, gyakran jelenetről jelenetre újraforgatott
feldolgozásai. Az eredeti koncepciók és történetek gátlástalan – és
természetesen minden jogszerűséget nélkülöző – újrahasznosítása, vagyis a remakesploitation az ország nagy része
számára a tömegfilmmel való találkozás lehetőségét biztosította.
A török filmgyártás fejlődésére
is jótékony hatást gyakorló Marshall-terv életbe lépésével a külföldi filmek
forgalmazása jelentősen megdrágult. A nagyobb városokba továbbra is eljutottak
a fontosabb hollywoodi produkciók, ám ezeket a vidéki országrészeken már nem
érte meg bemutatni. Hogy a közönséget kiszolgálják, a Yeşilçam producerei egyre
nagyobb számban kezdték másolni a sikeresebb amerikai, kisebbrészt európai
filmeket, bízva benne, hogy aprópénzből forgatott és csak helyi szinten
terjesztett mozgóképeik nem érik el a tengerentúli stúdiók ingerküszöbét. A rip-offokat általában néhány nap alatt
forgatták, sokszor kis stábbal, külső helyszíneken, így röviddel az alapfilm
bemutatása után már a török változat is a mozikba kerülhetett. A trashfilmes
gyártási körülményekre jellemző, hogy a legritkább esetben jutott pénz kísérőzenére:
ilyenkor gyakran az eredeti score-t keverték a jelenetek alá, de előfordult,
hogy egy remake-hez több nyugati film zenéjét is felhasználták. A férfi, aki megmentette a világot,
közkeletűbb címén a Török Star Wars
másfél órája alatt felcsendül a Csillagok
háborúja, Az elveszett frigyláda
fosztogatói, a Flash Gordon, a Holdkelte és A majmok bolygója zenéje (valamint hangeffektjei), a posztmodern
szemlélet jegyében Bach-taktusokkal kiegészülve. Az avantgárd hangkulissza,
valamint a Lucas-film bizonyos jeleneteinek konkrét átvétele (!) mellett Çetin Inanç filmje abból a szempontból is különlegesnek számít,
hogy utal a nyugati és a lokális kultúra közötti szembenállásra: a galaxist az
uralma alá hajtó, halhatatlanságra áhítozó antagonista egy ősi legenda alapján
a kereszténység, míg a maroknyi lázadó az iszlám „örökösének” tekinthető.
Efféle
Nyugat-reflexióval csak ritkán találkozhatunk a filmekben, a mai néző számára
ugyanakkor a trash-eszközökkel átdolgozás gesztusa önmagában is hordoz némi
kritikai potenciált, különösen akkor, ha ikonikus amerikai héroszok török
bóvliváltozatával találjuk szemben magunkat. A bajszos motorosrendőrként (Örümçek – Pók), máskor ázsiai
gengszterként (3 Dev Adam – Három csodás
férfi) feltűnő Pókembert például aligha láthatjuk többnek jelmezes
bohócnál, mint ahogy az is blaszfémiával érhet fel a nyugati popkultúra ismerői
számára, ha Amerika kapitány és a mexikói pankrátorhős, El Santo vállt vállnak
vetve küzdenek egy történetben. A könnyen kizsákmányolható figurák közé
tartoznak a szuperhősök mellett a horrorszörnyek (Drakula, Frankenstein, King
Kong) és a ponyvakalandorok (Tarzan, James Bond), akik mind meg is kapták a
maguk török verzióját, olykor nem is egyet. Az emlékezetes központi karakterek
mellett olyan, ütős alaphelyzetre épülő, esetenként eredeti környezetükben is
alműfaj- vagy ciklusképző erővel bíró filmek bizonyultak kiváló alapanyagnak az
újrázók számára, mint a Cápa, Az ördögűző, a Piszkos Harry, a Bosszúvágy,
vagy, hogy ne csak a fősodorból merítsünk, a rape-revenge klasszikus Köpök a sírodra. De az európai mozi
fontosabb történései sem kerülték el a törökök figyelmét. Számos
italowestern-utánzat készült, és néhány giallót is remake-eltek: a Szerelmi vérszomj szinte jelenethű
újraforgatása, a Szexre, szerelemre és
gyilkosságra szomjazva már címében is jelzi, hogy merrefelé tájékozódtak a Yeşilçam filmesei.
Utóbbi film csak a végjátékot
tekintve különbözik Sergio Martino eredetijétől, alighanem azért, mert abban
minden férfi bűnös, a török feldolgozásokból viszont nem hiányozhattak az erős
és erkölcsös, maszkulin férfihősök, ahogy a nekik alárendelt, ledér nőalakok
sem. Ez a konzervatív értékrend az egydimenziós figurákkal és a papírmasé
díszletekkel együtt hamar fárasztóvá válik, de legyen bármilyen amatőr is a
végeredmény, a kedélyes és felszabadult török remake-ek egyetlen célja a
szórakoztatás volt, ez a nemes küldetés pedig ma is ellenállhatatlan bájt
kölcsönöz egyik-másik filléres produkciónak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/10 49-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11932 |
