Sághy Miklós
A keletről nyugatra tartó migráció egyik legdurvább válfaja a szexkereskedelem.
A kilencvenes évek elején, amikor Európa keleti
és nyugati része közt megnyíltak a határok, nemcsak az árucikkek mozgása
élénkült fel a két régió közt, hanem a nők nyugatra importálása is. Nyilván a szegénység,
a kilátástalanság az, ami az emberkereskedelemmel foglalkozó, többé-kevésbé
szervezett csoportok kezére játssza az elkeseredett, gyors pénzszerzésben
reménykedő lányokat. Az „önkéntesség”, a nyugati „munkára jelentkezés” –
melynek tényleges mibenlétéről a beszervezetteknek sokszor nincs is tudomása – persze
korántsem előfeltétele a kiutazásnak, hisz gyakran megesik, a nőket egyszerűen
elrabolják vagy megvásárolják a „tulajdonosaiktól”, akik esetenként nem is
embercsempészek vagy lánykereskedők, hanem a lány nincstelen rokonai.
A 2000-es években több
elismert film is hírt adott a kelet-európai nők kikényszerített nyugati
migrációjáról. A Lilja 4-ever (2002)
svéd-dán alkotás a címszereplő 16 éves lány sorsát követve mutatja be a
modernkori rabszolgaság szóban forgó válfaját. A történet első fele az egykori Szovjetunió
területén játszódik, egy olyan városban, melyet az agresszív iparosítás hozott
létre, ám a kommunista birodalom széthullása után élőhalottakkal teli
szellemvilággá változott. Nem csoda, hogy mindenki elvágyik onnét. Lilja az apját
nem ismeri, anyja pedig először tehetősebb férfiak karjaiba, aztán pedig a lányáról
lemondva Amerikába menekül a szegénység elől. Az árván maradt kislány egyre
mélyebbre merül a nincstelenségben, míg végül nem marad más áruba bocsátható
értéke, csak a saját teste. Ekkor lép az életébe Andrej, a jóképű, kedves fiú, ki
színlelt szerelmével a reményt
jelenti Lilja számára. Persze hiába, hisz Andrej szép ígéretek köntösében eladja
őt Svédországba szex-rabszolgának.
Lukas Moodysson, a film
rendezője látszólag minimalizálja az alkotói beavatkozást, és kézi kamerájával
pusztán követi és rögzíti az elé táruló megrázó eseményeket, valamint
dokumentálja azt a poszt-szocialista, szürke panelmiliőt, mely a nyugatra
irányuló nőkereskedelem melegágya. Kétségtelen, hogy a Lilja 4-ever egyik fő erőssége a tetten érési technika, mely a filmképek
többségét a valószerűség árnyalataival ruházza fel. Moodysson alkotásában a
vágyott nyugat hasonlóan szürke és lélekölő tömbház-világként jelenik meg, mint
Lilja szülővárosa. Ez részben értelmezhető úgy, hogy a becsapott főszereplő nézőpontjából
így fest a reményt-vesztettség világa, mindazonáltal Svédország ábrázolásának
szürke tónusai azt a sivárságot is kifejezhetik, mely a pénzért vett tini-szexet
fogyasztók életét a felszín alatt jellemzi. Emlékezetes az a
montázs-szekvencia, mely a szuszogó, élvező klienseket mutatja, mintegy az újra
és újra megerőszakolt főhősnő nézőpontjából. Az agonizáló, kéjtől eltorzult
arcok sora olyan benyomást kelt,
mintha együttesen azt a perverz fogyasztói vágyat testesítenék meg, mely az
egész lánykereskedelmet – keresleti oldalról – alapvetően mozgatja.
A Lilja 4-ever magyar rokona Bollók Csaba 2007-ben bemutatott Iszka utazása című alkotása. Az utóbbi
film kiskorú főszereplőjét még szláv sorstársánál is reménytelenebb helyzetben
látjuk. Anyja és nevelőapja lényegében arra tartja őt, hogy a vasgyűjtésből
befolyó minimális jövedelmét elszedjék tőle, és eligyák. Iszka gyakran kénytelen
az utcán aludni, koldulni, élelmet lopni. Először még szerencséje van az
idegennel, aki a meddőhányóban, ideiglenes alvóhelyén rátalál, mert árvaházba
viszi, ahol gondját viselik, és vigyáznak rá. Innét azonban „kiszabadítja” az
anyja, hiányzik ugyanis neki és élettársának az ingyen szolga. Nem sokkal
később Iszka az intézetben megismert pajtásával ismét elhagyja otthonát. Ezúttal azonban elpártol
tőle Fortuna, hisz lánykereskedők kezébe kerül, akik áruszállító hajók mélyén,
több román lány társaságában külföldre csempészik őt.
Nemcsak a történet
szintjén, hanem ábrázolásmódjában is hasonlít Bollók Csaba filmje a Lilja 4-everhöz. Kézi kamerát alkalmazó
lekövetési technikája – svéd párjával rokon módon – már-már dokumentarista
precizitással rögzíti a poszt-kommunista tájak lepusztult ipari
létesítményeinek és az ott élő embereknek a nyomasztó világát. Mindkét filmben
feltűnő és meghatározó az az intenzitás, mellyel a főszereplők a karakterüket
megformálják. Közismert, hogy Bollók részben az Iszkát játszó Varga Mária történetét
dolgozta fel alkotásában, s ez még inkább elősegíthette, hogy a filmbeli karakter
és a színész ne váljon el egészen egymástól. A fikció és valóság zavarba ejtő
keverékeként áll előttünk tehát Iszka megejtő története, akinek a
reménytelenség zord tájairól szinte elkerülhetetlenül vezet az útja a
lánykereskedelem alvilágába.
Egészen más perspektívából
közelít a keleti nők nyugati importjának témájához Hajdu Szabolcs Bibliothèque Pascal (2010) című filmje.
Monát, a film főszereplőjét a saját apja adja el a lánykereskedőknek – legalábbis
a belső történet szerint –, akik tovább értékesítik őt Pascalnak, egy luxusbordély
tulajdonosának. Az erőszakos prostituálódás folyamatát Hajdu alkotása korántsem
realista, hanem meseszerű és groteszk módon jeleníti meg. Az elit közönség
számára fenntartott nyilvánosház tulajdonosa például inkább cirkuszi mutatványosnak,
mint gonosz lánykereskedőnek hat, s Mona frizurájának átalakítását is egy olyan
fodrász végzi, aki mulatságos mozgásával, bizarr gesztusaival lényegében
teljesen súlytalanná teszi a lány bebörtönzésének drámáját. A mesebeli csodák
közül dramaturgia szempontjából a leghangsúlyosabb, amikor Monát kislányának
álomhősei szabadítják ki Pascal bordélyának fogságából. Nyilván ez a jelenet nemhogy
a valószerűség, de még a racionalitás szintjén is nehezen volna értelmezhető.
Fontos ugyanakkor, hogy Hajdu
filmjében markánsan elkülönül egymástól Kelet- és Nyugat-Európa világa. A
történetben szereplő keleti emberek hisznek a babonákban, képesek varázsolni,
álmokba látni és így tovább. Ezzel szemben a nyugatot megtestesítő Angliában a
kultúra már csak a prostitúció és az aljas vágyfelkeltés céljait szolgálja (tudniillik
a bebörtönzött örömlányok irodalmi hősöket kénytelenek alakítani). Vizuálisan a
kelet élénk, digitálisan túlszínezett meseszerűsége áll szemben a króm és matt
színekkel festett Angliával. Noha Európa két régiójának ilyetén szembeállítása
burkolt értékítéletet is hordozhat, mindazonáltal Hajdu Szabolcs filmjében a leánykereskedelem
bemutatása nem jár együtt olyan morális ítéletalkotással, mint amilyen Iszka és
Lilja történetében megfigyelhető. Mind a keleti szegénység, mind a nők brutális
kizsákmányolásának ábrázolása a filmnyelvi játékok terévé válik, ahol fontosabb
a különböző, egymást elbizonytalanító stílus-regiszterek (groteszk, realista,
teátrális stb.) közti oda-vissza csatolás, mint az erkölcsi állásfoglalás a
színre vitt téma kapcsán.
A hazai pálya
Az erőszakkal nyugatra
importált lányok megrázó történeteihez képest Aleksandra, A Szlovén lány (2009) című film protagonistájának sorsa egész „elviselhetőnek”
tűnik. Prostitúcióra nem külső agresszió, még csak nem is a tűrhetetlen nyomor,
hanem az átlagosnál valamivel jobb élet reménye készteti. Aleksandra Ljubljanában
egyetemista, és titokban „szlovén lány” fedőnév alatt call girlként dolgozik. Mivel
klienseinek döntő hányada nyugat-európai (diplomata), így a régiók közti
választóvonal továbbra is fennáll, csakhogy ezúttal egyetlen ország határain belül,
hisz egy keleti lány kínálja testét a vásárlóerővel rendelkező, főképpen nyugati
utazók számára. A szlovén lány története ugyanakkor nem tipikus kelet-európai
prostituált-sors. Hazai terepen dolgozik, a nyelvet, a jogait jól ismeri, és
ennyiben nincs kiszolgáltatva a körülményeinek. A rendőrség sem
gyanúsítottként, hanem tanúként keresi kliensének halála ügyében. Egyetlen
félelme, hogy lelepleződik, és barátai, rokonai tudomást szereznek titkos
pénzkereseti tevékenységéről. Amint felbukkannak az erőszakos férfiak, akik „munkaerejét”
kizsákmányolhatnák, kihátrál illegális másodállásából. Aleksandra drámája tehát
nem az, hogy a szex-rabszolgaság áldozatává válik, hanem hogy testének áruba
bocsátása sem segíti őt, a vidéki lányt, a főváros magasabb társadalmi köreibe
jutni. A vágyott jólétet a luxuslakás testesíti meg, melyet Aleksandra részben
addigi keresetéből, részben a további prostitúcióra alapozott hitelből vásárolt.
A film gyengéje, hogy a szebb élet reménye, melyért testét is képes áruba
bocsátani a szlovén lány, csupán egy üvegfalú, minimalista nappali formájában
jelenik meg a történetben, ahonnét Ljubljana nagyvárosi forgatagára nyílik
kilátás. Az ingatlan megszerzése önmagában kevés, s ezért nem túl hiteles
motivációja Aleksandra titkos tevékenységének. E dramaturgiai fogyatékosságot
azonban jól ellensúlyozza a téma árnyalt filmnyelvi megközelítése, mely részben
a főszereplő, Nina Ivaniąin visszafogottságában is felettébb kifejező színészi
játékára, részben pedig a cselekmény
kevésbé látványos történéseit megragadni képes kisrealista ábrázolásmódra
alapoz.
A legalitás kétarcúsága
A 2000-es évektől
kezdődően két dolog befolyásolta alapvetően az európai leánykereskedelmet.
Egyfelől az, hogy a keleti országok Uniós csatlakozásával legálissá vált a külföldi
munkavállalás, másfelől pedig az, hogy Nyugat-Európa számos országában
(Svájcban, Hollandiában, Németországban) engedélyezték a prostitúciót. A
lebukás csökkenő kockázata, valamint a törvényesen megszerezhető jelentős
bevétel csábítása a keleti lányok újabb hullámát indította el nyugat felé, mely
kontingensben döntő hányaddal képviseltették magukat a magyar (főképpen roma) nők
is. A legális munkavállalás azonban korántsem jelenti a lányok önrendelkezését
a saját, áruba bocsájtott testük felett, hisz odakint lánykereskedők, stricik
várnak rájuk, akik kihasználva az utcalányok nyelvtudásának, jogismeretének
hiányát a saját tulajdonukként kezelik, és adják-veszik őket. Erről a jelenségről
ad hírt Viktória – A zürichi expressz című,
részben magyar stáb közreműködésével készült, 2014-ben bemutatott svájci
alkotás. A film roma címszereplőjének sorsa annyiban rokon a szlovén lányéval,
hogy ő sem a végső kétségbeesés és a tovább már nem fokozható nyomor, hanem a
jobb élet reménye miatt bocsátja áruba a testét. Nem szeretne ugyanis, mintegy
családi „hagyományként”, pesti aluljárókban silány minőségű zöldséget árulni,
és egy romos bérház földszinti lakásában testvérei és szülei kilátástalan sorsában
osztozni. A boldogabb élet vágyát a szépen fotografált városok képei is
kifejezik. Egy ízben Viktória gazdag kliensével egy nyitott tetejű autóban
suhan a Zürichi-tó partján. A lány álmodozva nézi a víz kékjében tükröződő
gazdag város panorámáját, mintha a saját vágyképeit szemlélné. Ennek társjelenete,
amikor még otthon, Budapesten a zöldségszállító furgon ablakán keresztül
bámulja a Duna-part fényes épületeit, mint annak a világnak a hivalkodó
szimbólumait, melynek ő sosem lesz a részese.
Viktória helyzete az
erőszakkal prostitúcióra kényszerítettek (Iszka és Lilja), illetve a testét „önkéntesen”
áruba bocsátó szlovén lány közt határozható meg. Lehetősége van ugyan némi pénzt
gyűjteni, ám „munkaadói” – egy játékszenvedéllyel küzdő férfi és egy pénzéhes
roma nő – egyre kíméletlenebb tulajdonosi igényekkel lépnek fel vele szemben. Helyzete
akkor válik tarthatatlanná, amikor futtatója, Junior kártyaadósságai miatt
először az összes munkabérét elszedi tőle, majd pedig rabszolgaként maffiózók
tulajdonába kényszeríti. Viktória végül szerencsésen kiszabadul, ám örömre
semmi oka, hisz otthon ugyanaz várja, ami elől külföldre menekült: szegénység
és kilátástalanság. A Svájcból korábban hazatérő, látszólag meggazdagodott roma
lányok esete szintén azt sugallja, hogy túl lehet ugyan élni a zürichi
kalandot, ám a kinti munka eredménye lényegében nem változtat a testüket áruba
bocsájtók társadalmi helyzetén. Az új ruhák, rúzsok, szemspirálok, melyeket
mindenki csodál, saját közösségükben ideig-óráig sztárrá teheti őket, ám tágabb
kontextusban a hazatérők is az itthoni nyomor és a nyugati, fizetőképes
kereslet által mozgatott keleti nőimport kiszolgáltatott és megalázott áldozatai
csupán.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/10 24-26. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11925 |
