Turcsányi Sándor
Ím a könyörtelenül korosodó kecske is kedvét leli még a sóban. The show must go on: Clint Eastwood – s vele számos régi barát (csupa öreg róka) – újra lovagol. Ennyit a faunáról.
Éppen a flóra is lehetne dúsabb – mint ahogy nem az –, hiszen filmünkben folyvást szakad. Jólesik hát fölidézni régi, napfényes veszterneket. Háromszor körbelovagolni a Monument Valleyt, és a végén pisztolypárbaj a poros főutcán. Esetleg egy bajkeverő (legtöbbször részeges indián). John Wayne, Gregory Peckory... A mai westernt viszont az eső élteti. Meg a sár, meg százezer arzenál: sok halál. Minden szereplőn megtalálható Nagy Waffen nikliszdorfi üzletének teljes leltárkészlete. S e sok halálok aprólékos precizitással történő ábrázolása: közelképen fejlövés, lassított szaltó a postakocsi tetejéről.
Okokat és előzményeket keresve rögtön Sam Peckinpah neve ötlik föl. Ám a jónevű kommersz rendező ’68-as ópusza, a Vad banda kevésbé a western köreit zavarta meg, mint inkább az egész filmművészet közepébe talált bele. Azóta Nyugaton is csak a láncfűrész változott.
Á vásznakat elöntő erőszak ellen fel kell venni a harcot – így Clint Eastwood. Megható, és a többi csupán taktika, stratégia. Először leleplezni, minden disznóságát részletesen bemutatni, aztán lelőni, mint egy kutyát – saját eszközeivel térdre kényszeríteni... egyszerűen túllicitálni.
Két óra lassú gyilkosság, sárban, éji esőben. Clint már vénülő szemével veszi célba a pénztárcánkat, s vénülő kezével húzza meg a ravaszt.
Minden ismerős, mit látunk. Derék s becsületes. Tegnap még úgy hívták: békeharc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/02 56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1192 |
