Sepsi László
Highsmith sötét lélektani krimijeiből hiányoznak az erkölcsileg feddhetetlen jellemek, a megszállottság örvénye mindig magával rántja hőseit.
A kortárs krimiirodalom ügyeletes hírhedt
fenegyereke évtizedek óta James Ellroy, aki minden adandó alkalommal kifejti –
némi rájátszástól sem mentes – világundorát, de a mizantróp szerzők sorában valószínűleg
még így sem tudja fölvenni a versenyt Patricia Highsmith-szel. A huszonkét
regényt és több tucat novellát – köztük az árulkodó Little Tales of Misogyny címet viselő gyűjteményes kötetet –
jegyző írónő kortársai szerint ritkán rejtette véka alá embergyűlöletét, tüskés
és magának való jellem volt, aki jobban élvezte macskáinak és a hátsó kertjében
tenyésztett csigáinak társaságát, mint embertársaiét. Ez távolságtartás a
művein is átüt: thrillereinek és bűnmelodrámáinak mélyén éjfekete humor és
cinizmus munkál, miközben pszichológiai defektusokkal terhelt hősei
öntudatlanul sodródnak az újabb és újabb magánéleti katasztrófák felé.
Highsmith még nem volt
harminc, amikor Hitchcock filmet forgatott első regényéből, az Idegenek a vonatonból – kettejük humorát
és emberképét figyelembe véve ez nagyjából a tökéletes párosítás –, de ezt a
figyelemreméltó indulást nem követte gyors áttörés. Az ötvenes évektől
folyamatosan aktív írónő munkái elsikkadtak az olyan sikerszerzők árnyékában, mint
Mickey Spillane vagy Donald Westlake, de a hipermaszkulin, akciódús hard-boiled
krimikkel szemben Highsmith írásai eleve közelebb állnak James M. Cain
fatalista bűntörténeteihez (mint A postás
mindig kétszer csenget) vagy a kortársainál szintén visszafogottabb Ross Macdonald
(Fulladásos halál) krimibe oltott
családi tragédiáihoz. Utóbbival az írónőt munkáinak pszichológiai mélysége is
rokonítja, ugyanakkor míg Macdonald nyomozója afféle morális iránytűként is
szolgál a történetekben, Highsmithnél általában hiányoznak az eseményeket
távolságtartással szemlélő, erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen főhősök. Nála
mindenki fogékony a bűnbeesésre, és mint az Idegenek
a vonaton vagy a Huhog a bagoly
példája mutatja, ehhez nem is kell lemerészkedni a bűnös nagyvárosok
sikátoraiba vagy felkeresni a felső tízezer titkokkal teli villáit: korai
regényeiben főképp az amerikai kertvárosok fehérre festett kerítései mögött
talált rá a megszállottság és a neurózis legkülönfélébb formáira.
Habár azt túlzás volna
állítani, hogy Highsmith a szülőföldjén ismeretlen szerző lett volna,
Amerikában az átütő siker mind a kritika, mind a közönség részéről váratott
magára. Újrafelfedezése igazán csak az ezredfordulón, A tehetséges Mr. Ripley bemutatása után kezdődött meg, amikor a
regény újrakiadása mellett néhány éven belül több életrajzi kötet is megjelent
az írónőről. Európában viszont már a hatvanas évektől megbecsült szerzőnek
számított, részben épp azon erények miatt, amik okán a tengerentúli krimipiacon
kevésbé tudott érvényesülni: ideát történeteit elsősorban modernista
regényekként fogadták, amik kiválóan olvashatóak a pszichoanalízis, az
egzisztencializmus és a behaviorizmus felől, és könnyedén beilleszthetőek akár
a Dosztojevszkijjel vagy Camus-vel fémjelzett prózahagyományba. Fiona Peters,
az életmű egészét feldolgozó tavalyi monográfia szerint az írónő tengerentúli
negligálásának részben az is volt az oka, hogy Highsmith egyszerű, felesleges
díszítésektől mentes stílusa kevés volt az amerikai esztétáknak ahhoz, hogy
felkapják rá a fejüket és foglalkozni kezdjenek a könnyen hozzáférhető
zsánerszövegek mögöttes tartalmaival: mintha a stílus áttetszősége egyben a
tartalom sekélységét is jelezné. Highsmith fogadtatására jellemző, hogy az Idegenek a vonaton után a legfontosabb
adaptációk is Európában készültek: a Ripley-sztorikon alapuló Ragyogó napfény (René Clément, 1960) és
az forrásanyagot jóval lazábban kezelő Az
amerikai barát (Wim Wenders, 1977), illetve a Chabrol-féle Huhog a bagoly (1987) mellett regényeiből
több tucat mára elfeledett feldolgozás készült Franciaországtól az NDK-ig – egy
interjú szerint a szerzőnek utóbbiak voltak a kedvencei. Részben talán ennek is
köszönhető – habár ezt már az 1955-ben megjelent első Ripley-könyv is
előlegezte –, hogy az amerikai kertváros után a hatvanas évektől kezdve
Highsmith egyre gyakrabban választotta regényeinek helyszínéül az Óvilágot. A Kétarcú január, a Remegő szívvel és a Ripley-könyvek hősei ugyan továbbra is
amerikaiak, de bűneiket és elfojtásaikat a csendes lakónegyedekből áthurcolták az
európai nagyvárosokba, hogy a végzet a frissen nyírt gyep helyett inkább
Knósszosz romjai közt érje utol őket.
Az életmű emblematikus
figurájává vált Tom Ripley egyetlen alakba sűríti Highsmith világlátását, egy
elemzője szerint a lelkiismeret nélküli, pszichopata figura egyenesen
modernista ikon, maga a rögzített identitás nélküli próteuszi ember. Hollywood
az ezredfordulón így magától értetődően nyúlhatott a senkiből lett világfi
történetéhez, ám a Minghella-verzió sikere ellenére Ripleyből nem vált olyan
önálló márkanév, mint mondjuk Ludlum Jason Bourne-jéből: a folytatásokban eleve
más színészek bújtak a szélhámos bőrébe – előbb John Malkovich (Ripley és a maffiózók), majd Barry
Pepper (Ripley a mélyben) –, ezzel
inkább a karakter egyedi interpretációinak, mintsem az állandóságra alapozott
brandépítésnek adva teret. A Kétarcú
január idén mozikba került feldolgozása – sorban a második, mivel egy
nyugat-német verzió már készült a nyolcvanas években – a kísérletezőbb
Ripley-folytatások helyett inkább a Minghella-filmet használja követendő
mintaként, miközben a két történet több ponton (férfiak közti ambivalens
viszony, hamis személyazonosságok, Európában szédelgő amerikaiak) eleve egyezik.
A korábban leginkább forgatókönyveiről ismert Hossein Amini előbbihez hasonlóan
retróthrillert forgatott, meghagyva a történetet a hatvanas években és itt-ott
enyhítve az alapsztori hitchcocki gonoszságán.
Ez az alkotói döntés
annak fényében meglepő, hogy a Highsmith kevésbé ismert regényei közé tartozó Kétarcú január éppúgy egy kortalan és
modellszerű szerelmi háromszögtörténet, mint például a több adaptációban is más
közegbe helyezett Cain-féle A postás
mindig kétszer csenget. A Kétarcú
január dinamikáját a három főhős – egy fiatal szélhámos, egy idősödő csaló
és utóbbi huszonéves felesége – közti perverz viszonyrendszer adja, aminek
mélyén apakomplexus, féltékenység és teljes gyökértelenség munkál. Utóbbi nem
csupán földrajzi, de erkölcsi értelemben is meghatározza a figurák életét:
ahogyan valójában otthonuk – a turistáskodó házaspár férfitagját az Államokban
körözik –, úgy morális támpontjuk sincs, az első véletlen emberölés eltusolása
után a férj egyre többször próbálja problémáit gyilkosságon keresztül
megoldani. Highsmithnél ez a további tragédiákba torkolló lesüllyedés valójában
kellemetlenül banális: a középkorú Chester minden akarata ellenére képtelen
otthonoson mozogni a tőzsdei csalásnál valóságközelibb bűnök világában, tetteit
nagyrészt véletlenek és a belőle feltörő agresszió irányítják. A törvényen
kívüliséggel járó, hirtelen jött szabadságban az amerikai kispolgár lényegében
felszámolja önmagát.
Amini feldolgozása az
eredeti helyszíneinek és korszakának megtartása mellett ugyanakkor kigyomlálta a
regény kevésbé egyértelmű részleteit: míg Highsmith hosszú bekezdéseken
keresztül ecseteli szereplőinek lélektani hátterét, megmagyarázva az ebből
fakadó, látszólag irracionális döntéseket – például hogy a fiatal férfi miért
is csapódik hozzá azonnal a házaspárhoz –, a filmverzióban erre szükségszerűen
kevesebb lehetőség nyílik, és a rendező-forgatókönyvíró főképp az egyértelmű
szituációkat tartja meg. Részben Viggo Mortensen alakításából fakadóan Chester
karakteréből is hiányzik az az esetlenség, ami Highsmithnél még a sajátja – a
történetet átszövő pszichológiai vonatkozások leegyszerűsítésével maguk a
figurák is könnyebben felismerhető karaktertípusokká váltak. Bár a két férfi
közti apakomplexust Amini érintetlenül hagyja – mellette az eredetiben
hangsúlyosabb szerelmi szál el is sikkad –, a filmverzió kulisszájául szolgáló
turistalátványosságok és ókori romok közt mintha a szereplők tetteit sem
múltjuk és lélektani adottságaik, hanem a görög tragédiák sorsszerűsége
determinálná. Azzal, hogy míves, de anakronisztikus kosztümös filmet forgatott,
Amini a legegyszerűbb módon oldotta meg Highsmith transzparens prózájának
kihívását és a filmvásznon nem különösebben eredeti, de mégis jellegzetes
stílust adott az eredetileg hivalkodó díszítések nélkül elmesélt történetnek. A
bűnmelodráma mélyen fortyogó lélekmélyi mocsokkal viszont csak az evidenciák szintjén
tudott mit kezdeni: a hollywoodi glamúr és Patricia Highsmith mizantróp
cinizmusa továbbra is összeegyeztethetetlennek tűnik.
Kétarcú január (The Two Faces of
January) – amerikai, 2014. Rendezte: Hossein Amini. Írta: Patricia Higsmith
regényéből Hossein Amini. Kép: Marcel Zyskind. Zene: Alberto Iglesias.
Szereplők: Viggo Mortensen (Chester MacFarland), Kirsten Dunst (Colette), Oscar
Isaac (Rydal). Gyártó:Timnick Films/Studio Canal/Working Title. Forgalmazó: JIL
Kft. Feliratos. 96 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/10 36-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11919 |
