Simor Eszter
Edinburgh brit filmjei meggyőzően bizonyítják, ha van eredeti ötlet, kis pénzből is lehet jó filmet csinálni.
Mi alapján lesz egy film az év legjobb brit
filmje? Az Edinburgh filmfesztivál 20.000 fontot érő, a legjobb brit
játékfilmnek járó Michael Powell-díj jelöltjei között egyes műveka filmnyelv, a
stílus megújítására, vagy egy eredeti ötlet megvalósítására törekedtek, míg
mások inkább „britségük”, vagyis jellegzetesen nemzeties témájuk miatt kerülhettek
fel a listára. Amint az várható volt, az utóbbi konvencionálisabb darabok
alulmaradtak az újító szándékkal szemben, és a díjat végül – a zsűri
megfogalmazása szerint – a „legbátrabb”, a Hide
and Seek, egy korunk kiábrándult fiataljainak kommunájáról szóló film vitte
el.
„Láthatóvá tenni a
láthatatlant.” – ezt a lenyűgöző mutatványt vitte véghez a Castles in the Sky főszereplője, Robert Watson Watt. A karaktert ihlető
skót tudós a második világháború kezdetén a brit légierőt segítette győzelemre a
megszálló németekkel szemben. Egy szerkezettel előre tudta jelezni a szemmel még
nem látható, támadó repülőket; vagyis feltalálta a radart. Az alapötlet szellemes,
hiszen a mozi teljes léte épül erre a szemfényvesztésre: minden film egy
láthatatlan történetet tesz láthatóvá a vetítőteremben. Sajnos a rendező nem
volt elég ügyes bűvész ahhoz, hogy a lenyűgöző innováció történetéből kellően
izgalmas filmet varázsoljon. A nyitójelenet túl sokat ígér azzal, hogy a britek
eredetileg egy halálsugarat akartak tervezni a németek ellen, ám végül feszült
thriller helyett, csak hétköznapi dráma született. Gillies MacKinnon rendező valószínűleg
a szerinte kellően el nem ismert feltalálónak akart emléket állítani. Anélkül
is unalmasan mesél a britek nagy találmányáról, hogy közben bármilyen technikai
részletbe belemenne, így csak annyi újdonságot tudunk meg, hogy a villámként
bevillanó, korszakalkotó gondolatok leginkább krikettezés közben születnek. A
rádióhullámok viselkedésének ismertetése helyett, a rendező Watson stresszes érzelmi
állapotának ábrázolására helyeztea hangsúlyt: a feltalálót karrierjében a projektet
mindenáron szabotálni akaró, rivális fizikus tartja sakkban, míg magánéletében
a munka idejére magára maradt felesége zsarolja érzelmileg. Az országát mentő
hősből így lesz hanyag férj, akinek a haza szolgálatában végzett titkos
küldetése veszélybe sodorja egyébként tökéletesen harmonikus házasságát. A low-budget
film ügyesen leplezi a szűkös anyagiakat; a háborús jelenetek bemutatásához archív
felvételeket használ, a belső díszletek és az igényes (bár néha talán túlzottan
figyelemelterelő) jelmezek szépen megidézik a korszakot.
Guy és Matt Pitt filmje tökéletes
példa arra, hogyan lehet egy egyszerű ötletből, kiválóan megírt forgatókönyv segítségével,
a kevés pénz ellenére is remek filmet csinálni. A Greyhawk– a film rövid összefoglalója szerint – arról szól, hogy „egy
férfi elveszíti a legjobb barátját, hogy megtalálja önmagát.” A férfi vak,
elvesztett barátja pedig a vakvezető kutyája. Annak ellenére, hogy nem lát, Mal
egyáltalán nem elesett, sajnálatraméltó figura (a nyitójelenetben épp szex után
találkozunk vele először), hanem egy erős, Afganisztánt megjárt katona, aki
senkitől nem fogad el segítséget. Mikor Quince, a kutyája eltűnik, Mal mégis kénytelen
embertársai segítségét kérni. A sztereotípiáktól mentes, háromdimenziós
karakter kutyakereső kálváriáját az alkotók olyan jó arányérzékkel építik fel –
tökéletesen eltalálva az érzelmi tetőpontokat –, hogy a filmet az azt követő közönségtalálkozón
az egyik néző egy shakespeare-i szonetthez hasonlította. Mal szerepe talán jó
lehetőséget biztosíthatott volna egy vak színész bemutatkozására, de az alkotótestvérek
kifejezetten hangsúlyozták, hogy mennyire a karakter személyiségét és nem a rokkantságát
szerették volna kiemelni. Matt Pitt forgatókönyvíró húsvér karaktert alkotott
Malból; vakságával járó magányát és izoláltságát pedig a rendező Guy Pitt
vizuális eszközökkel és felerősített hangeffektekkel érzékelteti. A néző
térérzékelését a nézőpont elbizonytalanításával, a szándékosan félrefókuszált
képekkel torzítják: ahogy Mal folyamatosan biztos pontot keres a térben a
tájékozódáshoz, ugyanígy a néző is próbálja a képen megtalálni a fókuszt.
Gyakran pedig nem is a kép, hanem a hang – egy helyére csattanó melltartó pánt,
vagy a vízforraló kattanása – segítségével orientálódunk. Az egyébként thrillerként
kategorizált egyszerű történet beváltja a műfajhoz fűzött elvárásokat –
miközben a lepusztult brit lakótelep sorvasztó szürkesége és fenyegető üressége
úgy vág a néző szívébe, mint Mal kezébe az üvegszilánk, amibe a házak mellett
összehordott szemétben beletenyerel.
Szintén problémás brit
tinédzserek ihlették Antony Petrou filmjét; a We Are Monster azonban egy valóban megtörtént esetet dolgoz fel. Robert
Stewart, a felthami javítóintézetbe zárt fiatalkorú bűnöző, 2000-ben
meggyilkolta a cellatársát. Az eset azért is keltett hatalmas felháborodást,
mert a korábban már erőszakos cselekedeteket elkövető Stewart rasszista nézeteit
is nyíltan kifejezte, de a javítóintézetben mégis egy szobába tették a muszlim
Zahid Mubarekkel. A piti lopásért elítélt Mubareknek ráadásul csak órái voltak a
szabadulásig. A tragédia egyszerre irányította a figyelmet az intézet és az ott
dolgozók alkalmatlanságára és mutatott rá egy súlyos társadalmi problémára, a
rasszizmusra. A We Are Monster alapvetően
hűen ragaszkodik a valós eseményekhez, és minden egyes képkockájáról kiált a
szándék, hogy a Mubarek családnak szeretne igazságot szolgáltatni. Ezt pedig nem
a gyilkos megítélésével, inkább a gyilkosságig vezető okok, a motiváció
feltérképezésével kívánja elérni. Magát a gyilkosságot a film már a
nyitójelenetben megmutatja, így a szerkezetével is arra irányítja a figyelmet,
hogy a főhős hogyan jut el a gyilkosság elkövetéséhez, és a szörnyű tett végül
keretbe is zárja a filmet. A történet szinte kizárólag Stewart önmagával folytatott
dialógjaiból épül fel. Petrou azzal érzékelteti a fiú mentális betegségét, hogy
a néző szeme előtt is megelevenedik gonosz alteregója, aki többes szám első
személyben beszél, (innen a szándékosan elrontott cím) és folyamatosan uszítja „magukat”
a gyilkosságra. A We Are Monster egyszereplős,
erősen színpadias játék. Stewart mindkét alteregóját Leeshon Alexander
alakítja, aki a rendező oldalán a forgatókönyv megírásában is részt vett. A
film leginkábba nyelvezetével sokkol. Stewart gyűlölettől fűtött, leplezetlenül
rasszista, fröcsögő szólamai azok, amik valójában félelmet keltenek: olyan rettenetesen
sértő, tabunak számító szavak áradata, aminek a hétköznapi ember ritkán
fültanúja. A dialógusok azonban – a sokkoló rasszista tartalom ellenére – repetitívvé
válnak és a film nem teremti meg kellő erővel az alaptörténetben rejlő
feszültséget.
A fesztivál
legkiemelkedőbb darabjának Uberto Pasolini filmje bizonyult: a Still Life tavaly Velencében már elnyerte
a legjobb rendezésért járó díjat. Az olasz származású, de az Egyesült
Királyságban élő rendező filmje egy kis brit hivatalnokról szóló egyszereplős
kamaradráma. John May (Eddie Marsan) munkája, hogy felkeresse azoknak az
elhunyt személyeknek a hozzátartozóit, akik magányosan haltak meg: megszervezi
a temetéseket, egyedül végig ácsorogja a szertartásokat, még a – számára
ismeretlen – halottak nekrológját is ő írja. A magányos, minden szürke
hétköznapot ugyanúgy élő férfit egy napon kimozdítja egyhangúságából, hogy
olyan elhunythoz hívják, aki pont a vele szemközti házban élt. A „személyes”
kötődés miatt John May elhatározza, hogy ebbe a rendkívüli és egyben utolsó
esetébe mindent belead, és bármi áron felkutatja az elhunyt hozzátartozóit. A
küldetéstudat izgalmában előbújik csigaházából és korábban elképzelhetetlennek
tartott dolgokat is megtesz: forró csokit szürcsöl tea helyett, szembeszáll a
főnökével, randira hív egy lányt... Uberto Pasolini minden apró részletében
finom és precízen kidolgozott rendezése lehetőséget ad a színészi játék maximális
kibontakozására. Szinte hihetetlen, de a rendező a történet végkifejletébe még
a természetfelettit is olyan gyönyörűen simítja bele, hogy az még a legszkeptikusabb
nézők szívét is megolvasztja.
Négy ember áll körül egy
kihalt mezőn egy égő koporsót – ez a kép nyitja a fesztivál legbátrabbnak és
egyben fődíjasnak ítélt filmjét, a Hide
and Seek-et. Aki a pogány rítusokat felidéző képek alapján A vesszőből font emberhez hasonló
őrületre számít, gyorsan csalódni fog. Bár meztelen testeken itt is
legeltethetjük a szemünket, Joanna Coates filmje a horror elemeitől teljesen
mentes; esztétikusan fényképezett, csendes szemlélődés egy idillinek ábrázolt
utópiáról. Négy londoni fiatal – két fiú és két lány – leköltözik az egyikük
vidéki házába, hogy ott a modern élet minden vívmányától, szabályától és kötelezettségétől
megszabadulva, egy kommunában éljenek. A napot tollaslabdázással, az estét egymás
szórakoztatására szánt színpadi játékok előadásával töltik. A hálószobát éjszakára
vetésforgó alapján foglalja el az aznapra kijelölt pár. Nem tudjuk, hogy az y-generáció négy fiatalja olyannyira
kiábrándult-e a modern világból, hogy megpróbál egy ezzel teljesen ellentétes utópiát
megvalósítani, vagy a társadalmi érdektelenség „Élj a mának!” gondolatának megvalósulását
látjuk a melankolikus hippik világból való kivonulásában – az alkotók
karaktereik múltját és motivációját tökéletesen nyitva hagyják. A múlt egyszer próbál
beférkőzni az izolált idillbe: váratlanul felbukkan az egyik lány volt barátja.
De az ötödik idegen amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan ki is száll a
történetből; a csoport teljesen sértetlenül kerül ki a külvilággal való
megmérettetésből. Testi-lelki harmóniájuk szinte már irritálóan tökéletes: a kis
házat körülvevő vidéken soha nem esik az eső, folyton süt a nap, mindig van
ennivaló és a „pénz” ismeretlen probléma. A csoportnak a betolakodón túl némi
kezdeti szégyenlőséget, majd később egy kis féltékenységet kell legyőznie. Az
elért és sikeresen megtartott idill: a virgonc játékok, a vonzó előadók és a napfényes
környezetből áradó báj impozáns képeken keresztül sugárzik a néző felé. Szinte
már irigyek vagyunk. Így is élhetnénk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/10 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11916 |
