Bori Erzsébet
A családi mozit, mint annyi más csábos rémálmot, Hollywoodban találták ki. Olyan filmipari terméket jelent, amely egyszerre három generációt szólít meg – úgymond. A valóságban úgy szokott kinézni, hogy nem élvezi senki – kivéve a befektetőket. A felnőttnek túl mesés, a gyereknek túl didaktikus a darab, viszont nem lehet vele bukni: viszonylag kevés készül belőle, mindig csak egy-kettő van műsoron; ha család vagy, pláne vasárnapi apa, és esik az eső, nem lesz más választásod.
A családi mozi amerikai monopólium, a nagy stúdiók – persze Disney-vel az élen – családiasan megosztoznak a piacon, ide más az életben be nem tör. Csak a franciáknak sikerült egyszer (kétszer). Ez volt a Házibuli. Most újra próbálkoznak; az Egy indián Párizsban színfrancia szellemi termék, de a pénzügyi háttérben szemes amerikaiak állnak.
A film tárgya igen hasonlít a dögletes unalmat árasztó Pocahontaséhoz, amilyen gyermeteg, olyan korrekt a történet, mármint politikailag. A rendező már ezerszer bevált mintát követ: a Gullivert, a Vadembert, az Egy jenki Arthur király udvarábant, a Halló, itt Iván cárt, vagy a franciák pár éves kasszadöntőjét, a Jöttünk, láttunk, visszamennénket, amely még a Jurassic Parkot is maga mögött hagyta. Az Amazonas őserdeiben indiánként nevelkedett fiút talpig ágyékkötőben, az íja, egy óriáspók és néhány fúvócső társaságában Párizsba hozza sosem látott apja. Képzelhetjük. Édeskés idill a természeti népek romlatlan életéről kontra nagy büdös metropolisz.
Minden ellene szól, de az Egy indián Párizsban, csodák csodája, működik. Elég hozzá egy csipet humor, egy-két jól elhelyezett fricska a nyugati túlcivilizáció és az ostoba New Age orrán.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/07 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=119 |
