Turcsányi Sándor
Allen Ginsberg 1959-ben kiadott karcsú kötetét, a Howlt feltűnően meleg szavak kíséretében három embernek ajánlotta. Jack Kerouacnak „az amerikai próza új Buddhájának”, akit keresetlen egyszerűséggel zseninek nevez, William Seward Burroughs-nak „kinek műve, a Meztelen ebéd mindenkit meg fog őrjíteni”, és Neal Cassadynak a „Buddhát fölvilágosító” memoár szerzőjének.
Erre emlékeztet, így kezdi a beatgeneráció irodalmáról szóló tanulmányát egy évvel később Norman Podhoretz. Eltelt jó harminc év, s a beatre ma visszatekintő se nagyon cselekedhet másként, hiszen Ginsberg verseskönyve, az Üvöltés – máig is eszmei alapvetése ezen együgyű bohémek világának – sokak tiszteletére tart számot. Efféle hozzáálást sejthetünk az amerikai ijesztgetés – honi filmforgalmazásunk által eddig példamutatóan mellőzött – nagyágyújának, David Cronbergnek Meztelen ebéd című dolgozatát látva. Felsorakoztatja a hősöket: mintegy újabb ajánlás, késői ajánlat, őszi bejegyzés egykor könnyűlábú dámák táncrendjébe. Megjelenik, igaz, más néven, mind a három: Kerouac, Burroughs és Cassady. A megfejtés, kilétük fölfedése, a férfiak azonosítása nem okoz gondot. Burroughs, a regény szerzője, mesélője, főszereplője, tárgya és alanya. Kerouac pedig, kinek képmását az Úton egy korábbi hazai kiadásának első lapjáról ismerhetjük, kapkodó, ám pontos, filmszerűen felületes személyleírást ad ezen könyvének főszereplőjéről, Dean Moriarty alias Neal Cassadyről: vörös, szemüveges, meg ilyenek, mint Cronenberg illetékes szereplője. Megjelenésük a szép emlékeken túl, egyfajta óvatosságról árulkodik. Olyan fajta óvatosságról, melytől nem mentes a regény másjelenkori gondozója sem. Az 1992-es magyar fordítás kiadója a kötetben mindenféléket rak a regény mellé, perirat, kortárs visszaemlékezés, szerzői önvallomás igyekszik bizonyítani – amit a műnek kéne. Márhogy megéri a pénzét. Filmjében Cronenberg is nagy teret szán az elkészülés körülményeinek. Mindkét helyről megtudhatjuk, hogy a címet például az Úton szerzője adta. Úgy tetszik, senki nem bízik mára már a Meztelen ebéd erejében, a zsenialitás már csak a fülszövegben vagy a forgalmazó ajánlatában fordul elő: a legenda meztelen.
A beatgeneráció irodalmának üzenete: a szabadság szele, amit olyannyira áhított az adott kor honi szelleme, utólagos szemlélő számára igen bágyadt fuvallatként érkezett el idáig. Hogy mégis valamennyire megfeszítette a hülyeség hajójának vitorláit, az csakis a tökéletes kielégületlenség aránytalan várakozásának számlájára írható. Szél, szél kiáltoztak a szomjazók, az a marha nagy generáció. Igen, szél: Amerika tüsszentett. Kiváló fordítók veselkedtek a küldetéses feladatnak. Burroughs Meztelen ebédjének részlete már az Üvöltés című – egyébként kiválóan szerkesztett – antológiában is helyet kapott. E könyv jelentős sikere a legjobb példa a fogadtatásra.
„– Mardd el a fájdalomcsillapítót! Ott nyomja a szajrét annak az ipsének!
– Az Okos kóbi fűzi a srácot marhára!
– Aszongya a Suszter (onnan kapta a nevét, hogy buzeránsokat zsarizik a cipőboltokban).”
És a helyzet mára sem változott, nem javult egy csöppet sem.
– Szólj a Morfős Kölöknek, hogy azzal a buzival franciázhat.
– Éber Stréber rövidre vette a figurát!
A Cipőboltos Srác (onnan a becéje, hogy cipőboltban vágja meg a fétisbuzikat)”. És ezek még csak szelídebb példák! Na, nem! Ilyen nyelv nincs! Ilyen nyelvek nincsenek! Így nem beszél senki Magyarországon, nem is beszélt soha, Amerikában sem, még a Szovjetunióban sem. És ez nem (csak) a fordítók hibája. Az olvasóember mint társadalmi kategória elcsodálkozhat éppen, és még élvezhet is, naná, biztosan van ilyen, hiszen hallott ő már hasonlót, ilyesmit és kivált meg olvasott ilyet. Ezt olvasta! Sci-fit olvasott.
A Meztelen ebéd című film vizsgálatakor azért szükséges ezekről a dolgokról beszélni, mert itt egy fölboríthatatlan aránypárról van szó.
Cronenberg mozija, Hollywood pontosan úgy viszonyul a beat-irodalomhoz, mint ahogy az évekkel később készült magyar fordítások. Egy távoli, egészen más berendezkedésű világ, planéta kíváncsijai ügyetlenkednek ködös hieroglifák átírásán. Hollywood körülbelül és hajszálnyira olyan messze van beatországtól, mint a Mosoly Birodalma, a legendás hatvanas évekbeli sokadszorra új Magyarország. Hogy milyen messze, az a napnál is világosabban kiderül tárgyalt filmünkből.
„Ma pedig a drogvírus a világ első számú egészségügyi problémája. A Meztelen ebéd ezzel az egészségügyi problémával foglalkozik” – így Burroughs. Magyarán egy gyakorló drogos, nyílt, őszinte ámbár egykönnyen nem ellenőrizhető föltárulkozásáról, pedagógiai célú elrettentésről van szó. Békeharcról. A filmrendező egy kábítószerélvező világát igyekszik felvázolni hát, hűen az alapműhöz. A szándék ugyan hű, a megvalósítást kétkedéssel kell fogadnunk. A különböző szereket eddig ki nem próbálók – egy amerikai filmrendező, de még egy üres tekintetű aluljárói ácsorgó esetében sincs okunk ilyen feltételezésekbe bocsátkozni – sem hitetik azt, hogy a nagy cirkusz központjában az amerikai álom állna, hogy a mágikus misztikus utazás célállomása Hollywood lenne. Pedig esetünkben csupán erről van szó. David Cronenberg e ponton szakítva az íróval, alkalmasint csaknem lineáris történetet vezet elő. A művelt rovarirtó történetét. Aki masszív kábítószeresként felesége segítségével korszakos felfedezést tesz. A bogárölő szer bizony por a javából. Poros álmai közepette jelentéseket ír, hiszi, valami titokzatos hatalom számára, e jegyzeteit, vértől, mocsoktól szennyezett, gyűrt papirosokat a két jóbarát rendezi, és szaladnak az ámuldozó-áhítozó kiadóhoz... s a vásznon, ahogy Móricka könnyedén elképzeli, megjelenik a nagy kábítószerregény, a Meztelen ebéd születése. Az álmok Interzónában játszódnak, innen jelent az író. Interzóna hollywoodiasan észak-afrikai díszletváros, a Casablancától a Férfi, aki túl sokat tudotton át az Oltalmazó égig ívelő filmstíl, alapműfaj összes rekvizitjét, paravánját magába zsúfolja. Minden stimmel, Burroughs regényének a végén a keltezés: Tanger. Az már a filmes szabadálom, hogy Interzóna Annexióval határos, ami pedig határőreinek felszerelését látva, csakis a Szovjetunió lehet, esetleg az NDK, hiszen a tisztafajú határőr a berlini típus.
Az álmok pedig, zaklatott drogos álmok, sajna menthetetlenül amerikaiul szólnak. Asszonymagazinok, cselédlánylapok két villamosmegálló között elolvasható nyelvén. Korszellem amerikaiul.
Az örökös teljesítménykényszerű amerikázásról. Ahol az írónak a legnagyobb kihívás nem az üres papiros, a nagy fehérség, hanem az írógép. Cronenberg filmjében az írógép személyesül meg, a mai filmkészítés módija szerint: nyálasan. Ami ez esetben nem a mentalitást jellemzi, inkább amolyan leíró jelző. Korunk mozihőse a nyál. Joggal sértődhetünk meg, rólunk szólnak a nyúlós, csorgó, ilyen-olyan nedveket minduntalan kiválasztó mozihősök. A posztmodern filmkészítés nagy mágusa, Ridley Scott szabadította ránk őket. A rovarirtó és szintén túlfűtött kollégái mind-mind nagy rovar formájú és így önálló, nedvező életet élő írógépeken írják jelentéseiket. S kifejlettebb példányaikból szívják az ihletet adó mérgeket. A szörnyű másnaposság, a rémes coldturkey szárazságát enyhítő nedveket. A másnaposság jéghideg rehabilitációs sörét. A kihívó fél tehát minden amerikai tingli-tanglik ragacsos szörnye. (Cronenberg személyes problémája ez csupán, hisz eleddig egyik megteremtője volt ő az effajta mumusoknak, míg a néző csak elszenvedője volt s maradt.)
Lányok, asszonyok magazinja szerint a munka (tehát írónak a) gépe mellett a legnagyobb kihívás a házi munka. Az otthon kertecskéjének gondos karbantartása. Az asszony, a nő. A pénzkereső pepecselés után kiadós pacsmagolás a hitvesi ágyban. Hovatovább ez életérzés mentén haladva, a kötelező szeretőtartás. Ekkora teljesítménystresszt valóban nehéz elviselni, nem csoda hát, ha vannak, akik serkentők után nyúlnak, mások pedig az alkoholt választják – szól a nők lapjainak filozófiája. Mely szerint – és Cronenberg szerint is – a kábítószer a homoszexualitással analóg választás.
Homoszexualitás. Míg máshol a törvény csele, megengedhetően természeti törvényé, itt csel a törvénnyel szemben, nem ám a természetivel, hanem a könyv szerintivel. Dacolás az elvárásokkal, írógéppel, háztartási géppel. A férfiasság az magasztos dolog, nem gyümölcscentrifugáló mosogató robot. Pokolba veled asszony, szerető, Amerika: homokozom, tehát vagyok. Itt nem militáns a homoszexualitás, mint Jarmannél, hanem sok lecsúszott zoknis kisgyerek áll hadrendbe. Szívük dacában a láng: a rohadt felnőttvilággal szemben indulnak most teljes menetfelszereléssel hadba, kis vödör, élesre töltött kislapát, bevesszük a homokozót. Ebben a nagy rohadt szabadságban, ebben a büdös jól olajozott demokráciában, ebben a tisztaamerikában, a szabadság fő tartó oszlopa, a demokrácia védelmezője, a gyengék, asszonyok oltalma, a nagy macsó pasas, a nagybetűs férfi a legkisebb, szepegő dacú kisfiú. A fenébe is. Homokozásra, önmegvalósításra még ezek a szőröspofájú angyalok, ezek a szelíd-vad motorosok, bőrdzsekis beatnikek is csak kábítószeres rémálmaikban mernek gondolni.
Mozink pedig mindezt a kor vezérlő látásmódjainak összegzésével igyekszik pontosan érthetővé tenni. A sok nyál mellett napjaink legnagyobb találmánya, legnagyobb szellemessége a dizájn.
David Cronenberg mozija erősen dizájnos filmet vetít. A fényesre glancolt gondolatok mellé fényesre subickolt cipők járnak. És sok barna. A barna cipőt már rég nem lepi sár, megszámolhatjuk varrásait, akárcsak a bordákat hozzátartozó zoknin. És barnában van tartva az öltöny, de milyen jól szabott, rőtbarna viszkik és konyakok között. Mint a kábítószer, Mick Jagger is tudta: barna cukor. Cipő, zokni, palack, arabeszk, mind-megannyi részlet. S e részletekben akár el is veszhetne David Cronenberg filmje, ha volna ilyen. És nincs szabadság sem. Burroughs ügyetlen, antiirodalmi, hazug (álmokban, kábszeres víziókban minden lehetséges, minden megtörténhet) szabadsága, regényellenessége, irodalom ellenessége sincs. Legkevésbé ügyetlenség nincs, két óra ügyesség van. Jó tanuló semmit ki nem felejtésével összehordott hozzávalók vannak, soha meg nem süthető, főzhető recept. Olyan recept, amit ínycsiklandozó fotó kíséretében háziasszonyok újságjai közölnek. Ezekből még soha nem készült ebéd. Csillogó-villogó nyavalyákba öltöztetett butikízléssel fölruházott ebéd van. Ahelyett, amit várnánk, hogy nehezen emészthető legyen, ehetetlen. Ez olyan szép, hogy hozzá sem bírunk nyúlni. Nem jön le ugyanis a képről, ott marad a vásznon. Nem meztelen, hanem virtuális ebéd.
A kábítószeresek leszoknak az evésről.
A Meztelen ebéd, David e feminin vonásokban bővelkedő mozija, nem film tehát. Operett. Hazug mese egy olyan sohasem volt világból.
Viszont annyiban pontos, hogy (bár csak gyaníthatóan) alig is különbözik ez magától a beatirodalomtól. Ez is operett, az is operett. A korábban fölállított aránypár ugyanis könnyedén folytatható, új elemmel, taggal bővíthető. S az alapművelethez érkezünk. Azaz a film és a fordítás hasonlóan viszonyulnak az irodalomhoz, ha beat az. Az irodalom pedig ugyanígy áll az élettel. Annyi köze van hozzá, mint adaptációnak a műhöz. A beat, ez az amerikai őrület, lump fölhabzás, tétova forradalom, mint életérzés, mint életforma volt az, ami. E világ írástudói ugyan megtették, mi tőlük telhető, de úgy tűnik, a mondén élet korrumpálta legjobbjait is. Bárki is, távol ez élettől (és lám csak, nem kell Budapestig jönni, elég Hollywoodig, de még a San Franciscó-i bennszülött is, ha olvasva ismerkedik vele) messzi világ rejtjeles üzeneteit kapja képtelen, ostoba szlengben. Hogy a hírnök hiteles személyiség-e, Cronenberg esetében, fölösleges firtatni, nyilván nem az. Burroughs esetében pedig elszomorító eredményre vezetne a kutatás. Szeretni azért lehet, csillogó szemű operettvilág kiskamaszoknak, gyermeteg lelkű felnőtteknek, kulisszák kalandorainak. Maszlag, mint minden generációs történet.
Látom nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban, hisztérikusan lemeztelenedett éhezőket... kezdi Ginsberg az Üvöltést, mi pedig – akik már előttünk járókat s minket követőket is láttunk vérben és mocsokban, sok-sok hazugságban – most vendégnek készültünk e lemeztelenedett éhezők lakomájára, megint úgy jártunk, mint Mroµek mulatságára igyekvők. Vállat rándíthattunk, megszoktuk már. David Cronenberg filmje körülbelül annyit kavar bele ebbe az egész izébe, annyit ér, mint egy este a Hobo Blues Banddel.
Amerika messze van, de szép lehet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1993/02 48-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1189 |
