Horváth Eszter
Az idei Titanicon nemcsak a versenyprogramra volt érdemes odafigyelni. Problémaérzékeny alkotások a tolerancia határvidékéről.
A kirekesztésről és a társadalmi türelmetlenségről való beszédet általában fontosnak tartjuk – sokkal ritkábban érdekesnek. Azzal az előítélettel közelítünk előítéleteink reprezentálásához, hogy úgyis ránk húzzák majd a vizes lepedőt és kiderül, hogy mi, a többségi társadalom képviselői nem vagyunk elég toleránsak. A 21. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon európai és amerikai alkotások egyaránt bizonyították, hogy túl lehet lépni e csekély hírértékkel bíró megállapítás szenzációként való tálalásán; hogy a film valami olyasmit tud adni, ami tapinthatóvá, átélhetővé, befogadhatóvá tesz egy problémát: láthatóságot. Ami pedig látszik, arról nem lehet többé azt mondani, hogy nincs.
Közös korlátaink
A Gabrielle címszereplője életvidám, közvetlen fiatal lány, kivételes zenei tehetséggel. Gabrielle a kóruspróbákon belehabarodott Martinbe, aki úgy tűnik, viszonozza a lány érzelmeit. Gabrielle, Martinhez hasonlóan, Williams-szindrómás. A hatásvadász felvezetés csak írásban működik: a lány arcát megpillantva automatikusan bekapcsolnak befogadói reflexeink.
Ha testi vagy szellemi fogyatékkal élő karaktert látunk a mozivásznon, akkor a) akaratlanul is mássága felől kezdjük olvasni a vele történteket, ugyanakkor b) törekszünk a politikailag korrekt látásmódra és megfogalmazásra. A rosszul értelmezett korrektség pedig olyan populista kijelentésekre is ragadtathat bennünket, mint például: „ő is olyan, mint mi”. Louise Archambault filmje nem rángat ki erőszakkal a komfortzónánkból, nem akarja leleplezni a többségi, „normális” társadalom törődésének álszentségét, nem kezd forradalmian új diskurzust a fogyatékkal élők megítéléséről. A kanadai rendezőnő érzékeny alkotása azt mutatja meg, hogy a fenti három állítás Gabrielle-ről nem több, de nem is kevesebb, mint három állítás. A szintén Williams-szindrómás Gabrielle Marion-Rivard által megformált Gabrielle konfliktusainak természetesen köze van a lány genetikai rendellenességéhez: túlzott közvetlensége sebezhetővé teszi, vágyik az önálló életre, miközben nem biztos, hogy el tudná látni magát. A fő konfliktus azonban a lány függetlenedési törekvései és az őt óvó, féltő, de ezáltal mégis korlátozó környezete között feszül. Martin és Gabrielle bimbózó románcát a fiú édesanyja rossz szemmel nézi: nem érti, miért nem döntött Gabrielle családja a lány művi meddővé tétele mellett. De amikor ugyanezt a kérdést Gabrielle nővére Martinnel kapcsolatban teszi föl, az édesanya teljesen felháborodik. Kezelni, kontrollálni egy helyzetet mindig egyszerűbb; a szabadság kockázatos, veszélyes, életszerű. A szolidaritás végső soron azt jelenti, hogy valamiről le kell mondanunk, egy közösség lelkiállapotáról pedig sokat elmond, hogyan éli meg ezt a lemondást. Éppen ezért a Gabrielle leginkább meglepő szereplője maga a kanadai társadalom. Kelet-európai szemmel nézve szinte hihetetlen természetességgel integrálják a fogyatékkal élőket a társadalomba. A Gabrielle-nek elhisszük, hogy több ez egyszerű képmutatásnál, hogy ez igenis téma.
A finn oroszlán ugrani készül
Amilyen bámulatos gyorsasággal és könnyedséggel azonosítunk valakit fogyatékkal élőként, egy skinhead felismerése már koránt sem ilyen egyszerű. Egy bőrfej nem bőrfej: pusztán vizuális szempontból egy csoportra, egy közegre van szükség ahhoz, hogy valakit skinheadnek nevezhessünk. Valószínűleg ez a kávézóban magányosan üldögélő és álláshirdetéseket böngésző Teppo szerencséje: Sari, a csinos pincérnő sosem akarná fölszedni, ha neonáci barátaival látná. Bőre azonban elárulja Teppót, a mellkasán büszkén viselt oroszlános tetoválás a Fehér Finnországot skinhead csoportosuláshoz köti, ami bőven elég Sarinak ahhoz, hogy reggel szó nélkül kidobja. Teppo azonban nem adja föl, gyöngéden, de kitartóan ostromolja a nőt. A negyvenes, neonáci férfi által előadott bájos-bumfordi karaoke-szerenád az Oroszlánszívnek az a pillanata, amikor nyilvánvalóvá válik: páratlan stílusérzékkel megáldott rendezővel van dolgunk, aki nem fog megelégedni a téma kínálta sztereotípiák felmondásával.
Teppo az a fajta szélsőjobbos, aki nem azért veri meg a pultost, mert arab, hanem azért, mert nem adott blokkot, tehát potenciális adócsaló. Az igazság számára egyszerű, mint egy pofon; mindaddig, amíg nem találkozik Sari előző kapcsolatából született félvér kisfiával, Rhamuval. A feszült pótpapa-mostohagyerek viszony akkor lesz igazán terhelt, amikor Sari kórházba kerül, és feltűnik Teppo kissé borderline öccse, aki nem nézi jó szemmel a testvére és a fekete kisfiú között szövődő kapcsolatot. Dome Karukoski finoman egyensúlyoz a buddy movie-s humor és a gyomorszorító feszültség között, az Oroszlánszív mégis azért lesz igazán izgalmas, mert erőlködés nélkül teremti meg a neonáci főhőssel való azonosulás lehetőségét. Teppo szerepében az egyik legfelkapottabb finn színész, Peter Franzén rajzol ijesztően pontos portrét a mindennapi rasszistáról, aki végül mégis a – rossz anyagi körülmények és az iskolázatlanság által fűtött – nacionalista közeg fölé tud emelkedni. A Titanic Diákzsűrijének díját elnyerő alkotás száraz finn humora némi reményre ad okot: az európai szélsőjobb megerősödése idején is lehet mosolyogni az ostoba gyűlölködésen.
Bubunne és az ő prófétája
Hetekig járt körbe a webkettőn az a néhány éve készült francia kisfilm (Elnyomott többség), ami egy férfi átlagos napját mutatja be egy nők által vezetett társadalomban. A felcserélt szerepkör miatt a legkevesebb, amit egy férfinak el kell tűrnie, hogy a nők megbámulják és fütyülnek utána: ha kiáll önmagáért, akkor súlyosabb atrocitások is érhetik. A Jacky a nők országában ezt a „fordított világ” alapkoncepciót fűszerezi némi vallási fundamentalizmussal. Riad Sattouf rendező egyszerre mond ítéletet a szexizmusról és a szélsőséges iszlámról: már-már úgy tűnik, mintha a nemi sovinizmus kizárólag ennek a vallási-kulturális közegnek a terméke lenne. Sattouf társadalomkritikája éppen ezért veszít élességéből, amiért azonban kárpótol a film számtalan ötletes helyzete, vizuális és nyelvi gege. A Bubunne-i Népi Demokratikus Köztársaságban a fiúk és férfiak nem dolgoznak és nem is járnak iskolába. Csadorba öltözve kotyvasztják otthon a központilag kiutalt, ehetetlen kása-trutyit, míg a munkás- vagy katonanők a fontos dolgokkal foglalkoznak. Jacky a gyanús állagú szubsztancia habarása közben arról álmodozik, hogy az Ezredesnő, a birodalom irányítója (Charlotte Gainsbourg) majd őt választja férjéül a palotában rendezett bálon. A Monty Python abszurditását idéző Hamupipőke-történetben szerepet kap a lókultusz, a zug-zöldségtermesztés, valamint A némafilmes rendezője, Michel Hazanavicius is, mint a birodalom kedvenc prostituáltja (és szamizdat-írója). A magyar nyelvben nincsenek nemek, ezért a francia eredetiben érvényesül igazán az a lelemény, amivel Sattouf kulcsfontosságú hímnemű szavak női alakváltozatát alkotta meg. A szatíra a fundamentalista elnyomás összes klisé-helyzetét felvonultatja, éppen ezért meglepően valószerű a film zárlata. Jacky és az Ezredesnő beteljesedő szerelmében csak addig látja a társadalom egy szebb korszak hajnalát, amíg ki nem derül, milyen radikálisan szabadságpártiak a szerelmes fiatalok. Nehéz a népet megvédeni saját magától, ha olyan erős fegyverrel támad, mint a tudatlanság.
Látható jelek
Népszerű elképzelés, hogy a fényképezős-kamerázós telefonok és az Internet széleskörű elterjedése hozzásegít egy demokratikusabb társadalom kialakulásához. Hiszen bárki készíthet felvételt, amit néhány pillanat múlva akár milliók megnézhetnek. De mi az, amit látunk? 2009. január elsején, hajnalban, az Oaklandben szolgálatot teljesítő Johannes Mehserle metrórendőr hátba lőtte az igazoltatásra előállított afroamerikai Oscar Grantet. A metrón utazók közül többen rögzítették az eseményeket a telefonjukkal: a videó, ami az incidens minden mozzanatát megörökítette, azóta bejárta világot. A mozgókép mint puszta állítás, egyértelmű, a tényekhez nem fér kétség. Az értelmezés azonban nézőnként változik: valaki rasszista indíttatásból elkövetett emberölésnek, más figyelmetlenségből bekövetkezett balesetnek látja Grant tragédiáját. A kép és értelmezése közti ambivalens kapcsolat akár a Fruitvale Station egészén végigvonuló stílusjáték, ötletes mozi-analógia is lehetett volna. Az elsőfilmes Ryan Coogler azonban egyetlen dologra volt kíváncsi: ki volt ez az Oscar Grant? A film szorosan Grant mellett maradva kíséri végig a férfi utolsó napját – ha odafigyelünk, hallhatjuk a lélegzését. A Sundance-en és Cannes-ban is díjazott alkotás visszafogott atmoszférája hitvallás, az embert engedi látni az eset mögött.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/06 44-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11883 |
