Bikácsy Gergely
Hrabal és Menzel rokonlelkek, de sok mindenben el is térnek. A Hrabal-próza legyűrhetetlen életszeretete ellenére sötétebb, árnyékosabb, élesebb, mint a Szigorúan ellenőrzött vonatok utáni derűs Menzel-filmek.
A szélárnyékos Kádár-korszak közepén, talán épp a szélárnyék szürkeségét unva figyelt fel a magyar olvasó egy cseh íróra, aki nemcsak új volt, de ráadásul a prágai ‘68 után fél évvel jelent meg magyarul. Táncórák idősebbeknek és haladóknak (Taneční hodiny pro starąí a pokročilé, 1964) – habzsoltam más olvasókkal én is, bár azóta sem sejtem, miben is voltunk, magyar olvasói haladók és miben kezdők, s főleg miben felnőttek…
Káin és a sörgyár legendája
Hrabal és a film… – a „hetedik művészet” önálló, nagy fejezete. Az író értő ismerői szerint nálunk és Lengyelországban mindvégig olvasottabb volt, mint hazájában, ahol kirobbanó sikerperiódusok váltogatták egymást kényszerű elhallgattatásokkal. (A Zsebcselek (Kalligram, 1992) interjú-kötete Varsóban „Hidegkúti-cselek” (!) címen jelent meg a magyaron kívül csak lengyelül…) Hazai bemutatkozása, a Bambini di Praga mérsékelt sikert hozott. Egy sokáig kéziratos írásának második változata szintén hamar olvasható lett magyarul is: előbb, mint a Táncórák, még 1965-ben, de csak szlovákiai magyar kiadó kötetében, és itthoni könyvesboltba alig került.) Épp az a kisregény, melynek alapján Jiří Menzel nemsokára saját remekművet készít. A Szigorúan ellenőrzött vonatokról (Ostře sledované vlaky, 1966) van szó. (Fölényeskedő szó ez a remekmű: ki dönti el, s ha annak érezzük, meddig marad az, holnap vagy holnapután is mondhatjuk? Hrabal századik születésnapján a magyar közkönyvtárak tanúsága szerint mind a regény, mind a film továbbra is őrzi helyét a magas polcon.)
Talán kevesen tudják, hogy az első „Hrabal-film” mégsem a Vonatok… , de nem is Menzel nagyfilmjét megelőző kis remeke, a Baltazár úr halála volt (a Gyöngyök a mélyben nyitó epizódja), hanem Ivan Passer rövidfilmje, a Fád délután (megőrzöm a cseh eredeti, Fádni odpoledne, bizarrul csengő szavát), fél évvel a Gyöngyök előtt, még 1964-ben. Felmerült, hogy bekerül a „Gyöngyökbe”, de csak programkitöltő kísérőfilmként forgalmazták. Passernek már indulásakor sem volt szerencséje a sorssal…
1964/65.Tehetség-röppenések. Vannak időszakok, amikor a kultúra feleselni kezd a politikai szélárnyékkal: ilyenkor remekművek zsúfolódnak össze akár félévekben, akár hetente torlódó hullámokkal: Jancsó, Wajda, lengyel új hullám, Forman, Menzel. Chytilová, cseh új hullám meg jugoszláv új hullám. Nem hiszem, hogy szélárnyék ihlette őket, szélárnyékban nincs hullám – viszont a szélárnyék megtűrte, hogy elkészüljenek).
Élesen követett vonatok – ez az említett kisregény első magyar címe, Zádor András fordításában. A katonai kifejezés: „élesen követni” a vasúti katonai szállítmányokat – korrektnek hangzik, jó a fordítás. Menzel filmje viszont – akár a regény – semmiképp nem lett „korrekt”. Leforgatása, megjelenése, visszhangja diadalmas lázadást jelzett. Menzel szemléletét – hőséhez illően – félszeg kamaszmosoly színezte, de minden ízében, némafilmes hangulatával, dokumentarizmusával, iróniájával új, eredeti film- és valóságlátás példája. Kamaszos, mint Forman Fekete Pétere, mint majd Menzel sok filmje még. (A rendező persze nem „félszeg”, az ő kamaszossága is olykor ravasz álca, miként Hrabal gyakori ál-naivsága.) Hrabal és Menzel kettős tükrébe bámul a néző. Velük új dallamú táncórák kezdődtek az európai, főként a kelet-európai irodalom és film szűk termeiben, tágas terein. Táncórák szenvedő kamaszoknak. Táncórák szenvedő ifjaknak. Táncórák öregedő kispolgároknak, korán rokkant kétkezieknek, kocsmai hangoskodóknak, táncórák öngyilkosjelölteknek...
Komorabb színeket érzek Hrabalnál? Hadd említsem meg gyorsan, hogy egyik első magyar méltatója, a kiváló cseh-szakértő irodalmár (sőt tudós) Bojtár Endre egy furcsa jubileumi Magyar Narancs-beszélgetésben kurtán-furcsán szól az íróról. Remekműnek véli Menzel első nagyjátékfilmjét, „sokkal jobbnak és mélyebbnek”, mint magát a regényt. Menzel későbbi filmjei egyébként „kis semmiségek”, folytatja. Nem ez a furcsa, sőt, igencsak megfontolandó. Viszont az már „élesen (szigorúan?) követett” gondolatfékezésre késztet, hogy Bojtár Hrabalt úgy általában is gyenge, jelentéktelen, felszínes írónak tartja, akinek írásaiból – véli – hiányzik a tragédia. Furcsa, mert egész mostanáig másként látta. Bojtár Endre régebben alaposan elemezte a Hrabal-prózát, groteszkségét, tragikomikumát, Rabelais-párhuzamait, és szép utószót írt a Skizofrén evangéliumhoz. Legújabb ítélete erősen hökkentő. Rossz, fejfájós percek? Radikális vélemény-fordulás? Akárhogy is, én „szigorúan követve” sem fontolom meg, hiszen első olvasatom óta tragikus színű prózának és világnak érzem Hrabal univerzumát. Véleményem (látásmódom) ez ügyben egyezik a szerintem legértékesebb Hrabal-monográfia, a lengyel Aleksander Kaczorowski nézetével. (Életjáték; 2004 – magyarul: Európa Kiadó, 2006). Nincs több hely itt szembesítenem a kiváló magyar és kiváló lengyel irodalmár ellenvéleményeit. Kaczorowski (akárcsak Bojtár), szintén kevéssé becsüli Menzel hetvenes évek után készült „édeskés” Hrabal-adaptációit, így a Sörgyári capricciót is. Nagyon nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a hetvenes években nyilvános önkritikára késztetett Hrabal a megjelentetés kedvéért sok új vagy régi remek szövegét átírta, és épp a Sörgyári capricciót csonkította meg legszörnyűbb módon: „valósággal kiherélte”. Attól tartok, az 1979-es magyar fordítás az öncenzúrás, csonkított, „állami” kiadás alapján készült. A Hrabal-Menzel koprodukciónak fontos háttere mindez, ezért is érdemes elidőzni a háttér egy-egy foltjánál, hozzátéve, hogy remélhetően, egyszer magyarul is napvilágot lát a teljes szöveg.
Majd minden Hrabal-írásnak több szövegváltozata van. A Szigorúan ellenőrzött vonatok első változata is megjelent – évtizedekkel a későbbi után – magyarul. Elképesztő hatású olvasmány annak, aki valahogy élete részeként tartja a későbbi, végleges változatot. Igazából két önálló mű. Hogy bármi későbbinek csupán „változata” volna, itt félreértés. A Skizofrén evangélium bizarr-című kötetben olvasható. Hőse ugyanaz, akit majd a filmben látunk viszont: állomásfőnök-kissegéd, kalauz-gyakornok, vonatkísérő tanonc. A legelső jelenetben vonatjegyet vált valahová, a semmibe: menekül az élet- meg a szerelem, meg a halál elől. Ez még nem olyan furcsa, mint a neve: Káin. „Káin legendája és szerelmei”. Káin útja, Káin szenvedései. Ki ez a Káin, és miért Káin egy halálra kacsintó szerencsétlen nagykamasz? Hrabal kölyökkutya korában? (©kvorecky, a fiatal Hrabal egyik legfőbb támogatója nem habozik a későbbi és inkább elismert szöveghez képest is eredetibbnek, nagyobbnak mondani a Káin legendáját.)
Kicsit sötét? Így is bájos az író gyakran véres, trágár, obszcén, éles humorú vagy rejtett iróniájú világa. Meglepődünk, ha Hrabal prózáját egy „nagyragadozó” szemszögével jellemzi valaki (talán ő maga): a valóságot, a mindennapokat könyörtelenül megragadja és széttépi, felfalja – mondja – röhögve falja fel. „Véres történetek”. Korai novelláit ő maga nevezi így az önéletrajzi Vita nuova egyik lapján. Ezek a véres történetek sokáig nem jelentek meg, bár erről sok Hrabal-olvasó tud.
Tükrök árulása?
Hrabal ma visszaolvasva számomra csak elvétve „kamaszos”. Sokkal kevésbé, mint Menzel. Sőt: Hrabal jóval ritkábban kamaszos, mint nem-kamaszos. Legalább annyira tudja a görcsösséget árasztani, mint a félszegséget: a figuráival, de az egész hangjával. Úgy, mint Menzel, ő szinte soha nem kisfiús. Összefonódott a két alkotó művészi sorsa: mindkettőt egyszerre, egymás párhuzamaként, ikertestvéreként ismertük meg. Ezért ismétlem, távolítva, hogy nem egypetéjűek: el is térnek, hasonlítanak is. Szerencsére.
Menzel például nem tudott volna szelíd filmet készíteni a kisregény első, akkor meg sem jelent változatából. Véresen tömör szöveg, kíntól halk ballada. A tehetségnek, a hasonlíthatatlanul eredeti hangnak valami élesen fájdalmas prózanyelve, prózaköltészete. Menzel mégis sok mindent átment majd a Szigorúan ellenőrzött vonatok vásznára, de már a végleges változat melódiáját visszhangozva.
Gyöngyök a mélyben, ez volt az igazi – mert legelső – Hrabal-premier a moziban. Ennek a rövidfilm-gyűjteménynek az egy dallamra csendülő hangja fogott meg akkor is, visszanézve még inkább. Egy semmiféle irodalmi-kritikai kánonban nem szereplő, sokáig „amatőrnek” mondott író köré „seregelve”, inkább csapatolva, őt körbecsivitelve – nemrég-végzős filmrendezők (Němec, Menzel, Schorm, Chytilová, Jireą) egymás és az író társalkotói lettek, keresztül-kasul, mindenestül. (Passert is számítsuk közéjük.) Stúdiómunkának indult, vizsgadarabnak, művészeti fordulópont lett – a filmtörténet páratlan értéke: hát milyen szélárnyék szülötte ez?
Megint belenéztem a nálunk Zsebcselek címmel ismert életmű-interjúba (Készítette Szilasi László, Kalligram Kiadó). 1988-ban beszélgettek, bár mintha csak három évvel később jelent volna meg a magyar szöveg (magyar szövet?) De nem abból, hanem az egész életműből tudom, hogy sötétebb, árnyékosabb, „élesebb”, szelesebb, komorabb a Hrabal-próza egy része, mint a Szigorúan ellenőrzött vonatok utáni derűs, bárányfelhős Menzel-filmek. Pepin bácsi lelőhetetlen, mindent túlharsogó röhögésbe fulladó és röhögtető beszédfolyama lehet, hogy a félelem elfojtására szolgál? „Sokat féltem, de szerettem félni” – mondja Hrabal az interjúkönyvben… – kétszer is elkezdi, de sajnos a beszélgető társ Szigeti László erre nem harap rá. (Valahogy elhalványult bennem, hogy a cím a „zsebkendőnyi területen cselez”, Hidegkúti játékára utal, és a futballnyelvből származik, ragyogó cím, még ha mára el is feledődik a szólás eredete.)
Amikor halálhíre jött, már joga volt meghalni, s ő élt ezzel a jogával. Találgatták, biztos, hogy nem baleset, biztos, hogy öngyilkos lett? Magam nem ismerek írói életművet, mely ennyire a halál (és nagyrészt az öngyilkosság) hol élesen taszító, hol irtózatosan vonzó bűvöletével küzd. Még Kafkáét sem. Pepin bácsi beszédrohamai Hrabal egyik védjegye. Röhögünk? Igen, de a Pepin bácsit példaadónak tartó, de röhögtető mondókáját ravaszul, elképesztő írói leleménnyel megmunkáló Hrabal félelem és halál ellen indított mondatai ijesztőek is.
A 65-ös első (szlovákiai) magyar megjelenése, majd az 1969-es első budapesti kiadása, egy akkor még nem nagy olvasóréteg halk ünneplése, a „tiltott csemege” korai varázsa után a nyolcvanas évek elejétől folyamatosan magyar sikere támadt, egyre nőtt itthoni olvasótábora, kis és nagy könyvtárak olvasói adták kézről kézre. (Cseh elismertsége, (inkább talán a szeretet) épp a hetvenes évekbeli megalkuvás miatt, egy ideig erősen csökkent, a magyar olvasó erről nem is értesült.) És tán fordításban is hatott a magyar olvasóra, miként Örkény a prágaiakra. Oda-vissza erősítették egymást – nemhogy cseh, de lengyel vagy francia, vagy semmilyen huszadik századi író sem számított annyira hazainak, annyira kortárs magyarnak, mint ő. Sőt, Örkény mellett is találhatunk más, nem tudatos magyar író-rokonokat. Krúdyt talán volt már, aki megemlítette, de például Gelléri Andor Endre kispolgári-munkás világát, görcsös poézisét nem, hadd legyek magam az első.
Kundera és mások is a Prága-hangulat megteremtéséért méltatják, a barokk háttér és a szegény kispolgári meg társadalom-peremi élet (sőt létezés) furcsa ötvözéséért. Lehet, nem is Prága az ő igazi városa, nem is a gyerek- és kamaszkori Nymburk, inkább egy képzelt vidéki kisváros – talán úgy, ahogy van, a saját teremtménye. A romok kiszínezője, új életre keltője, romvarázsló. Életrajzi alapvetésű regénytrilógiáját érdekes írói megoldást választva a feleség alakjával beszélteti el – a szemlélet és a hang persze az övé marad.
„Az én férjem pont erre volt büszke, attól volt lelkes, ha befejezetlenül, félig romosan hagyhatta a szövegét, ha hámlott le neki a vakolat, és előtárultak a csupasz falak, a málladozó téglák… A férjem és az irománya tisztára olyanok voltak, mint a prágai udvarok, ahol állványmaradványok hányódnak szanaszét, ahol mindent a színültig tetézett kukák mellé szórnak, a férjem irományai elfelejtett és kidobált maradványai voltak azoknak az ócska kacatoknak, alkatrészeknek, drótoknak és fűtőtesttagoknak, mindannak a limlomnak, amit lomtalanításkor szoktak elfuvarozni, a férjem úgy írt, mintha az írásai ennek az egésznek lennének a visszatükröződései...” mintha az írásai ennek az egésznek lennének a visszatükröződései – olvassuk a Foghíjakban, önéletrajzi trilógiája befejező kötetében.
Élőbeszéd, szöveg és kép
Menzel-stílusú magyar filmrendező nincs, előtte sem volt, talán a korai Szabó István, a korai Gazdag Gyula, talán a Szandi-mandi alkotói, Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza. Rokontalansága vagy épp titkos, felfedezni méltó mozirokonai miatt kedvelik/kedvelték a magyar nézők Jiří Menzelt. Mert, hogy ismét elidőzzek az iménti párhuzamokon: Hrabalnak a hazai olvasói ismerte közel-távoli rokonait: a prágai Kafka, és persze a ©vejk (először, másodszor, harmadszor a ©vejk!), és Örkény mellett feltolulhatott a közelmúltból Karinthy is. Menzel szeretetét hasonló érzelmek fűtötték át, de Hrabalnak láttuk a Menzel-színeket nemcsak kiegészítő, de ellenszíneit is: épp azért kedvelhettük meg mindkettőt, mert éreztük-értettük rokon vonásaikat – együtt még mélyebb rokonságukat és különbségüket. Legalábbis ma, évekkel az író halála után, alaposan újraolvasva, jobban érezhetőek a rokon-különbségek.
Apollinaire (Čapek, majd Nezval és Neruda fordításainak, nem akárkiknek cseh anyanyelvén), Baudelaire, Poe – Hrabal költői példái, azt is a Skizofrén evangéliumból tudhatjuk, hogy jelentős költő. Az Ulysses, Joyce, Kafka, és a nálunk – elkésett magyar megjelenése után – sem igazán ismert Josef Klíma az ő prózaelődei, önmaga látja így. Menzel írja róla: „az élet nála örömteli és szép, mert ő úgy látja”. Igaz, csak a hangsúlyokat látom máshogy: aki fogékony rá, annak láttatja az élet fájdalom teli oldalát, tessék választani. Menzel szerint csak élete végén, nagy fájdalmakkal hiába küszködve, a kórházban lett barátságtalan, fájdalmával félelmetes. „Nem én vagyok rossz, hanem a betegségem” – mondta. Más tanúk szerint viszont prágai törzskocsmájában már régente is nagyon goromba tudott lenni ismeretlen látogatókkal. Az olvasó szempontjából persze teljesen mindegy, milyen volt magánemberként. Regényei és emberképe alapján kerülgetem, firtatom, fedezem fel, szimatolom, és gyanakszom, hogy nagy emberi rosszaság-látó, gyarlóság-ábrázoló volt, s hogy az életszeretet mellett kafkai életriadalom is eltöltötte. Nem véletlen, hogy nagyra tartotta, sőt olykor vad röhejjel kedvelte Kafka ijesztő világát, Menzel viszont idegenkedik Kafkától, miként – a ©vejket remekműnek tartva – Haąek személyétől is. Sőt, ami már fokozhatatlan: nem szerette a sört, Hrabal szégyenkezett bizony miatta, amikor a filmrendező teát kért az Arany tigrisben.
Macskagyilkosságokról. Legderűsebb könyve, az aranyszőke Sörgyári capriccio még aranyszőkébb hősnője baltával csapja le kedvenc kutyája farkát, amennyire emlékszem, Menzel ezt óvatosan átlapozhatta, mert csak beszélnek róla a filmben. Hrabal önéletrajzzá élesen odavarázsolt trilógiájának legbölcsebb és legnyersebb, olykor a legmagasabb színvonalúan durva és emberi második része, a Vita nuova szintén nem Menzel nyájas jóság-felfogásának való fődallamát csendíti a macskagyilkosságok motívumával. Ez nem fikciós sötét szín a derűbe oltva. Nem, a sorozatos macskagyilkosság pőre önéletrajz – a pőre önéletrajzi adalék előadása, felidézése, önkommentárjai viszont a nagy íróé. Hrabal macskarajongó volt. Nemcsak szükségből gyilkolta meg a túlszaporodott macskakölyköket –szinte rajongó szerelemből is, mély önváddal. A macskái együtt aludhattak vele, téli hajnalokon kelt, hogy ellássa őket: nincs az a Baudelaire vagy Poe a világirodalomban, aki jobban szereti a macskákat… lehet, ezért is kellett ölnie őket. Erről szól a mégoly groteszken is, de vallomásos Ki vagyok én? című írása. Nem hiszem, hogy filmelemző mindennek nyomát láthatná a Menzel-filmekben: ábrázolhatatlan.
Menzel józan tisztánlátását és mély Hrabal-becsülését mi sem jellemzi inkább, mint az, hogy kimondja, kéri, parancsolja szinte: merjük tudomásul venni az író öngyilkosságát, ne meneküljünk a baleset-verzióba. (Menzel pár nappal előtte látogatta meg a kórházban). Még csak elképzelni sem lehet – én legalább nem tudnám elképzelni – hogy bárki jobban és mélyebben ismerte Hrabalt, mint ő. Nem a (valószínűleg hazug) rendőrségi és mentőorvosi jelentés érdekli. „Ne vegyük el tőle a halálát” – mondja Szabó G. László életmű-könyvében (Kalligram, 2011). Az életrajzi tény lehet pusztán lexikális adat vagy épp cáfolt ellen-adat, fontosabb, hogy Hrabal olvasója rémülettel? fájdalommal? együttérzéssel? a korai Hrabal-írások óta, végig az egész életműben ott érzi az öngyilkosság lüktetését. Ezért vélem egyszerűsítőnek, hamiskodónak a „sörszagú életöröm” gyakori hangoztatását élete (és írásai) kapcsán. Menzel nagy szeretettel beszél kedvelt főiskolai tanáráról, a százegy éves korában nemrég meghalt Otakar Vávra mesterről. Az ő irányítása alatt írta és részben vágta a Szigorúan ellenőrzött vonatokat. Csak halkan idézem fel, hogy a huszonegynéhány éves Menzel a remekmű mércéjét emelve nagyszerűen „csinálja meg” a vasutasfiú öngyilkossági kísérletét, bepárásodó fürdőtükörrel: elmondva közhelyes, látva szívszaggatóan eredeti.
Egy kis filmtörténet. Karel Kachyňára az Őfelsége pincére voltam adaptációs jogainak vitája miatt (méltán) neheztelő Menzel nem, de amennyire tudom, más sem említi Karel Kachyňa egyik szép és Hrabal világára némileg emlékeztető filmjét: Egy különös úr – melynek magányos, pártállami megtorlást elszenvedő hőse kórházi ablakból kizuhanva hal meg – mert galambokat hessentve azt lesi, az egyik közeli ablakban miért nem jelenik meg napok óta egy galamb-etető lány. A filmet a ‘68 utáni megtorlások egyik áldozata, a filozófus-tanár Jan Patočka írta. Előbb készült, mint Hrabal halála. Cseh filológusok talán tudják, a Hrabal-novellába illő befejezést mi ihlette, vagy hogy vajon látta-e annakidején a Kachyňa-filmet Hrabal, mert Menzel bizonyára látta, még annak betiltása előtt.
S ha már betiltott filmekről, elhallgattatott rendezőkről, balesetről, halálról van szó 68/69 után, Schormról, Passerről, Němecről, nem feledhetjük, hogy Menzelt is elhallgattatták. A Szeszélyes nyár után még ‘69-ben leforgatott Pacsirták cérnaszálont csak huszonegy év múlva láthatta a közönség, rögtön elnyerve a Berlini Fesztivál nagydíját. Ha prof. Bojtár Endre és a lengyel Kaczorowski párhuzamos véleményétől magam is inspirálódhatok: függetlenül Menzel későbbi, könnyebb fajsúlyú (bár úgy is kiváló) darabjaitól, nemcsak a Vonatok…-at, de ezt a két művét szintén a cseh filmművészet legnagyobb alkotásai között ünneplem.
Különös urak halála
Ki vagyok én? Ez is Hrabal (egyik utolsó) kötetének címe. Magyarul az Egy osztályismétlő naplója című gyűjtemény részeként jelent meg. Ebben is felidézi Káin-álmait, szabadon, keserűen vagy hars vagy csendes derűvel (mindkét fajta derűt, a rabelais-i röhögést, és a csehovi humor derűjét természetesen és magasan röpülve tudta megrepülni…) Elmondja, alapos, rendszeres műveltséggel nem rendelkezett, ezért „mindent az érzelmekre bíztam”. (Csak részben igaz, például zenei műveltsége az átlagosnál mélyebb volt, meg Schopenhauert olvasott – ráadásul nem bízott „mindent” az érzelmekre, ezt még költő sem teheti meg.) Elmondja, milyen cseh és külföldi íróktól merített („raboltam”, ismételgeti), némely névre meghökken az ember, például ihletet lopott (merített) Bretontól, Céline-től, Camus-től, és ki tudja, talán ő maga sem – felsorolni, ki mástól még. Ráadásul persze az is a trükkös hivalkodás része, ha némelyiktől mégsem vett át semmit, csak része a beugratásnak… Talán ő, talán Menzel mondja egy nagyobb interjúban, hogy a televíziót csak a véletlenül előkerülő régi fekete-fehér filmekért kapcsolja be, és a fekete-fehér filmet becsüli igazán. (Menzel azért a Szeszélyes nyárral minden idők legszebb cseh színes filmjét alkotta meg, de ez csak átsuhanó párhuzam).
Hrabal álmai. A már említett Skizofrén enciklopédiában olvasható a legtöbb feljegyzett (fiatalkori) álma: nem mind szörnyű és véres, de bőven akad belőlük. „Káin álmai” – Menzel soha nem fordult sem a Káin-hasonmáshoz, sem a rémálmokhoz, maga az író sem. A Baltazár úr halála a cseh új hullám dokumentarista vonásait erősíti, a Szigorúan ellenőrzött vonatokban már erősebb az álomhangulat. Az álmok természetes színe a fekete-fehér, lásd a lengyel és cseh új hullám néhány feledhetetlen filmjét, vagy a korai és a mexikói Buñuelt. Habár épp a kései, a francia Buñuel bizonyítja, hogy a szín mégsem eredendő ellensége a mély álomábrázolásnak, (hogy ne említsem a fekete-fehér kép nagy művészének, Kurosawának a színdramaturgia új fejezetét megalkotó kései remekét, az Álmokat). Hrabal fiatalkori álmait magam ugyan csak „fekete-fehérben” tudom olvasni (és látni), de amikor később egy pompás humorú szövegben részletezi, miképpen álmodta újra színesben Goethe egyik álmát, melyben a fenséges költő önmaga hintójával találkozik egy útján, meggyőzött. (Hrabal nem hintón, hanem egy magashegy lanovkáján ülve látja Goethe helyén önmagát szemben siklani önmagával a szakadék felett…)
Álom? Ott sok minden könnyen sikerül, ott sok mindentől mégis nagyon félünk. Idéztem már lengyel méltatóját: „A Hrabal-könyvek hősei megalakíthatnák az öngyilkosok klubját.” Szemhúnyva nehéz olvasni véres borzalmait, és csak egy igazán önálló alkotónak lehet művészi joga, hogy mindezt – első remekművén kívül – ne nagyon vegye észre. Menzelnek joga van. Nem mondtam talán, de a Szigorúan ellenőrzött vonatok mellett magam a Vančura-kisregény adaptációját (Szeszélyes nyár) és a leghosszabb cenzúrát elszenvedett Pacsirták cérnaszálont vélem hibátlan remekműnek, és a bizonyos finom „rózsaszínezések” ellenére is sok-sok többi filmjét nagyon jónak, például a Sörgyári capricciót is, Pepin bácsival. Az értelmiségi (és más) kényszermunkásokat a sztálini korban megelevenítő Pacsirták…- ban épp az író különleges művészetének legérdekesebb vonása jelenik meg (erre mondanám csikorgó szóval, hogy „kongeniális”). A film első irodalmi változata a szintén nagyra becsült Jarmilka volt. A kényszermunkásoknak ételt hordó félanalfabéta, terhes fiatal lány megbabonázza az elbeszélőt. „Mikor, Jarmilka, mondd már, mikor?” – ostromolja. „Majd, ha a szar virágot hajt” – feleli a lány.
Az áhított gyönyörű lány szavait kőbe, vagy legalább sárba kéne vésni. Sem olvasó, sem irodalmár nem jellemezheti igazabbul az író univerzumát. „Hrabal ott tudja meglátni és láttatni a szépséget, ahol nélküle csak gyötrelmes rondaságot látnánk” – fogalmazta meg Menzel a saját, Hrabal segítségével megteremtett ars poeticáját, vagy prózaibban: filmes ábrázolásmódját. Az ő tükre nem egészen Hrabalé, de sohasem csorbul. Tükrök árulása? Ha valaki is úgy érzi, hogy Menzel látásmódját lebecsülöm, téved. Más, mint az íróé, de az ő varázsa, bár derűsebb, szintén nagyon erős. Ez a mondat bizonyára nagyon tetszett Menzelnek is: „Sápadt volt, és a vizeletcseppek úgy csillogtak a hajában, mint apró borostyánok...”
Ha tükörnek látjuk a filmvásznat, egy biztos: ez a kettős tükör nem lett hűtlen Bohumil Hrabalhoz.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/06 04-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11870 |
