Ardai Zoltán
A Münchausen-novellából készült rövidfilm kimaradt az első, 1965-ös Hrabal-adaptációból.
A prágai filmiskolán végzettek nagy generációjából még a rémszatíra-specialista Juraj Herz is Hrabal-megfilmesítéssel kezdte: harmincévesen ő sem maradt érintetlen az író ‘63-’64-es novellásköteteinek (Perlička na dně, Pábitelé) nemhivatalos levegőjű, felszabadítóan különös képletű idillizmusától, groteszk szövetű és tragikumot játszató bájától. A hrabali próza váratlan módon társította az anti-katonai módon hősies ąvejki földhözragadtságot az első világháború utáni cseh avantgard líra Apollinaire-t bohemianizáló, úgynevezett poetista vonulatának némely alcool-jával, így légies kiterjedésekkel, égi párákkal, a filmes látást is inspirálva. 1965-ben a Barrandov Stúdióban a Gyöngyöcskék a mélyben-epizódfilmhez (bemutató: 1966. január) hét novella-alapú moziszkeccs készült, megannyi fiatal rendezővel, az adaptációk azonban hosszabbak lettek a tervezettnél, így kettő közülük végül önálló rövidfilmként jegyződött. Az egyiket Jan Passer forgatta, a másikat a késmárki születésű Herz, akinek félórás műve, A hulladékgyűjtőben ( Sběrné surovosti) a Münchhausen-novella (Baron Práąil) alapján készült. Hrabal a párbeszédekre épülő szellős szerkezetű Baron-novellát majd’ tíz év múltán sűrű és sötétesebben színezett nagymonológként írta felül (Túlságosan zajos magány; kései filmváltozat: 1996, Vera Cais, a hóhányó préskezelő szerepében Philippe Noiret ). Herz akkor már rég eltávolodott Hrabaltól, még a nagy barrandovi időszakban, fekete-fehérben utazva, egy álarc-tematikus, ijesztő filmmusicalen át elért A hullaégetőhöz, a Ladislav Fuks-i terrénumhoz, ahol a ąvejki mesélgetésnek és a hrabali „átlényegítők” (pábitelek) hangjának még reminiszcenciái is alig élnek meg. Más vegytartalmú szürreália és más alaptartású groteszk itt az úr, borús modellező játékosság és egyfajta – Kafka-előlegezte – ellenlábas lírikum, amelynek Herz-féle mozgóképi kifejeződése inkább rokona a ąvankmajeri animációs játékfilmnek, mint a bármikori Menzel-mozinak. Annál figyelemreméltóbb a korai Herz-rövidfilm stílusegysége: a Hrabal-közeli és a már akkor is Fuks-hoz hajló jegyek egymást tűrő, sőt együttműködő volta a ‘65-ös hulladéktelepi szkeccsben. Jelezve: a Spálená utcai fém-, faholmi- és papírgyűjtőudvar, illetve ennek kocsmás-templomos környéke zökkenőtlenül átfejleszthető lenne olyan Teatrum Mundi-színtérré, ahol a színen mozgók ambivalenciái kibontva jelennének meg, ekkor azonban eltűnne a hrabali együttérzés. A présnél ritkán látható préskezelő – az örökösen locsogó, hahotázó és csínytevő Hanta –, a melankolikusabban életszerető telepfőnök, valamint a sekrestyés hármas viszonya például kiélezhető lenne olyan drámai irányban, hogy kibillenjenek közösségükből (mindhárman így-úgy a lelkirokkantság kivédésének, kicselezésének hősei, fejüket öröklétbe dugdosók). Az udvar egyrészt – látogatói forgalmával – amolyan „kész bolondokháza”, másrészt fenomenális motívumgyűjtőhely (akár irodalmi, akár filmes tekintetben). Mégpedig természeties módon az: a kissé hátborzongató festettbádog muzsikus-macskák, szétfűrészelt szentfaragványok, napnyugati filmcsillag-fotók, és tömérdek miegyéb mintegy felajánlkozik a filmképi artikuláció számára, amely most bízvást keresetlenül, bár már a túlságos könnyebbség veszélyével lehet sokrétűen asszociatív. A cinéma vérité-jelleg és a stilizációs bukfencek jó arányú itteni összeérése egyszerre mutat arra, hogy a Hrabal-elbeszélés(ek)ben netán több is van, mint gondolnánk, és hogy az író nem tart igényt minden általa érintett mélység kiaknázására. Akadálya mindenesetre nem volt annak, hogy Herz a hrabali udvaron előiskolázza magát A hullaégető motivikus sűrűségéhez.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/06 11-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11868 |
