Baski Sándor
The Grand Budapest Hotel – amerikai, 2014. Rendezte és írta: Wes Anderson. Kép: Robert D. Yeoman. Zene: Alexandre Desplat. Szereplők: Ralph Fiennes (Gustave), Tony Revolori (Zero), Edward Norton (Henckels), Willem Dafoe (Jopling), Adrien Brody (Dmitri). Gyártó: Scott Rudin Productions / Indian Paintbrush. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 99 perc.
„Majd kinövi” – ezzel a mantrával szokták nyugtatni magukat és egymást az aggódó szülők csemetéik kamaszos különcségeivel szembesülve. Wes Anderson, túl a negyvenen, már egészen biztosan „úgy maradt”, eszében sincs megkomolyodni, vagy akár kilépni a komfortzónájából. Nincs is rá oka, stílusát a rajongói továbbra is töretlenül imádják, a sztárszínészek sorban állnak a legapróbb epizódszerepekért is, így minden új bemutatója automatikusan eseményfilmnek számít. Láthatólag nem zavarja, hogy masszív kultusz övezi munkásságát, különben aligha készített volna egy olyan filmet, amely tételesen felsorolja és ötvözi az eddigi életmű összes fontos motívumát. A Grand Budapest Hotel műfaját és burleszkszerű akciójeleneteit illetően A fantasztikus Róka úr caper-komédiáját idézi, romantikus hajlamait a Holdfény királyságtól örökölte, az Utazás Darjeelingbe road movie-jához hasonlatosan egy egzotikus, idegen kultúrában játszódik, és a két főszereplő, a címbéli hotel főportása és kifutófiúja révén ugyanúgy egy generációs kapcsolat dinamikája mozgatja, mint a Tenenbaumot vagy az Édes vízi életet.
Ezen a ponton Anderson talán már fél kézzel, rutinból fel tudná skiccelni sajátos szerzői univerzumát. A Grand Budapest Hotelben éppen ezt teszi, ellenállhatatlan zsenialitással, nem lenne ugyanakkor fair elhallgatni, hogy repertoárja új elemekkel is bővült. A politikai-közéleti affinitással eleddig kevéssé vádolható rendező felismerhető történelmi periódusba, a harmincas évek kelet-közép-európai közegébe helyezte a történetet, és bár a helyszín, a Zubrowka Köztársaság fiktív, a háttérben zajló események erősen rímelnek a valóságra. Anderson persze, Tarantinóhoz hasonlóan, elsősorban nem egy történelmi korszakra, hanem a korszak filmes reprezentációjára reflektál – erre utal a képaránnyal való játék –, a fasizmus mementói ennél fogva épp annyira hangulatfestő elemek csak, mint a szereplők bizarr arcszőrzete, a szürreális színkompozíciók vagy az európai népzenei hagyományokból merítő soundtrack. A csavarosnak tűnő, mégis roppant egyszerű történet álcája mögött a Grand Budapest Hotel valójában azt a saját útját járó, öntörvényű életművészt ünnepli – legyen az főportás vagy filmrendező –, aki akkor is makacsul ragaszkodik sosemvolt álomvilágának illúziójához, ha az a külvilág szemében menthetetlenül korszerűtlennek minősül.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/03 55-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11851 |
