Pályi András
Andrzej Wajda arról a Wałęsáról készített filmet, aki a legszenvedélyesebb indulatokat váltotta ki a közelmúltban, mégis olyasmiről beszél, ami a legharciasabb vitázók vitorlájából is kifogja a szelet.
Trilógia lett mégis a Márványemberből és a Vasemberből, a harmadik rész már a nyolcvanas évek elején is foglalkoztatta Wajdát, és ami ellen még nemrég, az ezredfordulóra megjelent, magyarul szintén olvasható könyvében, A film és más hívságokban is határozottan tiltakozott. „Azt várták tőlem, hogy készítsem el e két film folytatását. De miről szólna ez a harmadik rész? 1990-ben egy euforikus, győzelmi mámortól áthatott filmet forgattam volna, később, 1993-ban a Szolidaritás széthullásáról kellett volna beszámolnom” – tűnődik szakmai emlékirataiban a lengyel film nagymestere ama hőskorszak kapcsán, amikor az egész világot elkápráztatta a lengyel munkásság bámulatos egysége, amellyel valóban megrengette a magát munkáshatalomként proklamáló diktatúrát, és nagyban hozzájárult a hamarosan bekövetkező bukáshoz. De azért a rendező utólag felettébb sajnálja, „hogy annak idején hagytam magam berántani a szenátusba, ahelyett, hogy az 1989-es választások után azonnal nekikezdtem volna a Győzelmi Díszmenet filmre vitelének.” Hogy mi is lett volna ez, arról nem sokat tudunk, mindenesetre a rendszerváltás idején e beszédesen csengő kifejezés másképp hangzott, mint ma, így eleve sokan tartottak e kései apoteózistól.
A másik baljóslatú előjel maga Wałęsa volt, a személye körüli viták és indulatok, ugyanis nem sokkal a Győzelmi Díszmenet történelmi pillanata után a villanyszerelőből lett egykori munkásvezér, aki mögött 1980 őszén még szinte egy emberként sorakozott fel az egész nemzet, a lengyel közélet egyik leginkább megosztó egyénisége lett. Előbb értelmiségi tanácsadóitól szabadult meg, akik pedig a jelek szerint sokban hozzájárultak a totalitárius hatalommal szemben önmérsékletet tanúsító harcmodora kialakításához, majd miután megválasztották köztársasági elnöknek, a jobboldal hangadói fordultak ellene, oly mértékben ellehetetlenítve saját tábora előtt, hogy másodjára már csak 1%-ot kapott. Az előbbiek populizmussal vádolták, az utóbbiak ügynökmúlttal, amibe természetesen mindkét részről nemegyszer belejátszott a riválisok egyéni hatalmi ambíciója. Később a jobboldal korifeusai messze túltettek rajta populizmusban is, idegengyűlöletben is, másfelől nyilvánvaló, hogy az 1970-es gdański sztrájkok idején valóban aláírt valamit, amit nem kellett volna, hogy hazaengedjék épp szülő feleségéhez, későbbi éveit mégsem ez a szerencsétlen epizód határozta meg, hanem egyre nyíltabb konfrontálódása a hatalommal. Tagadhatatlan viszont, hogy a Győzelmi Díszmenet után se fedezet nélküli kijelentéseivel, se a múltján esett szégyenfolttal valójában nem tudott mit kezdeni, kicsúszott a talaj a lába alól, és a Szolidaritás mitikus vezére a társadalom szemében nagyon hamar esendő, időnként már-már szánalmas figura lett, népszerűségét soha nem sikerült visszaszereznie. Minek hát egy ilyen elvetélt nemzeti hősről filmet készíteni?
Csakhogy Wajdát láthatóan az érdekli a legkevésbé, ami a politikusokat. Nem hajlandó azon törni a fejét, hogy a Wałęsa-film kinek a malmára hatja a vizet, nem hajlandó beleártani magát a napi politikába, így vívta csatáit már annak idején is a pártállami hivatalnokokkal. Azt sem mondanám azonban, hogy mindenáron meg akarná fejteni Wałęsa ellentmondásos személyiségét, hisz akkor nem kellett volna eltekintenie a történet második felvonásától. A film mindenesetre mesterien fűzi egybe a korszakos változásokat és a magánszférát, a Wałęsa-család már-már intim pillanatait. A nagy történelmi átalakulás Wajda szemével nézve nem a rendszerváltással, hanem az 1980. augusztusi sztrájkkal kezdődik, és nemcsak a pártértekezletekre, a tüntetésekre, a kerekasztalra van hatással, hanem a szürke gdański lakótelepi blokkházára is, ahol Wałęsáék élnek. Azért les be a szakszervezeti vezető életének kulisszái mögé, hogy tetten érje a reményember születését, e hétköznapi gondokkal vesződő egyszerű lény átalakulását karizmatikus egyéniséggé, hogy elmondhassa annak a férfiúnak, apának, hajógyári villanyszerelőnek az esetét, aki képes volt felszabadítani a milliók szívében pislákoló titkos álmot. Ez az, amihez Wajda vitathatatlanul ért, akkor is, ha a Wałęsa. A remény embere nem tartozik a legnagyobb filmjei közé, viszont hibátlan nyomkövetőnek bizonyul, amikor azt keresi, hogyan öltenek testet a közösség vágyai, hogyan alakulnak egyéni sorssá. Ezzel szegezi oda figyelmünket a vászonra, utóvégre mindnyájan erre vagyunk kíváncsiak.
A Wałęsát alakító Robert Więcłowski, aki ma az egyik legtöbbet foglalkoztatott lengyel filmszínész, kitűnő alkotótárs ebben, ráadásul teljesen rendhagyó teljesítményt nyújt. Mondhatni a vállán viszi az egész filmet, szinte nincs olyan jelenet, amelyben ne tűnne fel, valósággal kibújik a bőréből, Wałęsává lényegül, átveszi a hanghordozását, a gesztusait, a mozdulatait, egész ideoszinkráziáját, ambivalens természetét. És teszi ezt szenvedéllyel és távolságtartással, odaadóan és ironikusan, ami sajátos feszültséggel tölti fel játékát, egyúttal mégis megóvja a karikírozás kísértésétől. Már-már hajlamosak lennénk kijelenteni, hogy Wałęsája jobb, mint az eredeti, mindenesetre a mai, nagyon más habitusú nézőre képes olyasféle hatást tenni, ahogy annak idején tekintettek a kortársak az igazira: csodálattal, kíváncsisággal és érzelmi azonosulással. Ráadásul ahogy a Márványemberben Agnieszka, az ifjú filmrendező nyomoz az egykori sztahanovista Mateusz Birkut múltja után, itt Oriana Fallaci (Maria Rosaria Omaggio) készít interjút a legendás szakszervezeti vezérrel. Az olasz újságírónő mindjárt a film első kockáin megérkezik Gdańskba, az interjú maga a történet váza lesz, ami újabb játéklehetőség Więclowskinak, aki itt már a világhír ízeit kóstolgató villanyszerelőt, a Wałęsát alakító Wałęsát is megmutathatja. A film az eredeti Wałęsa emlékezetes fellépésével ér véget az amerikai szenátusban, ahol végül a szenátorok felállva ünneplik, ő meg a maga kissé rátarti, kissé ravaszkás módján elmosolyodik. Nem jövünk zavarba e finálétól, ugyanazt a Wałęsát látjuk, akiről a film szólt, ami önmagában is tanúsítja Więcłowski ritka színészi bravúrját. A sajtó már a velencei filmfesztiválon is – ez volt a Wajda-film világpremierje – Daniel Day Lewis Oscar-díjas Lincolnját emlegette vele kapcsolatban, Chicagóban aztán a legjobb férfialakítás díját is elnyerte.
A film Wałęsája tehát bátor és szemfüles fickó, nem mindennapi politikai intuícióval megáldva, zseniális autodidakta, aki mérsékletre szorítja a forradalmi hévtől égő mozgalmárokat, majd a hadiállapot idején hallgathatja, ahogy a radikalizmus kéretlen prókátorai ócsárolják. Agnieszka Grochowska Danutája rendíthetetlen, csendes társ az ellenzéki vezető oldalán, elviseli az irgalmatlan házimunka terhét is, a hatalom ordenáré packázásait is, ám amikor éjjel-nappal mindenki előtt nyitva álló otthonukban úgy elszaporodnak a szakszervezeti aktivisták és az újságírók, hogy apró csemetéi már aludni sem tudnak, fellázad, és kisöpri a vendégsereget. Ez az egyszerre meghitt és drámai jelenet a film egyik csúcspontja, itt sikerül a rendezőnek legszebben és legtöményebben megragadnia azt a plebejus humánumot, amiről ez a történet érezhetően szólni akar. És ami alighanem ama hősi múlt legfőbb üzenete a mának.
Erre utal a film több hangsúlyos epizódja is, még ha ezek nem is mindig ennyire frappánsak és beszédesek. Egy harmincvalahány évvel ezelőtt a Vasemberből kivágott kockán az ellenzékivé lett Birkut szitanyomatokat ad át a hajógyárból immár kirúgott villanyszerelőnek (ahogy egykor a Vasember a Márványember kicenzúrázott záró képével kezdődött), Lech a babakocsiba, saját csemetéje alá rejti az illegális anyagot, végül gyerekestül állítják elő a rendőrségen, ahol az anyamell után üvöltő baba képtelen kalamajkát okoz, amíg egy épp anyai örömöknek örvendő rendőrnőnek meg nem esik a szíve szegény kiszolgáltatott párián, és meg nem szoptatja. Vagy ott a hősünkre ráállított két titkosszolgálati tiszt (Zbigniew Zamachowski és Cezary Kosiński) hideglelős-groteszk párosa, ha egyikőjük megfeledkezik magáról, mondjuk, megpillantva a televízióban a hazalátogató lengyel pápa miséjét, amire Wałęsáknél a fél ház összecsődül, és automatikusan letérdel, a másik azonnal korrigál, elég egy megrovó pillantás, és a megtévedt zsaru észre tér. Ez már-már karikatúra, és mégsem az. Wajda nem fél se az apoteózistól, se a didakszistól, se a moralizálástól. Nem véletlenül íratta az Amerikában élő Janusz Głowackival a forgatókönyvet (a hetvenes években volt már egy közös filmjük, A légyfogó), aki pazar, élő dialógusokat ad hőseinek szájába, ő az az író, aki oda-vissza ismeri a pártállami Lengyelország orwelli szintaxisát, a korabeli közbeszédet, az utcai zsargont, az ellenzéki tolvajnyelvet, és elég leleményes és szarkasztikus tollforgató ahhoz, hogy még meg is csavarja a szavakat. Úgy használja az idézőjeleket, hogy azok nincsenek jelen a szövegben. Akárcsak Paweł Mikietyn zenéje, aki a nyolcvanas évekbeli rocklázadás dalait éleszti fel. Vagy Paweł Edelman kamerája, aki ragaszkodik Andrzej Wajda manapság konzervatívnak bélyegzett esztétikájához, társadalomlélektani szemléletéhez, miközben könnyen befogad mindent: korabeli dokumentumot, áldokumentumot, rendezői önidézést, bármi diszkrét utalást, ami Wajdánál nem mellékes.
Ő az az alkotó, aki nem adja fel, neki még mindig mondanivalója van. Hogy ne felejtsd el a múltat. Ne írd át. Ne ítélj úgy róla, hogy nem ismered. Nem Győzelmi Díszmenet ez a film, csupa kérdés. Hol a tegnap igazsága? Hol a máé? Hol a tudás, az ismeret, ami eligazít? Az önismeret? A nemzet önismerete? Nem erről volt szó a Hamu és gyémánt óta mindig? Ember legyen a talpán, aki Wajda kérdéseit megválaszolja. Nem is lángolt fel a Wałęsa-vita a film után.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/03 51-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11845 |
