Pápai Zsolt
Nebraska – amerikai, 2013. Rendezte: Alexander Payne. Szereplők: Bruce Dern, Will Forte, June Squibb. Forgalmazó: InterCom. 115 perc.
Alexander Payne a kortárs amerikai film talányos alkotója: amikor ellazul, pompás filmekre képes (a Kerülőutak napjaink egyik legeredetibb romantikus vígjátéka), emellett viszont csikorgóan művészies(kedő) munkákra ragadtatja magát. A legünnepeltebb filmjeiben mindig van valami finomkodó manír, de annyira diszkrét, hogy alig látszik. A felület artisztikus, miközben a mélyben nincs semmi. A Payne-féle artfilm iskolai szemléltető ábrája a három évvel ezelőtt készült, a világ minden szegletében díjakkal kibélelt, a családi melodráma elemeit adaptáló Utódok. Szerkezetében, ritmusában makulátlan, továbbá a benne fellépő színészek teljesítményét tekintve és a technikai kivitelezését illetően is támadhatatlan opusz, amely látszólag a drámaiságnak sincs híján, valójában azonban üresen kong: talajközeli, földszintes darab.
Hasonló a tíz éve született és szintén sokak által tömjénezett Schmidt története, amely talán még annál is laposabb, mint a címe: ez is markánsan művészi ambíciójú, de végeredményben szürke mese. Payne legfrissebb munkája éppen ezzel a filmmel áll közeli rokonságban – mindkettő középpontjában egy idős férfi fizikai és spirituális utazása áll –, de ezúttal mintha átlépte volna az alkotó a saját árnyékát, pontosabban most volt a legsikeresebb e tekintetben. Talán azért, mert a legjobb mesterekhez fordult, a fél évszázaddal ezelőtti Hollywoodi Reneszánsz szellemét és világát idézte meg, továbbá a korszakban kimunkált műfaj, a road movie öntőformáját használta, és olyan direktorok munkáit alkalmazta sorvezetőként, mint Coppola (Esőemberek), Bogdanovich (Az utolsó mozielőadás; Papírhold), Mazursky (Harry és Tonto). Nem véletlen, hogy a főcím élén és végén a Paramount hatvanas években használt logója látható, főszereplőként pedig az a Bruce Dern tűnik fel, aki ugyan jó ideje a hollywoodi másod- és harmadvonalba szorult, de a hatvanas–hetvenes évek helyi filmforradalmában még az első vonalban harcolt (The Trip; A lovakat lelövik, ugye?; A Marvin Gardens királya).
A fekete-fehérben forgatott, néhány momentumában – például a záróképpel – a Papírholdat fényképező Kovács László legihletettebb pillanatait is megidézően míves kivitelezésű, továbbá mesteri kísérőzenével dolgozó Nebraska napjainkban játszódik, a tárgyi világa azonban hiába kortársi, a dramaturgiája, a figurái nem korhűek. Mindez több mint egyszerű játék: Alexander Payne olyan minimalista–realista road movie-t forgatott, amely az elveszett és elhanyagolt múlt, illetve az elveszített emberi méltóság után kutakodik, ily módon a kor-szerűtlen formaelemek az utazás tétjét nyomatékosítják. A hetvenhét éves Dern a megszállott Woody Grantet játssza, akit elbódít egy zsíros nyereményt ígérő, ostoba marketinglevél, és jóllehet a környezetében körbekacagják a naivitása miatt, ő a fejébe veszi, hogy elutazik a több száz kilométer távolságra lévő hirdető irodájába a pénzért. Woodyt elkíséri a fia, David (Will Forte), aki miután belátja, hogy képtelen lebeszélni apját a lehetetlen küldetésről, úgy dönt, hogy legalább megpróbál vigyázni rá a várhatóan kalandokkal teli útján.
A Nebraska eleven figurákkal benépesített, helyenként abszurdba hajló, máskor elégikus hangütésű mozi, és ugyan – mint Payne-nél mindig – egyes jelenetekben itt is kísért némi modorosság, mégis szívhez szóló darab. A díszletek és a fényképezés Az utolsó mozielőadást, szülő és gyermek kapcsolata a Papírholdat, Woody egzaltált figurája az Esőemberek Jimmyjét, valamint a Harry és Tonto központi férfialakját idézi, de a direktor nem élősködik ezeken a műveken, hanem okosan merít belőlük. Bravúros például, ahogyan a klasszikus road movie-k eredendő céltalansága, vagy a cél elvesztése nyomatékosan megidéztetik az alapkoncepcióban, ugyanakkor felül is íródik egy hétköznapian csodás dramaturgiai elemmel a zárlatban. De minden remek pillanata ellenére a Nebraska a mintaként szolgáló filmekig nem ér fel. Ragyogó mozi, Alexander Payne egyik legjobb munkája, valami apróság mégis hiányzik belőle ahhoz, hogy igazi mestermű, kortárs klasszikus legyen.
Extrák: nincsenek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/04 61-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11817 |
