Roboz Gábor
A nyolc részes krimisorozat nem csak sztárpárosával, hanem szokatlan kidolgozottságával is figyelmet követel magának.
Izgalmas kultúrtörténeti pillanat, amikor egy népszerű hollywoodi színész egy főműsoridős produkcióban szembesíti tévénézők millióit azzal, hogy az emberi tudat talán evolúciós zsákutca, és hogy az idő linearitására vonatkozó meggyőződésünk esetleg téves. A törvény nevébent (True Detective) sugárzó HBO-ról persze már bebizonyosodott, hogy döntéshozói nyitottak a határokat mind kijjebb toló sorozatokra (Trónok harca, Mondd, hogy szeretsz!, Drót), és a friss krimiszéria erőszak- és szexábrázolás terén valójában kifejezetten visszafogott. Az elmúlt évek során ráadásul az is kiderült, hogy már komor és merész sorozatok is (például Dexter, Breaking Bad) arathatnak széleskörű közönségsikert, és talán pont a magasabbra került befogadói ingerküszöb teszi lehetővé, hogy A törvény nevében már furcsamód brandesítse a sötétség fogalmát. Tanulságos megfigyelni a produkció marketingkommunikációját: az egyik szlogenje („Ha belenyúlsz a sötétségbe, visszanyúl érted”), a hivatalos weboldal címe (darknessbecomesyou.com) és a Twitter-csatorna felhívása („Terjeszd a sötétséget!”) mind intim viszonyt kíván kialakítani a néző és a sötétség között, egy másik mottója pedig még súlyosabb állítást tesz („Az ember a legkegyetlenebb állat”).
A nyolc részes széria kirobbanó sikerét kézenfekvő lenne azzal magyarázni, hogy főhőseit két híres és tehetséges színész (Matthew McConaughey és Woody Harrelson) alakítja, akiket alapvetően mozifilmekből ismerünk, így jelenlétük reklámértéke automatikusan nagyobb. Joggal méltatott alakításaikon túl azonban különös figyelmet érdemel a sorozat rétegzett felépítése, ez ugyanis a népszerűség kérdése mellett arra is választ ad, mennyi lehetőség rejlik egy műfaji formula és a látszólag unásig ismert elbeszélői fogások használatában.
Nic Pizzolatto csaposból lett szépíróból lett sorozatkreátor, aki egy sokszínű, de egyenetlen novelláskötet (Between Here and the Yellow Sea) és egy kiváló, irodalmi igényű thriller-regény után futott be (a Galveston megfilmesítését jövőre tervezik). Bár a széria a régebbi írásaihoz csak lazán vagy egyáltalán nem kapcsolódik, árnyalt karakterábrázolása és vérprofi információadagolása érezhetően táplálkozik a szerző szakmai és élettapasztalatából. A sorozat a máshonnan (Gyilkosság, Broadchurch) már ismert „egy évad, egy ügy”-koncepciót használja, bár szokatlanul tág időkerettel: egy 17 éven át tartó nyomozást mutat be.
Egy tömegkulturális produkció sikerét nagyban befolyásolja, hányféle közönségréteg figyelmét kelti fel, és A törvény nevében meglepően sok rajongói-értelmezői közösséget mozgósít. A hard-boiled krimi-fogyasztók mellett – akiket mostanában nem kényeztetnek el a filmkészítők – a sorozat megszólítja a weird fiction és a southern gothic (egyáltalán, az irodalmi kötődéssel rendelkező mozgóképek) kedvelőit, izgalmas lehet a szerzői tévészériákat keresők szemében, és talán azoknak is csemege, akik nyitottak a filozófia irányába. A sorozat a második részben kezd utalásokat elszórni Robert W. Chambers A sárga király című weird-klasszikusára: az 1895-ös novelláskötet a tömegkultúra egyik rengeteget hivatkozott műve, (nem csak amerikai) írók, zenekarok és játékok tisztelegnek előtte. Pizzolatto egyrészt maga is beszáll a mitológia továbbépítésébe, másrészt egy újabb szintre emeli a krimihez eleve kötődő rejtvényfejtés tevékenységét. A rajongói oldalak így már nem csak azért kockázhatják ki az egyes epizódokat, hogy elcsípjenek egy utalást a gyilkos kilétére, hanem azért is, hogy beazonosítsák a Chambers-mű nyomait. A vállalkozás sikerét jelzi, hogy a nézői aktivitás hamar öngerjesztő jelenséggé vált, a sorozat ismertsége ugyanis nem egy agresszív reklámkampánynak, hanem annak köszönhető, hogy a híre szájról-szájra terjedt.
A southern gothic irodalmi alműfaja az Egyesült Államok déli-délkeleti régiójában játszódó történeteket foglal magába, és a gótika természetfeletti elemeitől (jórészt) megszabadulva mutatja be a helyi közösségek morális-egzisztenciális züllöttségét. A törvény nevében a hard-boiled krimi mellett ehhez a hagyományhoz csatlakozik, amit mostanában egyre több filmkészítő ápol. Néhány régebbi produkció (kivált az Angyalszív) után az utóbbi időben James Franco is sokat tesz az alműfaj mozis karrierjéért southern gothic-klasszikusok adaptációival (As I Lay Dying, Child of God, The Sound and the Fury), és jó pár, ebbe a kategóriába sorolt játékfilm került a mozikba, például Az újságos fiú, a Gyilkos Joe és A hallgatás törvénye. Míg az előbbi két film – amelyekben ugyancsak szerepel McConaughey – szatirikus megközelítést választ, az idei sorozat az utóbbihoz hasonlóan realista ábrázolásmódot használ.
Amilyen sok irányba nyitott a széria, olyan komplexek a párbeszédei. A szövegek felváltva irodalmi igényűek („Intravénásan adtam be magamnak az univerzum rejtett igazságát”), szellemeskedők és obszcének, bőven használnak szlenget és magyarázat nélkül hagyott rendőrzsargont, hallhatunk terjengős, metafizikai tárgyú monológokat és tömör, húsbavágó dialógokat is („Anyád él még?” „Lehet.”). Az újranézést tehát nem csak a Chambers-utalások, hanem a gazdag szövegvilág is ösztönözheti, ami azért elég szokatlan egy mainstream sorozattól.
Szintén meglepő, hogy bár a komótos tempójú produkcióban ritkán látunk fizikai akciókat, a feszültség több szinten is érvényesül. A két főhős ambivalens személyiségének és kapcsolatának feltárása, az idősíkok közti váltogatás, a dörzsölt információadagolás (néha apró, néha fontos kérdések maradnak nyitva rövidebb-hosszabb ideig) és a magánéleti szál együttes erővel hamar függővé teszi a nézőt.
A törvény nevében antológiasorozat – vagyis olyan széria, amely epizódonként vagy (mint itt) évadonként más történetet mesél el, más karakterekkel –, és a Jane Eyre-adaptációjával már bizonyított rendező, Cary Joji Fukunaga gondoskodik róla, hogy a nyitószezon stílusa végig egységes maradjon (ezt még a negyedik részt záró parádés hosszúbeállítás sem igazán töri meg). A látvány mozis krimikhez méltó, a harmadik főszereplővé előlépő közegnek és a gondosan kiválogatott mellékszereplőknek hála – szinte minden arc meredek történetek tucatjait rejti – a nyomozás állomásai erős atmoszférájú, akár még önmagukban is érdekes epizódok.
Pizzolatto és Fukunaga sokszintes építménye már csak azért sem omlik össze, mert a két főhős tartja: Hart és Cohle kidolgozott és kiszámíthatatlan figura, akik nagyban hozzájárulnak a sorozat szerethetőségéhez, ráadásul a feleség, Maggie karaktere is egyre nagyobb hangsúlyt kap. A földhözragadt Hart tökéletes ellenpontja a filozofikus alkatú Cohle-nak, és míg az előbbi kapcsán bonyolított magánéleti szál az azonosulást segíti elő, az utóbbi radikális szemléletmódja nem hagyja, hogy közömbösen viszonyuljunk hozzá. Mainstream sorozattól eleve szokatlan, hogy egy szereplőnek filozófiai álláspontja legyen, különösen úgy, hogy akadémikus stílusban fogalmazza meg. Pizzolatto ehhez kölcsönvesz pár sort különböző gondolkodóktól (Nietzsche, Ligotti, Cioran – igaz, a forrásokat csak interjúkban adja meg), ugyanakkor az teszi különösen izgalmassá Cohle nihilista karakterét, hogy a két nyomozó közül az ő hivatástudatára és integritására lehet biztosan számítani, ő hozza meg az erkölcsileg helyes döntéseket.
A rendőrpáros dinamikája és a narratív trükkök mellett, a sorozat előrehaladtával egyre nő a feszültség a louisianai társadalom mélyen gyökerező istenhite és a spiritualitást teljesen nélkülöző miliő között. A sorozat számos, különböző módon megnyomorított mellékalakot vonultat fel, akik egzisztenciális állapota legjobban a délvidéket annyira meghatározó mocsár (a bayou) képével érzékeltethető. Saját gyarlóságaik mellett ráadásul a gyárépületekkel megbecstelenített természetnek: a gyakori hurrikánoknak és áradásoknak is kiszolgáltatottjai. Pár rész után sejthetjük, hogy a vallásgyakorlás itt nem – vagy alig – több közösségi tevékenységnél, sátras prédikátorok szónoklatának reflektálatlan hallgatásánál. Lehetetlen megmondani, hány félreeső házban és drogtanyán tartanak rabokat emberalatti körülmények között, és folytatnak istentelen rituálékat, amelyekben néha az egyház képviselői is tevékenyen részt vesznek.
A törvény nevében bőven kihasználja azokat a lehetőségeket, amikkel egy összesen nyolc órás játékidejű sorozat rendelkezik. Pozitív fogadtatása többek között arról árulkodik, hogy egy tévésorozat irodalmi igényű felépítése és közönségsikere nem zárja ki egymást.
A törvény nevében (True Detective) – amerikai, 2014. Rendezte: Cary Fukunaga. Írta: Nic Pizzollato. Kép: Adam Arkapaw. Zene: T Bone Burnett. Szereplők: Matthew McConaughey (Rust Cohle), Woody Harrelson (Marty Hart), Michelle Monaghan (Maggie Hart), Michael Potts (Gilbough), Tory Kittles (Papania). Gyártó: HBO. 480 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/04 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11814 |
