Horváth Eszter
A Frankofón Filmnapok legjobb alkotásai különbözőképpen, de mind a szabadság lehetőségeiről beszéltek.
Átadni magunkat egy elsöprő erőnek, elveszíteni a kontrollt, s mindezt önszántunkból – veszélyes csábítás. A gyermekkor felelőtlenségével kecsegtet, amivel együtt jár a gyermeklét kiszolgáltatottsága. Aki azonban uralkodót tesz maga fölé, annak hódolnia kell. A legfrissebb frankofón filmek közül Az apáca és az Idegen a tónál már szerepelt kritika-rovatunkban, most a Filmnapok legjobb alkotásaiból szemezgetünk.
Visszaüt rá
Kitárul a színház ajtaja, előttünk a színpad: tessék! Intró és különösebb felvezetés nélkül egy rituális térben találjuk magunkat, akárcsak a Velvet Underground disszonáns hangorgiájában, a Venus in Furs-ben. Az első ránézésre kicsit közönséges Wanda meghallgatásra érkezett, a (micsoda véletlen!) szintén Wanda névre hallgató főhős szerepére. Thomas, a darab rendezője vérbeli uralkodónőt keres, aki képes megalázni a férfi főszereplőt, s ahogy az a kívánságokkal lenni szokott: az a legveszélyesebb, ha teljesülnek. Polanski ismét a színpadról merített ihletet, a Vénusz bundában azonban sokkal merészebb film a kicsit klasszikusra sikerült Az öldöklés istenénél. A 2010-es off‑Broadway darab maga is adaptáció, Sacher-Masoch 19. század végi azonos című novellájának újraértelmezése, napjaink Amerikájában. A film Párizsba átültetett ravasz mise en abyme: magában foglalja és továbbgondolja a színdarabot, ami a novella cselekményét foglalja magában, s értelmezi újra. Polanski látszólag nem csinált mást, mint biztos kézzel választott egy sikeres színdarabot és két olyan színészre osztotta a főszerepet, akik (szinte) mindig tökéletesek: Emmanuelle Seigner-re és Mathieu Amalric-ra. Ennyi áttétel és médiumváltás után problémás szerzőiségről beszélni. Polanski érdeme, hogy elleplezés helyett tematizálja ezt a problémát. Thomas karaktere, kissé ingerülten, többször említi, hogy nem ő a darab szerzője, ő csupán adaptál és rendez. A színrevitel kényelmes pozíciójából úgy gondolja, szükségtelen a mazochizmus fogalmát életre hívó mű aktualitásán gondolkodnia, megvizsgálni, milyen képet mutat a nemi szerepekről. Nem érzékeny a történetben finoman megbújó nőgyűlöletre, számára a nő nem több, mint tettestárs, felmagasztalandó vagy irányítható test. Thomas-nak a rendezés voltaképp ürügy arra, hogy kiélje a saját szado-mazochista késztetéseit, s ha mindezt egy színdarabon keresztül valósítja meg, azt nevezzük művészetnek. A történetet új kontextusba helyezi az a médiavisszhang, amit Polanskinak az elmúlt években újból előrángatott egykori szexbotránya keltett. Az a fajta közgondolkodás, mely a szerzőiség fogalmát a szerző személyével azonosítja, hajlamos Polanski műveit a megbotránkozást keltő esemény felől olvasni. Hozzászoktunk már, hogy a webkettőn bármely vélemény hamar, nagy nyilvánosságot kaphat, a vélemények piacán pedig a valóságkonstrukciók önnön történetüket írják. A Vénusz bundában egyik legnagyobb erénye, hogy szerzője tudatosan épít művének hipertextuális olvasatára, tudatosan játszik a perverz rendező szereppel. A másik természetesen Amalric és Seigner fenséges duója. És mi lehet annál személyesebb, ha a rendező húsz év után újra a saját feleségével forgat?
Prousti álmok
Minden egy madeleine-nel kezdődött. Pontosabban az emlékezést segítő főzettel, ami azonban olyan bitang keserű, hogy azonnal bele kell harapni a sütibe, hogy elvegye az ízét. A főzetet és a madeleine-t természetesen Madame Proust szervírozza, negyedik emeleti szerény hajlékában, ami lakásnak nem volna olyan kicsi, de bio-veteményesnek valóban nem túl nagy. Ha csak ezt a növényekkel telezsúfolt, kissé régies, mégis bohém lakásbelsőt látom, már akkor tudom, hogy egy francia filmet nézek. Ilyen lakások csak Párizsban vannak. Ha pedig a történet főszereplője tehetséges zongorista, aki sohasem beszél, ellenben két, vénkisasszony nénikéjével él együtt, akik egyformán öltöznek és viselkednek, akkor már tudom, hogy a filmet Sylvain Chomet rendezte. Chomet első élőszereplős nagyjátékfilmje már legelső képkockáival képes megteremteni azt a furcsa, kicsit bizarr, mégis bájos atmoszférát, amit a Belleville randevúnál megszerettünk. Paul (Guillaume Gouix lubickol a szerepben) napjai békés egyhangúsággal telnek: reggel gyakorol a zongorán, majd bevásárolni megy nagynénjeivel, esetleg zongorázik a két matróna vezette táncórákon vagy házikoncertet ad az idős hölgyek barátainak. A testi-lelki épsége felett vércse módjára őrködő nénikék egyeduralmát a rejtélyes Madame Proust töri meg, a szomszéd, aki nem egészen legális konyhakertet tart a lakásában, s aki arra biztatja Pault, induljon el az emlékei útján – tea-szeánszonként 50 euróért. Mert ennek a néma fiúnak egy kimondatlan vágya mégis van: látni szeretné édesanyját, akit gyerekkorában veszített el. Paul felfedezőútra indul a saját elméjében, de nincs egészen felkészülve arra, amit ott találni fog. Az Attila Marcel főhőse a Belleville randevúéhoz hasonlóan néma, Chomet legújabb munkájában azonban többről van szó, mint az animált világban elengedhetetlen stilizációról. A beszéd és az ének itt a hatalom, a kontroll, a felnőtt-lét eszköze. A félig gyermeki tudatállapotban ragadt Paulnak előbb fel kell nőnie, ráébredni, hogy sajátnak hitt késztetései, emlékei, minden, ami személyiségét meghatározza, valójában nagynénjeitől származik, ők szabtak sorsának irányt. Paul akkor találja meg saját hangját, akkor lesz végre fiúból férfi, amikor apává válik.
Bőrünk alatt
Léa Seydoux és Tahar Rahim azok a színészek saját generációjukban, akik a húsz évvel idősebb korosztály színészei közül Emmanuelle Seigner és Mathieu Amalric. Sokoldalú tehetségüket külföldi és francia produkciókban egyaránt megmutatták már, legyen az közönségfilm vagy szerzői alkotás, mégis sikerül filmről filmre megújulniuk. Az erőmű Rebecca Zlotowski második rendezése, és első jelölése a cannes-i Un Certain Regard-szekció díjára. Rahim karaktere, Gary A prófétában látott fiatal bűnöző alteregója is lehetne, aki eddig megúszta a börtönt: ugyanaz a félvilági lét, ugyanaz a gyors észjárás, ugyanaz az éhség az életre, a többre. Gary, néhány másik arab fiatallal együtt, jelentkezik egy jó fizetéssel kecsegtető, nem mindennapi munkára, ahol a munkások mint egy elitcsapat tagjai, szoros együttműködésben dolgoznak egymással. Az álommeló szépséghibája, hogy egy atomerőműben kell végezni, ahol nap mint nap ki vannak téve a veszélynek. Az életét felemésztő sugárzásból Gary már első munkanapján megkapja a végzetes dózist, amikor találkozik mentora menyasszonyával. A nő játékból megcsókolja őt, s ezzel végleg megpecsételi a fiú sorsát. Gary többé nem törődik a veszéllyel, nem akarja, hogy áthelyezzék, Karole megszállottja lesz egészen. Zlotowski lassan, de határozottan építi a párhuzamot szerelem és sugárfertőzés között, míg végül libidó és halálvágy eggyé válik. Georges Lechaptois kamerája intim közelségbe hozza az atomerőmű zárt világát, az emberi kapcsolatokat azonban tartózkodóan ábrázolja. Az erőmű anélkül, hogy szociografikus életszerűségre törekedne, hitelesen beszél a társadalom perifériájára sodródott emberekről, akik vagy azért buknak el, mert igyekeznek betartani a játékszabályokat, vagy mert vágyaik szétfeszítik a számukra kiszabott keretet. Akárhogyan is, korlátok közé szorított mikrovilágukban a szabad akarat csak illúzió.
Kommunista lettem volna?
A nyugdíjas Emilia számára mindig azok voltak a kommunisták, akik az ünnepségeket szervezték – mint sokan mások, ő sem meggyőződésből lett párttag. Az igaz, hogy a tagsági könyvét a mai napig őrzi, egy faliikon hátuljába rejtve, hátha visszajönnek még. Vissza is jönnének, ha Emilián múlna, ő ugyanis a közelgő román választásokon (ismét nem meggyőződésből) a kommunistákra fog szavazni. De hát az előző rendszerben minden jobb volt. Semmit nem lehetett kapni, mégis beszereztek mindent. Most tele vannak a polcok, csak az átlagembernek nincs pénze vásárolni. A poszt-szocialista mindennapok ismerős szólamai ezek, országtól függetlenül. Dan Lungu regénye, az Egy komcsi nyanya vagyok néhány éve jelent meg nálunk, színpadi adaptációját a Katonában játsszák sikerrel. Stere Gulea filmje változtat az alaptörténeten: Emilia Kanadában élő lánya látogatóba érkezik szüleihez és magával hozza vőlegényét is, így az édes-keserű múltidézésről a hangsúly nyugat és kelet találkozója felé tolódik. Az előre látható helyzetek és borítékolható vizuális gegek jól működnek, könnyen magunkra ismerünk a leleményes románokban, Luminita Gheorghiu pedig a román film nagyasszonyaként tündököl ebben a nagyon földközeli szerepben. A történet finom, önironikus humora ellenére van valami ijesztő abban a természetességben, amivel Emilia lemondana saját szabadságáról. A has logikája ez az ész fölött. És a szívé, hiszen Emilia semmit sem csinál meggyőződésből, csak amit a gyermekéért tesz. Gulea adaptációja nem mond ítéletet a generáció felett, amely bármikor odaadná a szabadságát a gondoskodásért cserébe: hiszen a gyerekeik, akik szabadságban nőttek fel, javarészt még mindig a szülők gondoskodásától függnek. Mindig lesznek olyanok, akik nem tartják értéknek a szabadságot. A demokrácia erősségét vagy gyengeségét talán épp az mutatja meg, hogy van-e, aki erre a kimondatlan igényre felelve feljogosítva érzi magát mások szabadságának korlátozására.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/04 40-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11805 |
