Lichter Péter
Kerekasztal beszélgetés a kortárs magyar kísérleti film helyzetéről.
Lichter Péter: Szerintem az elmúlt húsz évben nem az avantgárd film kísérletező szellemisége tűnt el a magyar filmgyártásból, hanem inkább a róla szóló diskurzus. Maga a kísérleti film fogalma is meglehetősen ködös idehaza – holott mondjuk Amerikában vagy Nyugat-Európában a filmkultúra e nehezen kategorizálható szeletének markáns identitása, azaz fesztiváljai, folyóiratai vannak. Ti hogyan látjátok az avantgárd vagy ha az elterjedtebb nevén nevezzük, a kísérleti filmet?
Csáki László: Én igazán csak alkotói oldalról tudok erről beszélni. Csináltam már eddig animációs filmet, élőszereplős filmet, dokumentumfilmet is – tehát valahol rám illik az a leírás egy kicsit, hogy kísérleti filmes, hiszen folyamatosan műfajok között ugrálok, és új formákat keresek a mondanivalóhoz. Azt gondolom, hogy ezt a kísérleti filmnek nevezett műfajt így különválasztani nem lehet. Vannak olyan alkotók, akik kísérletezőbb karakterűek, ezért belecsúsznak abba, hogy olyan filmeket csinálnak, amiket műfajilag nehezebb elhelyezni. Azt gondolom, hogy a kísérleti film mindig egy közösséghez, vagy egy kis csoporthoz köthető, ahol emberek együtt gondolkodnak, egymásra hatva alkotnak, ebből adódóan az egész léte ebből ered. Összességében tehát szerintem a kísérleti film manapság nem annyira elkülöníthető, a kisjátékfilmes műfajon belül legfeljebb egy bizonyos fokú másságot jelöl.
Csuja László: Soha nem gondoltam magamra kísérleti filmesként, nem is ismertem az avantgárd tradíciót, amikor rendezni kezdtem. Mivel Magyarországon nincsenek sztenderdizált ipari körülmények, így tulajdonképpen minden film elkészítése egy kísérlet. Az, hogy mi a kísérleti film ma, azt nagyban meghatározzák a fesztiválok és a különböző intézmények – de nyilván akadémikusan is megközelíthető a kérdés: a kísérleti vagy avantgárd filmek nem-narratívak, gyakran annyira önreflektívek, hogy magáról a médiumról, a filmnyelvről szólnak.
Muhi András: Nekem vissza kell mennem a történelem előtti időkbe, mert ha annak idején nem látom a Bódy Gábor vagy Jeles András filmjeit, akkor most nem ülnék itt. Mint az Inforg stúdió vezetőjének, abszolút mintául szolgált a Balázs Béla Stúdió, legalábbis a szellemiségével mindenképpen. Producerként mindig a filmnyelvi újítások érdekeltek a legjobban – nem ismerek még egy ilyen hülyét, aki ennyi műfajban, ennyi formában próbálkozna. Legbüszkébb talán a kísérleti filmekre vagyok, gondolok itt a Fliegauf rendezte Milky Way-re, vagy Kardos Sírásójára, a Herminamezőre Halász Pétertől – most hirtelen a nagyjátékfilm hosszúságú művek jutnak az eszembe. Tehát számomra az egyik végpont az, hogy akár egy hagyományos, történetmesélő filmben hol lehet kísérletezni – akár a kameramozgásokkal, akár a zenehasználattal – a másik végpont pedig az, hogy mikor lépünk át a képzőművészet területére, hogy a film és a képzőművészet határán hol válik el egymástól a két dolog: hogy például a Milky Way nem tekinthető-e filmen megfogalmazott képzőművészetnek. Az utóbbi időben bejártam egy csomó nemzetközi képzőművészeti biennálét és vásárt, és azt vettem észre, hogy a műveknek legalább a fele mozgókép. Tehát lehet, hogy a kísérleti film már átbújt ezen a határon és már a képzőművészet területén van, és amikor itt van nálunk a film területén, az egy nagyon ritka vendég, aminek én személy szerint örülök.
Lichter: Valóban, ahogy mondod, a kísérleti film egy kicsit a két szék között a pad alá csúszott, legalábbis itthon mindenképpen. Ha visszatekintünk az avantgárd film történetére, akkor egészen a videó-technika hatvanas-hetvenes évekbeli elterjedéséig fel sem merült az, hogy a kísérleti film a képzőművészeti kánon része lenne. Ez persze nem azt jelentette, hogy a filmesek tagadták volna a festészet vagy a zene komoly hatását a munkáikra. Főleg az absztrakt filmesek merítettek a társművészetekből sokat, akik a képzőművészet területéről érkeztek, mint Hans Richter, vagy az amerikai Jordan Belson és Harry Smith. De a kísérleti filmesek filmként, a filmművészet részeként tekintettek munkáikra, még azok a radikális formanyelven beszélő alkotók is, mint Michael Snow, Peter Kubelka vagy a nyolc órás, egy beállításos filmjeiről hírhedt Andy Warhol – akinek Empire című munkája alig különbözik egy mai videó installációtól. Vagyis, ahogy Muhi András is utalt rá, a kísérleti film diskurzusa lassan átköltözött a képzőművészeti fórumokra, miközben, véleményem szerint a filmes közbeszéd részét kellene, hogy képezze. Az utóbbi években idehaza meglehetősen gyér volt a kísérleti filmek körül a diskurzus– legyen az filmes vagy képzőművészeti – ebben a sivatagban a Csuja Laci által a Balkonba készített interjú-sorozat valóságos oázis volt. A BBS utáni magyar kísérleti film helyzetét felmérő beszélgetés-sorozatodnak volt-e valami konklúziója?
Csuja: Eddig öt interjút készítettem: Uglár Csabával, aki a BBS egyik utolsó filmjét forgatta, Kodolányi Sebestyénnel, aki a BBS utolsó vezetője volt, Nemes Gyulával, a két Buharovval és veled – és nemrég készítettem el a következőt, Szirtes Andrással. Az volt a nagyon érdekes konklúziója a beszélgetéseknek, hogy mindegyik alkotó organikus folyamatnak élte meg, hogy a BBS megszűnt, vagy a kísérleti film és az arról folytatott vita az utóbbi években annyira búvópatakká vált, hogy szinte teljesen elbújt a barlangban. Valahogy a beszélgetésekből az rajzolódott ki számomra, hogy ha válság van, akkor mindig leginkább a periféria sérül: ami eleve peremhelyzetben volt, sérülékeny volt, az lassan eltűnt. A BBS megszűnésével és a kilencvenes évekbeli filmfinanszírozás átalakulásával az avantgárd sérült a legjobban. Hogy ez igaz, vagy nem igaz, nem tudom, nem vagyok filmtörténész – de én ezt tudnám levonni konklúzióként ezekből a beszélgetésekből. Azt azért hozzá kell tennem, hogy a BBS megszűnte után a Duna Műhely vagy az Inforg beindulása kitöltötte ezt az űrt, és a kor új kihívásainak is meg tudott felelni. Az interjúsorozat tagjai egyetértettek abban, hogy a filmes egyetemek mellett szükség lenne műhelyre, műhelyekre most is, ennek a formájáról azonban nem volt kialakult víziójuk. Májusban részt vettem a Mediawave szervezésében egy kisjátékfilmes kerekasztalon, ahol a Nemzeti Filmalap képviseletében Miskolczi Péter azt nyilatkozta, hogy gondolkoznak arról, hogy valamilyen formában támogassanak műhelymunkát.
Muhi: Azt azért nem mondanám, hogy a BBS filmnyelvi kísérletei valami burjánzó fősodort képeztek volna a rendszerváltás előtt. Egyszerűen az történt, hogy eltűnt az érdeklődés. Vagy, ahogy erre utaltam, a BBS körüli kísérleti filmes diskurzus átment a képzőművészethez. Másfelől megszűnt a műfaj elitizmusa: ma már bárki bármikor kamerát vagy mobiltelefont ragadhat, és feltöltheti a kísérleti filmjét YouTube-ra. Szóval én ezt egészen másképpen gondolom, a filmnyelvi kísérletezés nem tűnt el, ha csak az Inforg filmjeire gondolok, legalább húsz olyan filmest meg lehetne nevezni, aki az elmúlt tíz évben készített kísérleti filmeket. A filmek az internet révén sokkal elérhetőbbé váltak, a kísérleti filmek számára ebből a szempontból jobb a helyzet, mint mondjuk harminc évvel ezelőtt volt.
Lichter: Azt vettem észre, hogy a filmes beszélgetéseken gyakran a kísérleti film fogalma sincs teljesen tisztázva, legalábbis gyakran összemosódnak bizonyos kategóriák. Az amerikai filmtörténetben élesen ketté van választva a piaci alapon működő, hagyományos mozi forgalmazásba kerülő nagyjátékfilmek és az ebből tudatosan kimaradó, nem-narratív, ebből kifolyólag a versenypiacra alkalmatlan, a klasszikus avantgárd film hagyományához kapcsolódó filmek kategóriái. Mindkét világnak meg van a maga intézményrendszere, fesztiváljai, folyóiratai. A két világ között alig van átjárás: a legtöbb rövidfilmes formában működő, kísérleti filmes alkotó egész életművét erre a formára alapozza, fel sem merül az avantgárd film moziba juttatása ott, ahol nyilvánvaló piaci elvek működnek. Nálunk ez másképp alakult. Most hirtelen alig tudnék megnevezni olyan jelentős kísérleti filmest, aki ne készített volna nagyjátékfilmet valamilyen formában, vagy ne próbálta volna a kísérleti filmes praxisát a mozi forgalmazásba átemelni – ennek sok oka lehet, az egyik talán az, hogy az avantgárd film a tengerentúlon sokkal több megmutatkozási fórummal rendelkezik mint itthon.. Ezért alakult ki a magyar diskurzusban az a tendencia, hogy a kísérletező szerzői mozifilm és a kísérleti film gyakran összekeveredik.
Csáki: Mindig furcsának tartottam ezt a fogalmat, hogy kísérleti film. Mert ott vannak az animációs filmek, a dokumentumfilmek, a játékfilmek és akkor itt vannak a sehová sem tartozó kísérleti filmek. Egyszerűen arról van szó, hogy van egy filmes formanyelv, amin belül valaki szabadon kezd mozogni, aminek a mértékét el lehet dönteni. Ezt lehet olyan keretek között csinálni, hogy a közönség teljes mértékben tudja azt kódolni, mint mondjuk a Mundruczó vagy a Pálfi Gyuri esetében. A másik véglet például a Buharovok esete, akik az átlagnál sokkal kevésbé közönségbarát filmeket készítenek, hiszen ők a klasszikus avantgárd film hagyományát gondolják tovább. Tehát én a kísérleti film kategóriáját is kettéválasztanám: egyrészt azokra, akik a hagyományos nagyjátékfilmek keretein belül tesznek kísérleteket, illetve azokra, akik a képzőművészet határán mozogva, az avantgárd film területén mozognak. Vagyis én úgy érzem, hogy ez a kategória, hogy kísérleti film fellazult, az interneten elérhetővé váló, illetve eleve oda készülő filmektől kezdve egészen a képzőművészeti tereket uraló mozgóképes installációkig minden mindennel összekeveredik. A film szerintem afelé tart jelenleg, hogy a határátlépés válik a normává.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/04 35-36. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11803 |
