Forgács Iván
A bolgár filmgyártás alapvetően követő természete révén jót-rosszat egyaránt adaptált, hol szocreál mintát, hol új hullámos szellemiséget.
Bulgáriában nagyon kellemes nyaralni. Minden van: szép a tenger, kellemes és megfizethető szállodák, apartmanok várnak, kitűnőek a nemzeti ételek, jól mar a rakija, a szükséges egzotikum is tálcán kínálva ortodox és muzulmán egyvelegben. Kis görög kikötővárosokba lehet menni nevezetességeket keresni, előttük fényképezkedni. És az egésszel senki előtt nem kell elszámolni. Nem fogják megkérdezni, ettünk-e ilyet vagy olyat, megnéztük-e ezt vagy azt.
Ennél jobban talán csak bolgár nemzeti filmfesztiválon érezheti magát az ember. Megemlíti, hogy ismeri Valcsanov, Zseljazkova, Andonov, Gyulgerov, Zahariev nevét meg esetleg egy-egy művét, és máris kényeztetni kezdik, interjúkat adhat a sajtónak, televíziónak. És a vetítőteremben sem fogja rosszul érezni magát. Sok érdekességet lát majd, nincs kizárva a kellemes szórakozás, de még az esztétikai élmény sem. És az egésszel senki előtt nem kell majd elszámolni. Nem fogják megkérdőjelezni, amit ír, nem rontanak rá, hogy: Te, és láttad Solev új filmjét? Mit szólsz hozzá? Csinál most valamit Iglika Trifonova? Mesélj!
Nehéz körülírni ezt a periferiális jelleget, megfejteni, mikor és miért tapadt rá a bolgár kultúrára, filmművészetre. Egyfelől tény, hogy bár csak a második világháború után, szovjet mintára szerveződött meg a nemzeti filmgyártás, alkotásain keresztül kitűnően lehet illusztrálni az utóbbi fél évszázad közép-kelet-európai, de akár egyetemes filmtörténeti áramlatait. Találunk itt mindenre színvonalas példát: költői realizmusra, modernista új hullámra, dokumentarizmusra, az erkölcsi nyugtalanság mozijára, posztmodernre. Ugyanakkor nem érezni a velük folytatott, egyenrangú nemzeti párbeszédet. Kicsit leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a bolgár filmművészet fejlődése követő jellegű. Saját világát adaptálja a korszerű irányzatokhoz, s nem azokat önmagához.
Ez a pedáns megfelelni, felzárkózni vágyás alighanem azokat a nemzeti kultúrákat jellemzi, amelyek mögött az etnikai-politikai közösségérzeten túl nincs igazán kikristályosult nemzeti tudat a maga mítoszaival, értékorientáltságával, sorsértelmezésével, fejlődési alternatívákat kirajzoló szellemi konfliktusaival. Nem véletlen, hogy a bolgár irodalom egyik emblematikus figurája Aleko Konsztantinov Baj Ganyoja, a nemzetté válás szatírájának hőse lesz.
A bolgár identitásban magyar szemmel nézve sok a határozatlanság. Mintha ez is csupán mintákat követne. Előbányássza a történelemből, amit kell: ortodox-ószláv írásbeliség, dicső koraközépkori állam, áldozati szerep török iga alatt, függetlenségi harc. Megvan a nacionalista ambíció is, a Balkán vezető politikai erejévé válni, megszerezni Macedóniát, Dobrudzsát. Csak az egész mögül hiányzik a megfelelő társadalmi háttér. Nincs se címeres zászlókat lobogtató nemesség, se megújulásért küzdő, erős polgárság. Az önállósult államot irányító bürokratikus politikai elit és a döntően elmaradott mezőgazdaságból élő lakosság képtelen egy modern nemzeti program kitartó képviseletére. Az első világháború után ugyan különutas kísérlet történik egy szövetkezeti formára épülő, sajátos földműves demokrácia kialakítására, de néhány év múlva egy puccs visszatéríti az országot a balkáni fejlődés általánosabb útjára, az autoriter-korporatív rendszerhez, amelyből később királyi diktatúra nő ki. Majd jön a második világháború, amely az országot Hitler oldaláról a Szovjetunió russzofil szövetségesévé sodorja.
Mivel a bolgár filmgyártás is a háború után szerveződik meg, jól kiolvasható belőle a későbbi fejlődés. A legfontosabb mozzanat, nem csupán struktúrájában, hanem szellemiségében, stílusáramlataiban is a szovjet mintákat követi. Míg a szocialista régió más nemzeti filmművészeteit az oppozíció működteti, melynek hátterében nemzeti sértettség, kulturális fennsőbbség érzet vagy éppen alternatív fejlődési modell húzódik meg, a bolgár kritikai szemlélet békésen megmarad a szovjet keretek szabta mozgástérben. Ha „olvadás” van, olvad, ha jegelés, jegel. Stíluselemeiben nyugati és orosz hatások keverednek, s közben elfeledkezik saját valóságának adekvát értelmezéséről.
Váratlanul mégis születnek kiemelkedő művek, amelyeket éppen az jellemez, hogy kilépnek a divatáramlatok és ideológiák kontextusából. A modernizmus legjelesebb bolgár képviselője, Rangel Valcsanov nem tud olyan eredeti alkotóvá érni, mint Duąan Makavejev vagy Jancsó Miklós. A tárgyszerű kritikai szemléletet képviselő Georgi Gyulgerov és a hazánkban végzett Eduard Zahariev is a lengyel és magyar törekvések árnyékában marad. A hatvanas-hetvenes évek bolgár filmművészetének három remeke A baracktolvaj (Kradecat na praszkovi – Valo Radev, 1964), a Lekötözött léggömb (Privarzanijat balon – Binka Zseljazkova, 1967) és a Kecskeszarv (Kozijat rog – Metodi Andonov, 1972) lesz. Noha műfajukban, stílusukban élesen eltérnek egymástól, a kulturális hagyományoktól ihletve erőteljesen meg tudják ragadni a bolgár problematikát: a nemzeti tudat bizonytalanságát. Pontosabban, arra világítanak rá, hogy a nemzeti mítoszok, büszke nemzetállami ideológiák megkésett kergetése sehova sem vezet, egyedül tragédiát szülhet. Mindennek hátterében a politikai elit és a társadalom sajátosan békés szakadását látják, ami súlyos kritikai üzenet az államszocialista rendszerek számára is.
A nyolcvanas évek második fele aztán az egész bolgár filmgyártás számára virágzást ígért. Három nemzedék tehetségei álltak készen teljes vértezetben a megújulásra. De a zsivkovi kultúrpolitika megkésve, szinte közvetlenül a rendszerváltás előtt adott csak jelet a glasznosztyra. Sikerült még ugyan valamit kisóhajtani az ötvenes évek diktatúrájáról, a társadalmi válságjelenségekről, felharsant a fiatalos hangütés néhány formabontó, provokatív disszonanciája, de folyamat megrekedt. Elsősorban persze azért, mert több kelet-európai filmgyártáshoz hasonlóan a bolgár is összeomlott a piacgazdaság kialakításának káoszában. Egy film elkészülése már önmagában eseménynek számított.
Érdekes, hogy ennek ellenére mégis Bulgáriában, s éppen ekkoriban született meg az egyik legmegrázóbb kelet-európai film a rendszerváltást követő társadalmi átalakulásról. A tragikusan korán elhunyt Eduard Zahariev utolsó alkotása, a Kései telehold (Zakasznyalo palnolunie, 1996) kíméletlenül leszámol az új világhoz fűzött humanista illúziókkal. Nemzedékének hőse nyomasztó teherré válik, családja, környezete kitaszítja, s a hajléktalanok közt találja magát.
A következő nagy villanásra évekig kell várni. Iglika Trifonova munkája, a Levél Amerikába (Pismo do Amerika, 2001) szikáran érzelmes, árnyalt szemléletmódjával, megértően kemény valóságábrázolásával kelt feltűnést. A vidéki élet elmaradottságának bemutatásával, ugyanakkor a tradicionális népi kultúra fájdalomból felragyogó életösztönének felfedezésével újszerűen reflektál a fiatalabb nemzedék válsághangulatára. A változások centruma, a bolgár városi civilizáció nem egyszerűen az elidegenedés jeleit mutatja, hanem nyomasztó holttérbe került a nyugati és a helyi hagyományos életformák között. Vagy talán mindig is abban volt.
Az évtized közepétől normalizálódik a filmgyártás helyzete. A Nemzeti Filmközpontnak sikerül kialakítania egy kiszámíthatóan működő támogatási rendszert, külföldi tőkebefektetéssel korszerű filmgyárrá fejlődik a Bojana Stúdió. Közben az alkotók sikeresen pótolnak néhány tematikai elmaradást. 2004-ben klasszikus kelet-európai leleplező film készül az államszocialista diktatúráról, az Elhamvadás (Izpepeljavane – Sztanimir Trifonov), majd egy évvel később egy másik tabutéma, a török kisebbség beolvasztása kerül drámai erővel filmvászonra, az Ellopott szemek (Otkradnati ocsi – Radoszlav Szpaszov).
2008-ban aztán két olyan sikeres mű születik, amelyek szemléletváltást jeleznek a bolgár filmkészítésben. Nem csupán művészileg vannak finomra csiszolva, hanem piaci pályájukat is megtervezték. Ugyan számomra A világ nagy és a megváltás a sarkon ólálkodik (Szvetat e goljam i szpaszenie debne otvszjakade – Sztefan Komandarev) a giccs határát súrolja a gépies nyugati világ és az egzotikus balkáni életbölcsesség összevetésével, de a régió nemzetközi sztárja, Miki Manojlović utat talált számára a közönséghez, és eladhatóvá tette külföldön is.
A nagyszerű színházi rendező, Javor Gardev filmes bemutatkozása, a Dzift pedig a művészfilmek hálózatában hódított, számtalan fesztiváldíjat is besöpörve magának. Jelentős helyet foglal el abban a sorban, amelyet a mai kelet-európai filmben a Taxidermia nyitott meg. Művészi világa az államszocialista korszak relikviáinak, mesterkélt terének, kultúrájának stilizálására épül, amelyet neo-noir dramaturgiába merít. Mindebből azonban egy olyan szürreális, acélosan posztmodern valóság jön létre, amely a jelen szkeptikus életérzését közvetíti. Ezért találhatott lelkes visszhangra célközönsége körében, s válhatott az évtized kultikus alkotásává. Nyelvezetének hatása, ami bolgár filmmel addig nem fordult elő, túllépett az ország határain, egyértelműen visszaköszönt például a lengyel film emblematikus sikerében, a Rewersben (Borys Lankosz, 2009).
De Bulgáriában sem maradt el a folytatás, amit előrevetített a forgatókönyvíró, Vladiszlav Todorov egyre népszerűbb irodalmi munkássága. 2012-ben Klisékészítő (Cinkograf) című regényéből készült film, A kaméleon színe (Cvetat na kameleona). Ez volt a rendezői bemutatkozása az egyik legnagyobb bolgár operatőrnek, Emil Hrisztovnak. Hogy szaporodjanak az érdekes kapcsolódások: ő fotografálta a Dziftet is. Itt színesben épül tovább a kelet-európai történelem posztmodern panoptikuma. Ezúttal a rendszerváltás díszletei közé kerülünk. Hrisztov tragikomikus thrillere vizuálisan talán már kicsit túlcizellált, de nagyon érzékletesen, és végre mélységében ábrázolja a cinikus politikai szerepváltást, amivel értelmezhetőbbé teszi a Dzift hangulati szkepszisét is: a hazugság paneljeinek átszínezéséből nem alakulhat ki élhetőbb, emberibb világ.
Nyilvánvaló, hogy hagyományos értelemben ma már nem érdemes beszélni nemzeti filmgyártásról. A 2011-es év bolgár filmtermése egy pillanatra mégis felidézte a korábbi állapotot. Nemcsak sok izgalmas, színvonalas produkció született ekkor, de még párbeszédbe is kerültek egymással. A népszerű műfajok művelői szintén kellő profizmussal csalogatták a közönséget. A szatirikus Londoni misszió (Miszija London – Dimitar Mitovszki, 2010) sikere után az angol Igazából szerelem kedves hangulatát idéző Love.net (Ilijan Dzsevelekov, 2011) is meghódította a nézőket az internet emberszippantó hálóján szövődő kapcsolatok megmosolygásával. Ennél persze sokkal súlyosabb volt, hogy több film szinte kórusban kérdezett rá, hogy milyen irányban halad a mai bolgár társadalom, méghozzá a fiatalok helyzetének, elveszettség érzetének ábrázolásán keresztül. Fölvethető itt is némi elmaradás, hiszen a peresztrojka egyik alaptémája köszön vissza. De nagyon elgondolkoztató, hogy huszonöt évvel később is mennyire aktuális. A Tilt (Viktor Csucskov), a Vadászat kis ragadozókra (Lov na drebni histnici – Cvetozar Markov), a Menedék (Podszlon – Dragomir Solev) és az Ave (Konsztantin Bozsanov) hősei már a rendszerváltás áldozatai. Perspektívátlan kallódásuk viszont senkit sem zavar. Lázadni sem tudnak, mert szabadok, bármit megtehetnek. Helyzetüket, mentalitásukat a Menedék ragadja meg a legmélyebben, „románosan” egyszerű eszközökkel, a cselekményesség hajszolásának elutasításával. Egy házaspárnak eltűnik a fia, már a rendőrséghez kell fordulniuk, de aztán mégis otthon lelnek rá, két deviáns külsejű barátjával. A szülők a rendszerváltás nemzedékének tagjai, igyekeznek elfojtani indulataikat, és ebédelni hívják a társaságot. Az anya kétségbeesett békülékenysége szívszorító. A fiatalok nem ellenségesek, szívesen beszélgetnek az asztalnál, de képtelenek a tiszteletre. Vezetőjük, egy lakótelepi kunyhó menedékében élő punk anarchista nézeteit fejtegeti, és nyers őszinteségével szinte akaratlanul szembesíti a szülőket azzal, hogy impotens világot hoztak létre maguk körül, amely sehova se fejlődik. A vizilabdaedző apa ezt nem bírja idegekkel, fellázad a párbeszéd ellen, és kidobja a társaságot. De fia is távozik a többiekkel. A film nem azt sugallja, hogy a fiatalok nagy részét elkallódás fenyegeti, hanem hogy egyre erősödő megvetést, gyűlöletet éreznek a létező világgal szemben, és radikális minták mentén próbálnak majd életteret kialakítani maguknak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/04 43-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11801 |
