A berlini filmfesztivál idei válogatásában feltűnően sok film láttatta velünk a világ bajait egy-egy kisgyermek, vagy kamasz sorsán keresztül.
Gyermekkor
Hatalmas feladatra vállalkozott Richard Linklater, aki a valódi gyerekkorról akart filmet készíteni, így nagyjából 42 000 nappal ezelőtt kezdett el forgatni. Már az előkészületek során rájött arra, hogy egyik év sem lenne önmagában elég kifejező, így arra gondolt miért ne filmezné le az egészet. A Boyhood egy kisfiú felnőtté válásának fikciós története, de Linklater ahelyett, hogy hasonló külsejű színészekkel, vagy sminkkel próbálta volna érzékeltetni a változást, vette a bátorságot és tényleg megvárta, míg eltelik az ehhez szükséges idő és valóban 12 éven keresztül filmezte szereplőit. A gyerekek így tényleg a szemünk láttára nőnek fel. A Boyhood egy egyszerű, hétköznapi család történetét vetíti elénk a film során felnövő kisfiú nézőpontjából. A film egy átlagos válás történetén keresztül mutatja meg, hogy a gyerekek élete mennyire függ a szülők döntéseitől. A gyerekeit csak hétvégéken látható apa (Ethan Hawke) kétségbeesetten próbál valamiféle normális kapcsolatot kiépíteni velük, az anyjuk (Patricia Arquette) pedig nem látja előre, hogy új férje agresszív alkoholistává válik, aki elől menekítenie kell a gyerekeket a közös házból. Az ábrándos, felhőket bámuló, Masont (Ellar Coltrane) védi különcsége, ő nem tehet arról, hogy a szülei elválnak, elköltöznek. Eleinte a körülötte lévő dolgok befolyásolják, mások döntenek helyette. Az új iskola, új szülők, új testvérek nagyban meghatározzák az életét, majd az évek elteltével, lassan igyekszik önmagát is alakítani, felfedezve a fotózás örömét. A Boyhood bravúrja, hogy képes az időt a dolgok átmenetiségében megragadni. A hétköznapiságban rejlik a történet eredetisége: maga az, ahogy ezek a gyerekek felnőnek a szemünk előtt, elegendő mutatvány ahhoz, hogy a mozivásznon érdekes legyen.
Anyja fia
Edward Berger német szociodrámája (Jack) is a gyermeki kiszolgáltatottságot állította a középpontba. Ellentétben az elhanyagolt gyerekekről szóló filmek többségével, ez a történet nem egy társadalom peremén élő csonka családról szól, ahol az anyuka alkoholista, vagy drogos, ők teljesen normális körülmények között élnek. Egy gyerekeit szerető anyukát látunk, aki egyszerűen csak túl fiatal ahhoz, hogy felelősséget vállaljon. A rendező ezzel még jobban hangsúlyozza a gyerekek szülők általi érzelmi kiszolgáltatottságát.
A Jack talán nem a válogatás legkiemelkedőbb darabja, de kamerahasználat szempontjából izgalmas kísérlet. Egy nap az anya eltűnik, így tízéves kisfia nekivág Berlinnek, hogy megkeresse. A rendező hosszú, 2-3 perces jelenetekben követi Jack minden lépését, vele együtt kutat és rohan egyik helyről a másikra. A kamera nézőpontja mindig egy félközeli nézőpont Jack szemszögéből. Jens Harant operatőr ritkán használ totálokat, így a néző már csak a képkivágat miatt is végig kénytelen nagyon közel maradni ehhez a kisfiúhoz (Ivo Pietzckerért dicséret a castingosnak). A film története ugyan kimerül abban, hogy egy kisfiú keresi az anyukáját, ennek a testközeli nézőpontnak révén mégis mindvégig képes fenntartani a néző érdeklődését. A befejezés azonban a vártnál kevésbé lesz megható.
Isten fia és a lány
A szülők befolyása gyermekeik sorsára akár a legdurvább lelki vagy fizikai elnyomásba is átcsúszhat, ami elvezet a társadalmi felelősségvállalás újabb kérdéseihez. Bonyolult helyzetet teremt, ha a szülők egy radikális vallási közösséghez tartoznak és a gyerek a hitet rajtuk keresztül készen kapja. A vallási nevelés kérdése a 21. század Németországában is aktuális. Gyakori téma a gyerekekkel szembeni szexuális visszaélés, arról azonban ritkán esik szó, hogy egy gyereket pszichológiailag is tönkre lehet tenni egy ideológia erőltetésével. A német rendező Dietrich Brüggemann Kreuzweg (Keresztút) című filmjében azt a kérdést teszi fel a radikális vallásosságot erőltető szülőknek (és rajtuk keresztül a közönségnek): meddig mehetünk el a hit átadásában?
A legjobb forgatókönyvért járó Ezüst Medvét elnyerő Keresztút egy olyan fiatal lányról szól, aki radikális megoldást talál arra, hogy hogyan egyeztesse össze a belénevelt szigorú hitet egy másfajta élet utáni vágyával. Az epizódokra épülő film felépítése attól különleges, hogy párhuzamot von Jézus keresztre feszítésének stációi és egy önmagát feláldozó kislány szenvedésének állomásai között. Vizuálisan az teszi érdekessé, hogy a rendező a stációkat 14 vágás nélküli jelenetben vette fel. Ezekben a hosszú, teljesen statikus beállításokban nagy hangsúlyt kap a színészi játék. A festményszerű, mozdulatlan kompozíciók lehetőséget adnak a főhőst alakító kislány (Lea van Acken) érzékeny játékának megfigyelésére, amit még jobban kiemel a szülők már-már karikírozott karaktere. A rendező a mélységélességgel való játékkal a nézőre bízza, hogy mennyit lát bele az adott kompozícióba. Az utolsó jelenetben, mikor a kamera végre megmozdul (és a kislány lelkével együtt?) felemelkedik, az eddigi statikusság hatására ez a kameramozgás igazán erőteljessé válik. A kissé erőltetett mondanivaló miatt a Keresztút, bár izgalmas alkotás, mégsem lesz annyira átütő erejű, mint Ulrich Seidl hasonló tematikájú filmje, A hit paradicsoma.
Apáról fiúra
A Berlinale egyik legütősebb filmje szintén egy kisközösség történetén belül vizsgálta azt a kérdést, hogy a szülők döntései, múltban elkövetett hibái mennyire befolyásolhatják a gyerekeik sorsát. A Risse im Beton (Repedések a betonban) egy szülő és gyermek egymásra találásáról szól, igen specifikus környezetben: gengszter drogdílerek között a bécsi gettóban. Itt az erőszak elkerülhetetlen, amit a film mottója jól kifejez: „te el akarod hagyni az utcát, de az utca nem ereszt.”A börtönből 10 év után szabaduló apa megpróbál mindent megtenni azért, hogy fia ne ugyanarra a sorsra jusson, mint ő, de minden erőfeszítése eleve bukásra van ítélve. A kurd-osztrák rendező, Umut Dag második egészestés filmje nem csak a Panorama szekció egyik legerősebb, de számomra az egész berlini filmfesztivál legemlékezetesebb darabja. A film legnagyobb erénye az apát alakító főhős, Murathan Muslu érzékeny és árnyalt játéka. Ennek az apafigurának hatalmas jelenléte van, a szemében tükröződő elfojtott düh és űzött szomorúság miatt egyszerre lesz félelmetes és sajnálatraméltó. Szintén kiváló a 15 éves fiát játszó Alechan Tagaev, aki nagyratörő vágyaival hamar kitűnik társai közül: piti kis drogdílerként rap-sztárságról és gazdagságról álmodik. A történet három fő konfliktusra épülő felépítése nem tartogat különösebb meglepetést: a fiú mindhárom terve (gazdagság, hírnév, szerelem) meghiúsul. A hangsúly a folyton változó apa-fiú viszony dinamikáján van. A történetet az amatőr színészek hihetetlenül erős játéka és a jó ritmusú szerkesztés annyira felemeli, hogy a kiszámítható dramaturgia ellenére, a film érzelmi hullámvasútra ülteti a nézőt. Amikor a végső tragédia elkerülhetetlenül bekövetkezik, azt Dag iszonyatosan erős fináléban oldja fel és ezáltal valódi katarzis jön létre.
Nemzedékről nemzedékre
A ‘71 című filmet is egy fiatal fiú szubjektív nézőpontja teszi különlegessé. Az előző filmhez hasonlóan itt is egy generációkon átörökölt társadalmi probléma jelenik meg, azonban egy valóban extrém környezet, a polgárháború adja az alaphelyzetet. Az apátlán-anyátlan árvaként felnövő Gary viseli szülei-nagyszülei nemzedéke döntéseinek következményeit. A film egy valóságos történelmi szituációt, Észak-Írország, politikai merényletekkel terhes időszakát mutatja be: az unionisták és a nacionalisták harca miatt polgárháborús helyzetbe sodródott Belfast városát a címadó évben. Yann Demange debütáló nagyjátékfilmje érdekes nézőpontból, hihetetlenül expresszív képeken mutatja be a „Troubles” időszakát, így a történelmi filmet egy horrorisztikus elemekkel átitatott izgalmas thrillerré változtatja. A fiatal brit újoncot, Garyt csapatával együtt Belfastba küldik, hogy segítsenek a városban rendet tenni, melynek következtében hősünk (Jack O’Connell) leszakad az ezredétől és a háborús zóna frontvonalát jelentő Falls-Road másik oldalára kerül. A thriller dramaturgiához Demange rendkívül kiélezett veszélyhelyzetet teremt. Gary többszörösen kiszolgáltatottá válik, mivel mindkét fél az életére tör. A film azonban nem a politikai eseményekre koncentrál, hanem szubjektív szempontból bemutatott menekülés-történet. Gary személyén keresztül a szubjektív nézőpont segítségével, valamint a hang, a fény és a szokatlan beállítások kreatív használatával (operatőr: Tat Radcliffe) a néző is átéli a tűzvonalban rekedt fiatal katonát ért háborús sokkot.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/04 38-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11800 |
