Pintér Judit
Jancsó második hazája Olaszország volt: évekig élt ott, négy filmet forgatott, s ezalatt olyan jól kiismerte és modellálta az 1968 után helyzetet, hogy ezzel még magukat az olaszokat is meglepte.
Jancsó Miklós halálának szorongással teli híre hallatán először három snitt jelent meg belső mozivásznamon – furcsa módon mind Jancsó életének utolsó éveiből –, mintegy végső „üzenetként”, szellemi végrendeletként:
A 2014. január 31. óta immár valóban utolsó, 2009-ben készült Oda az igazság című játékfilmjéből a Prédikátorok könyve mély ontológiai pesszimizmust sugalló alábbi sorai: „Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint: semmi sem új a nap alatt. Ha azt mondják valamire: »Lám, ez új«, az is rég megvolt azokban az időkben, amelyek előttünk voltak. Nem törődnek az emberek a régiekkel. De a későbbiekre se gondolnak majd azok, akik még később lesznek… Láttam mindent, ami csak végbemegy a nap alatt, és kiderült: minden csak hiábavalóság és szélkergetés.”
2011-ben született utolsó rövidfilmjének örök forradalmára, aki a kérdésre, „Mit forgatunk?”, azt suttogja bele a kamerába: „Itt nem forgatni kell. Itt ordítani kell!”
Végül a 2013. november 27-ei Fényíró Filmklub skype-on keresztül folytatott, meg-megszakadó beszélgetésben a rosszul látható, majd csak hallható Jancsó Miklósból áradó életerő, irónia-önirónia és derű.
Füst Milánt parafrazálva: Ez mind Ő volt egykor!
Az utóbbi tulajdonságai – legalábbis játékfilmjei közül – csak a Kapa−Pepe-sorozatban kaptak szerepet. A többi alkotói korszak műveit az első két attitűdnek, vagyis az – idehaza csak szűk körben ismert, mert 1989 előtt túlságosan szabadelvűnek, utána pedig túlságosan kommunistának tekintett nagy olasz politikus-filozófus, Antonio Gramsci szavaival szólva – „értelem pesszimizmusának és az akarat optimizmusának” változó (és váltakozó) erejű és súlyú jelenléte határozta meg. Az Itáliában készült négy film tökéletesen illeszkedik Jancsónak a Fényes szelektől a Szörnyek évadjáig tartó hosszú átmeneti korszakába. Az 1968 és 1986 közötti csaknem két évtized Magyarország, Európa, sőt az egész világ történelmében is egyre kiszámíthatatlanabbá vált. A váratlan, ezért mind több (régi és új) veszélyt rejtő fordulatokra – amelyek természetesen a kultúrára, így a filmművészetre is óriási hatással voltak – Jancsó Miklós mind gondolatilag, mind formailag érzékeny szeizmográfként reagált, mégpedig a nyugat-európai helyzet súlyos ellentmondásait kivételesen közelről – és a saját bőrén – is tapasztalva.
Félreértések Itáliában
Jancsó nevét 1966-tól ismerte a világ, az olasz kritika és cinefil közönség rajongása azonban valójában csak 1968-ban kezdődött, amikor a diákmozgalmak miatt félbe szakadt cannes-i fesztivál után Jancsó átment a fiatal olasz kritikusok (Lino Micciché és Bruno Torri) által alapított Pesarói Fesztiválra, ahol a zárófilmként vetített Csillagosok, katonák fergeteges sikert aratott. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a – különböző ideológiájú – forradalmi erők természetét akkorra már kiválóan ismerő Jancsó a párizsi diákmozgalmak tapasztalatából is merített a Fényes szelek minden korábbinál bonyolultabb hatalmi viszonyainak „modellezéséhez”.) Hogy Nemeskürty István vagy olasz kritikus barátai biztatására, Monica Vitti vagy Giovanna Gagliardo „csábítására”, netán az ifjú korától erős garibaldista függetlenségi hagyomány vonzereje miatt töltött Jancsó egyre több időt Rómában, ma már nem lényeges. (Olaszországi életéről, kiterjedt politikai és kulturális kapcsolatairól, lelkesítő és kiábrándító tapasztalatairól részletes és hiteles beszámoló olvasható Marx József Jancsó Miklós két és több élete című könyvében.) Jancsó egyik leghűségesebb olasz barátja és a 2008-ban a Marsilio Kiadónál megjelent Jancsó Miklós. Filmművészet a történelem és az élet között című kötet szerzője, Giacomo Gambetti szerint a rendező valójában félreértés „áldozata” lett. Míg ugyanis a hatvanas évektől virágzó filmklubok és fesztiválok főleg lázadó fiatalokból álló közönsége és a filmkritikusok ismerték a műveit, a nagyközönségnek és a filmiparnak fogalma sem volt Jancsó stílusáról és munkamódszeréről, hiszen kereskedelmi forgalmazásba alig került be filmje.
A pacifistát nemcsak a producer, a főhősnőt alakító Monica Vitti vagy az átlag mozisták nézték értetlenül vagy felháborodva, hanem az addig dicshimnuszokat zengő kritikusok többsége is kikérte magának, hogy egy tájékozatlan külföldi beleüsse az orrát az ő belügyeikbe, és összemossa a határt „jók” és „rosszak” között, akiket az olasz politikai filmekben (akkor még) el lehetett különíteni egymástól. Olasz bírálói csak később ismerték fel és el, hogy a számukra 1970-ben felfoghatatlan belső mozgásokra ráérző esettanulmányt elsőként egy magyar rendező készítette el a káosz felé haladó Olaszországról.
A pacifista kudarca, majd a Még kér a nép világsikere után Jancsó a televízióval próbált szerencsét. Azokban az években még sokan – köztük Roberto Rossellini – nem fogadták el Pasolini televízió elleni kirohanásait, mert abban bíztak, hogy a médium a filmiparnál kevésbé támaszt kereskedelmi igényeket, ugyanakkor sokkal több nézőhöz juttatja el a tömegek kulturális ismereteit bővítő műveket. Jancsó (még később és itthon is) az optimisták közé tartozott. A RAI-nak két játékfilmet rendezett: a Technika és rítust 1971-ben, a Róma új cézárt akart 1973-ban. Mindkettő a hatalom megszerzésének – a múltban, a jelenben és a jövőben újra meg újra ismétlődő – technikáiról és rítusairól szólt.
Ám Pasolininek lett igaza: a televízió nem népnevelő, hanem a fasizmusnál is veszélyesebb manipuláló eszköz a hatalom kezében. A mindinkább a fogyasztás bűvöletében élő nézők Rossellini hagyományos történelmi ismeretterjesztő filmjeit és Jancsó paraboláit egyformán elutasították. A hatalom megszerzésének technikáit és rítusait ellenben az új cézárok mindig a saját korukhoz igazították, miként – hogy csak Itáliában maradjunk – a „médiacézár” Silvio Berlusconi tette (immár nem fizikai erőszakkal, nem is dobokkal, füsttel vagy mágikus kövekkel, hanem a birtokában lévő tájékoztatási eszközökből áradó hazugságokkal, a gazdagság és a hírnév ígéretével hipnotizálva az emberek millióit).
A terrorizmus tetőpontja, Aldo Moro meggyilkolása felé közeledő Olaszország közreműködésével Jancsó még egy filmet forgatott: ez volt a legbotrányosabb félreértés. A Magánbűnök, közerkölcsök kópiáit elkobozták, a rendező, a forgatókönyvíró és a producer ellen (végül felmentéssel záruló) ítéletet is hoztak. A film mitha Pasolini Salójának ellenpárja lenne. Amíg az olasz rendező a meztelenséget, a (Sade márkit idéző) szexuális aberrációkat a hatalomnak (ezen belül is a fasiszta és a fogyasztói diktatúrának) való teljes kiszolgáltatottság metaforájaként használja, Jancsónál ez a zsarnokság elleni lázadás egyetlen megmaradt eszköze. Mindketten az önmagát sokkal jobb színben látni kívánó ember számára elviselhetetlen, ezért gyűlöletes tűréshatárig viszik központi motívumukat, s noha Pasolini a páriasors, míg Jancsó épp ellenkezőleg, a lázadás metaforájának láttatta a szexualitást, radikalizmusuk miatt hasonló elementáris elutasításban részesültek. A Saló és a Magánbűnök, közerkölcsök kétségbeesett, ám kudarcra ítélt kísérlet volt az emberek felrázására. Pasolini (valószínűleg részben ezért a határátlépésért) az életével fizetett, Jancsót „csak” pornográf rendezőnek könyvelték el – s azzal „büntették”, hogy külföldön máig ez a legismertebb filmje!
Fáziskésések Magyarországon
A filmek magyar fogadtatásához két nagyon fontos, a megjelenés idejére is jellemző adalék. Az első Kornis Mihálynak Jancsó olasz filmjeiről szóló kiváló esszéje (Filmvilág, 1986/5.), amelyet teljes joggal nevez „okos, szenvedélyes és fontos” tanulmánynak Papp Zsolt A pacifista 1989-es (!) hazai mozibemutatója alkalmából megjelent, ugyancsak fontos írásában (Filmvilág, 1989/12.). Mindketten felismerik a filmek jelentőségét (Kornis csak a Magánbűnöket utasítja el határozottan) – de a változás reményének kezdetét jelentő 1986-os évben Kornis, illetve az azt beteljesítő 1989-es évben Papp Zsolt túlhaladottnak ítéli Jancsó szemléletét. „A történelem bármely szakaszát ábrázolja is Jancsó, hősei mindig valamiféle katonai táborban élnek, s vagy elvakult militánsaivá válnak egy eszmének, vagy már eleve azok. A nők, filozófiai értelemben nem többek az eltiporhatóság szimbólumainál, azonosak a testükkel, melankolikus dekorációk. Mindez nem kis részben a fényes szellők idejének és hatvannyolc szellemi-politikai infantilitásának kellően át nem gondolt hozadéka, aminek eredményeként művészetében a demokratikus baloldali marxizmus filozófiai értelemben nem veszélytelen, bár kétségkívül új esztétikát teremtő forradalmi teológiává transzmutálódik, amely teológia önmagáért való, s így ellentmond az eredeti alapvetéseknek. Ami persze nem baj, amennyiben művészet és forma. De amennyiben propaganda és agitáció – s most egyáltalán nem az újmarxista tézisekre, hanem a jancsói stílus személytelenségéből fakadó összhatásra utalok – antihumanisztikus célok szolgálatába állíthatók” – szól Kornis kemény ítélete. Papp Zsolt pedig 1989-ben még azzal áltat(ha)ta magát, hogy a nyugati demokráciák „végső soron kilökték magukból az erőszakot”, hiszen „emberek meggyilkolása útján nem lehet egy létfeltételeivel elégedett népességet a tagadás és kritikai önreflexió állapotába hozni. Mégha ez a létfeltételeivel elégedett népesség a Marcuse-féle pacifikált, leszerelt és megbékített népesség is”.
Tanulságos olvasmány ma mindkét fenti szöveg – és őszintén sajnáljuk, hogy nem Kornisnak és Papp Zsoltnak, hanem Jancsónak lett igaza!
Olasz gyász
Jancsó Miklósról a halálát követő napon kisebb-nagyobb módosítással szinte mindenütt (nyomtatott és online újságokban, különféle honlapokon) az olasz hírügynökségtől átvett „hír” jelent meg. Ennek névtelen szerzője elsősorban négy (olasz vonatkozású) epizódot tartott fontosnak kiemelni a hosszú életútból és a gazdag életműből, általában az alábbi sorrendben: 1. ő rendezte a nagy botrányt kavart Magánbűnök, közerkölcsök című filmet; 2. ő fedezte föl Ilona Stallert, a későbbi Cicciolinát; 3. több évig élt Olaszországban, ahol olasz feleségével más filmeket is készített; 4. Velencében életműdíjat kapott. A tájékozottabbak felsorolták a többi olasz filmet, hozzátettek néhány mondatot a „hosszú beállításokról”, a „történelmi parabolákról”, cím szerint is említve a Szegénylegények, Csillagosok, katonák és a Csend és kiáltás „trilógiát”, olykor a Még kér a népet.
Jancsó (főleg korai) életművének ismerői és elemzői (Lino Micciché, Giovanni Buttafava és mások), egykori barátai többsége ma már halott, vagy a világtól és a filmszakmától visszavonulva él. Mint Giacomo Gambetti, aki említett könyvében Jancsó pályaképét az Ede megevé ebédem című filmmel zárta le, és talán ő az egyetlen olasz kritikus, aki – miután minden egyes utalást, idézetet, helyzetet elmagyaráztatott magának – értette és értékelte a Kapa−Pepe filmek fekete humorát és (ön)iróniáját is. Az ő erejéből azonban most mindössze egy rövid megemlékezésre futotta: „Megrendülten gyászolom Jancsó Miklóst, a csodálatos Mestert és barátot!”
2014. február 1-jén a legtöbb valódi, személyes vagy objektív nekrológot az 1950 körül született filmkritikusok jegyezték. Ők lelkesedtek egykor az olasz filmklubokban vetített Jancsó-filmekért, és most – a művészfilmek letűnt nagy korszakával, a világ megváltoztatásának meghiúsult reményével együtt – „az örök forradalmár” Jancsót gyászolják (Silvana Silvestri az Avanti!, Alberto Crespi a L’Unitá, Paolo D’Agostini a La Repubblica hasábjain – hogy csak néhányat említsek a ’80-as évek végéig a magyar filmszemlékre is rendszeresen járó szerzők közül.) Ez a nemzedék háborog amiatt, hogy Jancsó filmjei elérhetetlenek Olaszországban, hogy a RAI 3-as csatornájának vezetője, az egyébként nagy Jancsó-, Tarr- és Forgács-tisztelő Enrico Ghezzi sem talált jobb időpontot három (olasz) Jancsó-film levetítésére, mint 0 óra 40 perctől reggel 7 óráig. Ők értik, hogy Jancsó klasszikus parabolái a máról, a mához is szólnak. A náluk fiatalabbak valószínűleg a nevét sem ismerik – gondoltam magam is. És akkor rábukkantam a Paper Street nevű honlapon egy Jancsó Miklós, a forradalom poézise című kivételesen érzékeny írásra, amely így kezdődik: „Épp azokban a napokban, amikor a bolognai filmarchívum Tarr Béla előtt tiszteleg, a szeles Rotterdamban pedig bemutatják a fiatal Nagy Dénes csodálatos dokumentumfilmjét, A másik Magyarországot, meghal a magyar film egyik atyja, Jancsó Miklós. A vége felé közeledő hollandiai fesztiválon ma szinte mindenki csak róla beszél. Talán azért is, mert az utóbbi években mintha elfeledkeztünk volna a magyar rendezőóriásról, akire ma már sokan csak úgy emlékeznek, mint »aki fölfedezte Cicciolinát«. Ez igaz. Jancsó azonban más, de még mennyire más volt: hazája egyik legerőteljesebb hangú művésze, egész életében a népért, a gyengékért küzdő értelmiségi, a film formanyelvének a hatvanas években világszerte végbement fejlődését Antonionihoz és Bergmanhoz hasonlóan meghatározó nagy Mester.”
A szerző, Erik Negro 1990-ben született, és küldetésének, erkölcsi kötelességének tekinti, hogy – mint egy régész – felkutassa, s minél több emberrel megismertesse a múlt fontos, de feledésbe merült filmjeit, köztük Jancsó Miklós immár örökre lezárult életművének darabjait. Ráadásul ez a fiatalember nem magányos csodabogár, hanem egy hasonló célokért küzdő csoport tagja, és már a világ több országába meghívták, hogy bemutassa a „leleteit”.
A Róma új cézárt akar végén a leigázott Numídia lázadóihoz csatlakozott két fiatal római patrícius utolsó találkozását látjuk. Julius Cézár meggyilkolása után egyikük, Octavianus lesz az új cézár. Magával akarja vinni Rómába legjobb barátját és harcostársát, Claudiust is. „Te igazságos császár akarsz lenni. Én egy császárok nélküli világról álmodom” – válaszolja Claudius, majd öngyilkos lesz. A film a numídiai varázsló szavaival zárul: „Indulj Octavianus, menjetek rómaiak. Róma a tiétek lesz. Ám amint hatalomra kerültök, gyöngék lesztek. Egy nap pedig Claudius valamelyik tanítványa kezébe kerültök. Ne feledjétek: az igazak halhatatlanok!”
Talán ennek reménye, „az akarat optimizmusa” csalt mosolyt a gyászolók arcára, amikor Jancsó Miklós sírba tételekor felhangzott egyik kedves népdala is, amelynek utolsó sora: Éljen Garibaldi!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/04 07-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11797 |
