rendező | színész | operatőr | forgatókönyvíró | zenész | egyéb személy | filmcímek | egyéb cím | Mindegyik | Egyik sem
Jelölje be, mely tartalmi elemeket szeretné kiemelve látni a szövegben!

Állati elmék

Fehér Isten

Lili és Hagen

Forgách András

A cannes-i fesztivál Un Certain Regard szekciójának fődíjasa kísérlet a művészfilm mélységének és a zsánerfilm népszerűségének egyesítésére.

Csakúgy, mint Hagen, a kutya, akit kidobnak egy kocsiból, mert vannak, akiknek útjában áll, Mundruczó filmje is mintha ugyanúgy kezdene kószálni a műfajok senkiföldjén. Egyszerre tűnik úgy, mintha a film semmit sem akarna kockáztatni, miközben nagyot kockáztat azzal, hogy kerüli a kockázatokat, a váratlan fordulatokat, és egy jól kiszámítható úton indul el, miközben valójában, mint a perdülő kocka, nem tudjuk, hogy éppen melyik oldalára esik majd. Ennyiben titokzatos film Mundruczó utolsó filmje, amelybe joggal érezhetjük bele legutolsó színházi munkáinak könyörtelen metafóráit. Nézése közben meghökken az ember a már-már giccsbe hajló storyline-on és zenekíséreten, de a megnézés után mégis leginkább egy másik, a mostanihoz bizonyos szempontból újra hasonló korszakról szóló Petri-vers zárósorai motoszkáltak a fejemben: „...el nem fordult tekintet / akkor jelenlétünk / és döntsék el / mit tehetnek velünk”. Ennyiben bravúrdarab a film, és a fanyalgók (közvetlenül a megnézés után én is közéjük tartoztam volna, ha nem becsülném olyan sokra a rendező munkáit) sajátos előítéleteik csapdájában vergődnek, mert a Fehér Isten elindul és voltaképpen átgázol a konvenciókon. A címe angolul tényleg pompás szójáték: utalok a „God”-”Dog” betűcserére, s ez vitathatatlanul visszarímel Sam Fuller különös, leginkább csak filmtörténészek által ismert filmjére, amelyikben embervadászatra idomított fehér kutyáról van szó. A Fehér Isten bonyolultságai az egyszerűsége mögé rejteznek. Az egyszerűsége csalóka. Ha szüksége van a horror-film, netán az állat-film, netán a katasztrófa-film, netán a szappanoperák esztétikájára, amelyekben minden egyes mondat és szituáció egy későbbi mondatnak, egy tükörpozícióban levő mondatnak vagy szituációnak ágyaz meg, Mundruczó gátlástalanul, de megfontoltan él vele. Mondhatni műfaji döntései alkotják a cselekményt – és sok érdekes döntés van ebben a komplex, hibrid, eklektikus, érzelmileg mégis egyszerű filmben: az történik, hogy valaki, miközben a lehető legdirektebb módon ábrázolja a jelent, egyúttal azt is megmutatja, hogy egyetlen konvención belül képtelenség a valóságot maga pőre valóságában és gazdagságában fölmutatni. Amikor a nagy műfaji kérdés, az ún. művészfilm és az ún. zsánerfilm közötti ellentét lesz egy film rejtett toposza, amikor a történet visszakérdez megalkothatóságának feltételeire, az általában akkor szokott sikerülni, ha közben sikerül egy érzéki és gazdag metaforát alkotni: ez a film, mint hőse is, elvált szülők gyermeke, egybelátja, ami széthasadt, de a hasadtságot sem tagadja el.

 

*

 

A történetmondás logikája (a felszínen) pofonegyszerű. Mondok egy példát. A 12 éves Lili a padlón fekszik, verítékes álomban, egy átdorbézolt éjszaka után – rendőrök razziáznak a szórakozóhelyen, a helyszínt előbb az esti koncerten látjuk, az éjszakai jelenet műfaja profin megcsinált zenés klip, de látjuk nappali fényben is, a maga pőre és sivár valóságában, olyan, mintha egy lepukkant józsefvárosi lakásban lennénk, elmúlt a varázs. Egy szekvencián belül a hasadtság. A kissé kétértelmű pózban alvó kislány – nem tudhatjuk, miféle tapasztalatok részese volt az éjjel – fölött néhány állig felfegyverzett rendfenntartó álldogál. A kislány zsebéből kábítószeres üvegcse kerül elő, beviszik a rendőrőrsre. Az apja jön érte reggel, szerencsére a vizsgálat nem mutatott ki kábítószert a vérében, így hazamehet. Hogy miképpen került a kábítószeres üvegcse Lili zsebébe? Hát úgy, hogy az iskolai zenekarból ismert, nála talán másfél fejjel is magasabb, jóképű Péter, mielőtt kéz a kézben belépnének a diszkóba, okosan átpasszolta neki az üvegcsét, arra gondolván, hogy a biztonságiak egy kislányt úgysem fognak megmotozni. Lilinek határozottan tetszik a fiú, az egyetlen ember, aki érzékeli a lány egyéniségét, és szolidáris vele elveszett kutyája, Hagen miatt is; tanácsokkal látja el, amikor Lili a kutya fényképét ábrázoló képeket ragaszt ki a városban. A zenekari próbán a szekrénybe zárt Hagen ugatásával megzavarja a próbát, ez Hagen végzete is lesz, mindennek Péter érzékeny szemtanúja, és Lilit emiatt – de csak időlegesen, nehogy a történet igazán csúnya fordulatot kapjon – kidobják a zenekarból, a kutya pedig utcára kerül. Kicsit erőltetettnek érzem, hogy a film végén megrendezett ünnepi iskolai koncerten (ahol, mi mást?, Liszt Magyar rapszódiáját játssza a zenekar) fölbukkan az ajtókon kívül a vad kutyacsorda is – mert Lilit, betanult bocsánatkérésének hála, visszaveszi a csak felszínen zordon karmester, és úgy tűnik, sikerül visszailleszkednie a társadalomba, nem sodródik el, de akkor már nagyobb bajok vannak odakint a nagyvilágban, erről szól a kutyák kaparászása a koncertterem üvegajtain, vad csaholásuk. A karmestert játszó Gálffi László igazi zsáner-karmester: kedves, szigorú, szórakozott, haragos, megbocsátó, mikor, mi kell: minden paraméter együtt van, hogy a cselekmény folyhasson tovább. Amikor megszakad a díszkoncert, Lili biztos benne, hogy a kutyák „érte jöttek”. A korábban a zeneiskolai szekrénybe zárt Hagen – akit Lili nem hagyhatott otthon, mivel apja rühelli az ebet – állt a kutyacsorda élére, talán emlékszik a dallamra, amelyet Lili játszott neki az apja lakásában töltött első éjjelen, amikor apja kizárta a kutyát a hálószobából, Lili a fürdőszobában trombitál Hagennek. Kissé irreális, hogy a papája a szomszéd szobában nyugodtan alszik Lili trombitaszólóját hallgatva, viszont a trombitaszólónak később még fontos szerepe lesz a filmben, újabb szerkezeti tükörjáték, ez tehát részben egy előkészítő mozzanat. A föntebb említett jóképű Péter segítségével, dacolva a halálos veszéllyel Lili kimászik a vécéablakon, fut, hogy megtalálja, hogy visszaszerezze a már elszabadult és elvadult Hagen bizalmát. Pontosan nem érteni, hogy odabent, a klubban miért nem kéri el a drogokat tartalmazó üvegcsét Péter Lilitől – a fiú a diszkóban egy Lilinél fejlettebb szőke lányra hajt inkább, miközben a 12 éves Lili bánatában alaposan meghúz egy vodkásüveget, majd mély álomba zuhan. Annak, hogy a drog nála marad, egyetlen (műfaji) magyarázata lehet csupán: azért, hogy a rendőrök megtalálják nála. És mindaz miatt, ami ebből következik.

 

*

 

Ilyen, és ehhez hasonló dramaturgiai játszmákból épül Mundruczó Fehér Isten című filmjének kerettörténete: látjuk, ahogyan az építőkockákat egymáshoz illesztik a forgatókönyvírók (Wéber Kata, Mundruczó Kornél és Petrányi Viktória). Ha a „már nem vagyok gyerek” mondat elhangzik a film első harmadában (Lili utasítja vissza ezzel a mondattal apja ügyefogyott ajándékát, a buborékfújót, mikor a lányt az Ausztráliába induló anyjától három hónapra átveszi), biztosak lehetünk abban, hogy a film végefelé még egyszer hallani fogjuk. Lili egy Balthus-festményekre kívánkozó szépség, aki mindenféle veszélyekbe sodródik, de szerencsére nem végzetes veszélyekbe. A szerelmi szál felidézi az amerikai ifjúsági filmek világát, de szintúgy a Megáll az idő lebbenő érzékiségét (az itteni álompár korkülönbsége finoman komikus hangsúlyt ad neki, ez jó), a filmcímeket (a White Dog-tól egészen a 101 kiskutyáig) hosszan lehetne sorolni. A kis Lilit a tehetséges (és tehetségesen választott – a filmet castingoló Horváth Lili maga alakítja Lili anyját a filmben) Psotta Zsófia játssza, természetesen, intelligensen, a megfelelő helyeken nagy intenzitással. Egyáltalán, a film egyik legfőbb értéke, azon túl, hogy sok mindenről elgondolkodtat, a sallangtalan színészi játék – nem véletlen, hogy a rendező-színész, Mundruczó régi- új munkatársa Zsótér Sándor játssza Lili apját. Dániel hajdani tudós, ma már csak a levágott állatok feldolgozására engedélyt adó magányos hivatalnok, rideg, érzelmeit elrejtő figura, aki buborékot fúj magának a vágóhídi mellékhelyiségben, és habár elég sokáig rideg marad, a film utolsó harmadában, a kellő dramaturgiai pillanatban elérzékenyül és megváltozik viszonya a lányához (bár viszonyuk inkább testvérinek tűnt, mint apa-lány-viszonynak). De Zsótéron kívül is nagyszerű színészek és alakok egész sora tűnik föl. Például a film egyik legpompásabban megcsinált jelenetsorában – úgy nézzük, mint egy dokumentumfilmet, egy álló porszem el nem hibban – a szelíd Hagenből vérszomjas harci kutyát alkot nagy hozzáértéssel a tárgyilagosan szadista Thuróczy Szabolcs: részvét, könyörtelenség, szakértelem süt minden mozdulatából, de megérezzük tökéletes emberi izolációját az inkább istállóra emlékeztető, mondhatni kafkai, sok lakattal, ráccsal zárt falusi házban. Úgynevezett amatőrök keverednek úgynevezett profikkal: a kutyaviadalok helyszínén a fogadásokat inkasszáló Melis László ősz lobonca tökéletesen a helyén van, de szintúgy Derzsi János Klauzál-téri hajléktalanja, aki előbb látszólag megmenti, magához édesgeti a sintérek acélhurka elől éppen csak megmenekült kutyát, majd a kellő pillanatban maga is kötélhurkot vet a nyakába, úgy vonszolja végig a városon és eladja egy afgán harcikutyakereskedőnek, aki a kebab-pavilonja előtt üldögélve fogadja az ügyfeleket. Hagent 2000 forintért veszi meg és 150 ezerért passzolja tovább – az afgánt maga a rendező játssza, igazán meggyőzően. Itt van Monori Lili is, aki a kutyamenhelyen (vagy sintértelepen?, az örökös kettősség!) kutyákat altat, mint Mundruczó Szégyenében teszi felejthetetlenül: ezer éves és örökkévaló. Míg a fehér csempés helyiségben a kutyák egy magasra tett képernyőn valamilyen amerikai rajzfilmet néznek, ő gyengéd szavakkal éppen elaltat egy kiszuperált lényt, s ez a sors várna Hagenre is (a függönyrésen át vele együtt lessük meg), ha a film forgatókönyvírói nem másként gondolnák. Gothár Péter sofőrt játszik – a filmet nézve nem azonosítottam, annyira a helyén volt, csak a szereplők listáján vettem észre nevét meglepődve –, és a sintéreket, a korcskutyák begyűjtőit is olyan nagyszerű színészek játsszák többek közt, mint Bánki Gergely vagy Polgár Tamás –, ők egyszerre tudnak bohózatian és ugyanakkor fenyegetően fellépni (az örök kettősség és hasadtság), avagy itt van a hentest játszó Nagy Ervin is, két jelenetben: kedélyes boltos valamelyik Szomszédokból és vérszomjas kutyagyilkos, aki borzalmas halállal hal a vágóhídon. Pompás ez a színészlista, és persze szerepelnie kell rajta a keverékkutya Hagennak is, aki a Budapestet elárasztó, kohlhaas mihályi indulatoktól vezérelt agresszív kutyafalka élére áll. Színészi játékával Hagen (akit egyébként ketten, Body és Luke alakítanak felváltva), és még barátja, egy kis fehér foltos kutya is az illusztris művészek listájára kívánkozik. (A kutyákat – menhelyről kimentett állat mind a kétszáz – Halász Árpád „rendezte”.) A kiskutya az, aki Hagent a nagy pocsolyához az elhagyott grundra, a többi kóbor eb közösségébe vezeti. Hagen színészete tökéletesen illeszkedik az emberszínészek játékába. Mert Mundruczó filmjében az emberek nem egyszerűen típusok vagy karakterek, hanem egyúttal (és ez fontos része a műnek) lények, sőt, állatok: viselkedésüket ugyanolyan tárgyilagos részvétlenséggel szemléli a rendező és a film, mint a természetet. Miközben pukkannak a filmes előminták és klisék, és a film a dramaturgiai kézikönyvek szabályai szerint építkezik, épül benne egy másik világ is: átüt rajta egy minden klisén és logikán túli életismeret. És nem is említettem még Ascher Károlyt, aki Pétert, a jóképű billentyűst játssza, és a filmben akarva-akaratlanul elcsavarja Lili fejét (akár a fiatal Znamenák is eszébe juthat róla az embernek), de egyetlen hanggal, arcrezdüléssel sem mutat többet annál, mint ami a szerepe – szinte fel sem tűnik, hogy játszana.

 

Hagen sem véletlenül kapott díjat Cannes-ban, mert ő viszi a hátán a filmet, ez az országútra kidobott, kihasznált, pusztulásra szánt, és minden nehézség fölött győzedelmeskedő, a pedigrés kutyák világában korcsnak számító rokonszenves illető. Azonban a talán nem véletlenül Jancsó Miklósnak ajánlott filmnek nagyobb a tétje annál, minthogy pusztán azt akarná elmesélni – ahogyan Mundruczó számos interjújában elmondta –, hogy a kisebbségekről, a kiszolgáltatottakról akar szólni, az ő ügyüket képviseli. Érthető, hogy muszáj közérthetően megfogalmazni, hogy az ember miért is csinál meg egy filmet, de a filmjében, leginkább a gyönyörű záróképben, az elhagyott vágóhíd udvarán hasaló kutyákkal szemben a földön fekvő Lili és Dániel képében, Mundruczónak sikerül egy teljesen nyitott állítást tennie, amely állítás nem olyaténképpen nyitott, hogy majd a Fehér Isten II.-re tegye kíváncsivá a nézőjét, hanem olyaténképpen nyitott, mint maga a világ, amelyben rengeteg történet nyílik ki, és minden szereplő egy másik történet felé vezethet. Ehhez hozzátartozik a képek pontos, tiszta, kellő időben érzelmes, és folyamatosan érzékeny világa is. Az állandó szubjektivitásával jelenlevő kamera szülővárosomat azonosíthatóan, de soha nem képeslapszerűen mutatja be. Minden helyszín konkrét: olyan színhelyeken járunk, amelyeken én naponta átjárok, de a filmben mégis úgy tudok rájuk nézni, mint egy ismeretlen város utcáira, „a” várost látom. Ezt az érzetet persze az elszabadult kutyák jelenléte erősíti föl: nem is Budapesten, hanem Pompeii-ben vagyunk. Miközben ezeket a sorokat írom, Pécsen, a hajnali Király utcán, a következő mondat ütötte meg fülemet: „Ha rajta lenne a kihalóban levő fajták listáján, biztos, hogy azonnal lepuffantanák!” Majd a kissé kapatos fiatalember, aki ezt a filozófiai mélységű állítást tette, és kezében doboz sörrel tartott hazafelé a barátaival, hozzátette: „Az a szörnyű, hogy tudatában vagyok, hogy ember vagyok, és bármit megtehetek.” A mély meggyőződés a hangjában nem csak az alkoholos befolyásoltságnak volt köszönhető.

 

*

 

Mint legtöbbször filmes és színházi munkáiban, Mundruczó túl tudja feszíteni a konvencionális történetmesélés kereteit, erős film-metafórát vagy allegóriát alkot, olyant, amelyre hivatkozni lehet, amelyről gondolkodni lehet. Nem föltétlenül értelmez, habár néha úgy tesz, mintha azt tenné, behúzza nézőit a csőbe, nem szégyelli, hogy szórakoztatni is akar, nem doktrinákat közöl, hanem szemlélődésre késztet. Ezért van az, hogy ha berzenkedik is az ember a film bizonyos megoldásait látván, utólag, a reflektáló, emlékező elemzés, a felvillanó képek, az egész, szavakban megragadhatatlan viszonyrendszer vonzó és értékes művé teszik Mundruczóék (mert igen komoly csapatmunka van emögött) alkotását.

 

Fehér Isten – magyar, 2014. Rendezte: Mundruczó Kornél. Írta: Mundruczó Kornél, Petrányi Viktória, Wéber Kata. Kép: Rév Marcell. Zene: Asher Goldschmidt. Vágó: Jancsó Dávid. Szereplők: Psotta Zsófia (Lili), Zsótér Sándor (Dániel), Thuróczy Szabolcs (Harcikutya tulajdonos), Mundruczó Kornél (A kebabos), Gálffi László (A karmester), Horváth Lili (Elza), Ascher Károly (Péter), Verle Vanda (Trixi), Monori Lili (Orvosnő), Nagy Ervin (A hentes), Derzsi János (A hajléktalan), Bodnár Erika (A szomszéd), Bánki Gergely (Sintér), Polgár Tamás (Sintér), Body és Luke (Hagen). Producer: Petrányi Viktória, Gyárfás Eszter. Gyártó: Proton Cinema. Forgalmazó: InterCom. 119 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/07 11-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11794

Kulcsszavak:


Cikk értékelése:szavazat: 553 átlag: 5.73