Forgách András
A cannes-i fesztivál Un Certain Regard szekciójának fődíjasa kísérlet a művészfilm mélységének és a zsánerfilm népszerűségének egyesítésére.
Csakúgy, mint Hagen, a kutya,
akit kidobnak egy kocsiból, mert vannak, akiknek útjában áll, Mundruczó filmje
is mintha ugyanúgy kezdene kószálni a műfajok senkiföldjén. Egyszerre tűnik
úgy, mintha a film semmit sem akarna kockáztatni, miközben nagyot kockáztat
azzal, hogy kerüli a kockázatokat, a váratlan fordulatokat, és egy jól
kiszámítható úton indul el, miközben valójában, mint a perdülő kocka, nem
tudjuk, hogy éppen melyik oldalára esik majd. Ennyiben titokzatos film
Mundruczó utolsó filmje, amelybe joggal érezhetjük bele legutolsó színházi
munkáinak könyörtelen metafóráit. Nézése közben meghökken az ember a már-már
giccsbe hajló storyline-on és zenekíséreten, de a megnézés után mégis leginkább
egy másik, a mostanihoz bizonyos szempontból újra hasonló korszakról szóló Petri-vers
zárósorai motoszkáltak a fejemben: „...el nem fordult tekintet / akkor
jelenlétünk / és döntsék el / mit tehetnek velünk”. Ennyiben bravúrdarab a
film, és a fanyalgók (közvetlenül a megnézés után én is közéjük tartoztam volna,
ha nem becsülném olyan sokra a rendező munkáit) sajátos előítéleteik
csapdájában vergődnek, mert a Fehér Isten
elindul és voltaképpen átgázol a konvenciókon. A címe angolul tényleg pompás
szójáték: utalok a „God”-”Dog” betűcserére, s ez vitathatatlanul visszarímel
Sam Fuller különös, leginkább csak filmtörténészek által ismert filmjére,
amelyikben embervadászatra idomított fehér kutyáról van szó. A Fehér Isten bonyolultságai az
egyszerűsége mögé rejteznek. Az egyszerűsége csalóka. Ha szüksége van a horror-film,
netán az állat-film, netán a katasztrófa-film, netán a szappanoperák
esztétikájára, amelyekben minden egyes mondat és szituáció egy későbbi
mondatnak, egy tükörpozícióban levő mondatnak vagy szituációnak ágyaz meg,
Mundruczó gátlástalanul, de megfontoltan él vele. Mondhatni műfaji döntései alkotják
a cselekményt – és sok érdekes döntés van ebben a komplex, hibrid, eklektikus,
érzelmileg mégis egyszerű filmben: az történik, hogy valaki, miközben a lehető
legdirektebb módon ábrázolja a jelent, egyúttal azt is megmutatja, hogy egyetlen
konvención belül képtelenség a valóságot maga pőre valóságában és gazdagságában
fölmutatni. Amikor a nagy műfaji kérdés, az ún. művészfilm és az ún. zsánerfilm
közötti ellentét lesz egy film rejtett toposza, amikor a történet visszakérdez
megalkothatóságának feltételeire, az általában akkor szokott sikerülni, ha közben
sikerül egy érzéki és gazdag metaforát alkotni: ez a film, mint hőse is, elvált
szülők gyermeke, egybelátja, ami széthasadt, de a hasadtságot sem tagadja el.
*
A
történetmondás logikája (a felszínen) pofonegyszerű. Mondok egy példát. A 12
éves Lili a padlón fekszik, verítékes álomban, egy átdorbézolt éjszaka után – rendőrök
razziáznak a szórakozóhelyen, a helyszínt előbb az esti koncerten látjuk, az
éjszakai jelenet műfaja profin megcsinált zenés klip, de látjuk nappali fényben
is, a maga pőre és sivár valóságában, olyan, mintha egy lepukkant józsefvárosi
lakásban lennénk, elmúlt a varázs. Egy szekvencián belül a hasadtság. A kissé
kétértelmű pózban alvó kislány – nem tudhatjuk, miféle tapasztalatok részese
volt az éjjel – fölött néhány állig felfegyverzett rendfenntartó álldogál. A
kislány zsebéből kábítószeres üvegcse kerül elő, beviszik a rendőrőrsre. Az
apja jön érte reggel, szerencsére a vizsgálat nem mutatott ki kábítószert a
vérében, így hazamehet. Hogy miképpen került a kábítószeres üvegcse Lili
zsebébe? Hát úgy, hogy az iskolai zenekarból ismert, nála talán másfél fejjel
is magasabb, jóképű Péter, mielőtt kéz a kézben belépnének a diszkóba, okosan átpasszolta
neki az üvegcsét, arra gondolván, hogy a biztonságiak egy kislányt úgysem
fognak megmotozni. Lilinek határozottan tetszik a fiú, az egyetlen ember, aki
érzékeli a lány egyéniségét, és szolidáris vele elveszett kutyája, Hagen miatt
is; tanácsokkal látja el, amikor Lili a kutya fényképét ábrázoló képeket
ragaszt ki a városban. A zenekari próbán a szekrénybe zárt Hagen ugatásával
megzavarja a próbát, ez Hagen végzete is lesz, mindennek Péter érzékeny
szemtanúja, és Lilit emiatt – de csak időlegesen, nehogy a történet igazán
csúnya fordulatot kapjon – kidobják a zenekarból, a kutya pedig utcára kerül. Kicsit
erőltetettnek érzem, hogy a film végén megrendezett ünnepi iskolai koncerten (ahol,
mi mást?, Liszt Magyar rapszódiáját
játssza a zenekar) fölbukkan az ajtókon kívül a vad kutyacsorda is – mert
Lilit, betanult bocsánatkérésének hála, visszaveszi a csak felszínen zordon
karmester, és úgy tűnik, sikerül visszailleszkednie a társadalomba, nem
sodródik el, de akkor már nagyobb bajok vannak odakint a nagyvilágban, erről
szól a kutyák kaparászása a koncertterem üvegajtain, vad csaholásuk. A
karmestert játszó Gálffi László igazi zsáner-karmester: kedves, szigorú,
szórakozott, haragos, megbocsátó, mikor, mi kell: minden paraméter együtt van,
hogy a cselekmény folyhasson tovább. Amikor megszakad a díszkoncert, Lili
biztos benne, hogy a kutyák „érte jöttek”. A korábban a zeneiskolai szekrénybe
zárt Hagen – akit Lili nem hagyhatott otthon, mivel apja rühelli az ebet – állt
a kutyacsorda élére, talán emlékszik a dallamra, amelyet Lili játszott neki az apja
lakásában töltött első éjjelen, amikor apja kizárta a kutyát a hálószobából,
Lili a fürdőszobában trombitál Hagennek. Kissé irreális, hogy a papája a szomszéd
szobában nyugodtan alszik Lili trombitaszólóját hallgatva, viszont a
trombitaszólónak később még fontos szerepe lesz a filmben, újabb szerkezeti tükörjáték,
ez tehát részben egy előkészítő mozzanat. A föntebb említett jóképű Péter
segítségével, dacolva a halálos veszéllyel Lili kimászik a vécéablakon, fut,
hogy megtalálja, hogy visszaszerezze a már elszabadult és elvadult Hagen
bizalmát. Pontosan nem érteni, hogy odabent, a klubban miért nem kéri el a
drogokat tartalmazó üvegcsét Péter Lilitől – a fiú a diszkóban egy Lilinél
fejlettebb szőke lányra hajt inkább, miközben a 12 éves Lili bánatában alaposan
meghúz egy vodkásüveget, majd mély álomba zuhan. Annak, hogy a drog nála marad,
egyetlen (műfaji) magyarázata lehet csupán: azért, hogy a rendőrök megtalálják
nála. És mindaz miatt, ami ebből következik.
*
Ilyen,
és ehhez hasonló dramaturgiai játszmákból épül Mundruczó Fehér Isten című filmjének kerettörténete: látjuk, ahogyan az
építőkockákat egymáshoz illesztik a forgatókönyvírók (Wéber Kata, Mundruczó
Kornél és Petrányi Viktória). Ha a „már nem vagyok gyerek” mondat elhangzik a
film első harmadában (Lili utasítja vissza ezzel a mondattal apja ügyefogyott
ajándékát, a buborékfújót, mikor a lányt az Ausztráliába induló anyjától három
hónapra átveszi), biztosak lehetünk abban, hogy a film végefelé még egyszer
hallani fogjuk. Lili egy Balthus-festményekre kívánkozó szépség, aki mindenféle
veszélyekbe sodródik, de szerencsére nem végzetes veszélyekbe. A szerelmi szál
felidézi az amerikai ifjúsági filmek világát, de szintúgy a Megáll az idő lebbenő érzékiségét (az
itteni álompár korkülönbsége finoman komikus hangsúlyt ad neki, ez jó), a
filmcímeket (a White Dog-tól egészen a
101 kiskutyáig) hosszan lehetne
sorolni. A kis Lilit a tehetséges (és tehetségesen választott – a filmet castingoló
Horváth Lili maga alakítja Lili anyját a filmben) Psotta Zsófia játssza,
természetesen, intelligensen, a megfelelő helyeken nagy intenzitással. Egyáltalán,
a film egyik legfőbb értéke, azon túl, hogy sok mindenről elgondolkodtat, a
sallangtalan színészi játék – nem véletlen, hogy a rendező-színész, Mundruczó
régi- új munkatársa Zsótér Sándor játssza Lili apját. Dániel hajdani tudós, ma
már csak a levágott állatok feldolgozására engedélyt adó magányos hivatalnok, rideg,
érzelmeit elrejtő figura, aki buborékot fúj magának a vágóhídi
mellékhelyiségben, és habár elég sokáig rideg marad, a film utolsó harmadában, a
kellő dramaturgiai pillanatban elérzékenyül és megváltozik viszonya a lányához
(bár viszonyuk inkább testvérinek tűnt, mint apa-lány-viszonynak). De Zsótéron
kívül is nagyszerű színészek és alakok egész sora tűnik föl. Például a film
egyik legpompásabban megcsinált jelenetsorában – úgy nézzük, mint egy
dokumentumfilmet, egy álló porszem el nem hibban – a szelíd Hagenből vérszomjas
harci kutyát alkot nagy hozzáértéssel a tárgyilagosan szadista Thuróczy
Szabolcs: részvét, könyörtelenség, szakértelem süt minden mozdulatából, de
megérezzük tökéletes emberi izolációját az inkább istállóra emlékeztető, mondhatni
kafkai, sok lakattal, ráccsal zárt falusi házban. Úgynevezett amatőrök
keverednek úgynevezett profikkal: a kutyaviadalok helyszínén a fogadásokat
inkasszáló Melis László ősz lobonca tökéletesen a helyén van, de szintúgy
Derzsi János Klauzál-téri hajléktalanja, aki előbb látszólag megmenti, magához
édesgeti a sintérek acélhurka elől éppen csak megmenekült kutyát, majd a kellő
pillanatban maga is kötélhurkot vet a nyakába, úgy vonszolja végig a városon és
eladja egy afgán harcikutyakereskedőnek, aki a kebab-pavilonja előtt üldögélve
fogadja az ügyfeleket. Hagent 2000 forintért veszi meg és 150 ezerért passzolja
tovább – az afgánt maga a rendező játssza, igazán meggyőzően. Itt van Monori
Lili is, aki a kutyamenhelyen (vagy sintértelepen?, az örökös kettősség!)
kutyákat altat, mint Mundruczó Szégyenében
teszi felejthetetlenül: ezer éves és örökkévaló. Míg a fehér csempés
helyiségben a kutyák egy magasra tett képernyőn valamilyen amerikai rajzfilmet
néznek, ő gyengéd szavakkal éppen elaltat egy kiszuperált lényt, s ez a sors
várna Hagenre is (a függönyrésen át vele együtt lessük meg), ha a film
forgatókönyvírói nem másként gondolnák. Gothár Péter sofőrt játszik – a filmet
nézve nem azonosítottam, annyira a helyén volt, csak a szereplők listáján
vettem észre nevét meglepődve –, és a sintéreket, a korcskutyák begyűjtőit is
olyan nagyszerű színészek játsszák többek közt, mint Bánki Gergely vagy Polgár Tamás
–, ők egyszerre tudnak bohózatian és ugyanakkor fenyegetően fellépni (az örök
kettősség és hasadtság), avagy itt van a hentest játszó Nagy Ervin is, két
jelenetben: kedélyes boltos valamelyik Szomszédokból
és vérszomjas kutyagyilkos, aki borzalmas halállal hal a vágóhídon. Pompás ez a
színészlista, és persze szerepelnie kell rajta a keverékkutya Hagennak is, aki a
Budapestet elárasztó, kohlhaas mihályi indulatoktól vezérelt agresszív kutyafalka
élére áll. Színészi játékával Hagen (akit egyébként ketten, Body és Luke
alakítanak felváltva), és még barátja, egy kis fehér foltos kutya is az
illusztris művészek listájára kívánkozik. (A kutyákat – menhelyről kimentett
állat mind a kétszáz – Halász Árpád „rendezte”.) A kiskutya az, aki Hagent a
nagy pocsolyához az elhagyott grundra, a többi kóbor eb közösségébe vezeti.
Hagen színészete tökéletesen illeszkedik az emberszínészek játékába. Mert
Mundruczó filmjében az emberek nem egyszerűen típusok vagy karakterek, hanem
egyúttal (és ez fontos része a műnek) lények, sőt, állatok: viselkedésüket
ugyanolyan tárgyilagos részvétlenséggel szemléli a rendező és a film, mint a természetet.
Miközben pukkannak a filmes előminták és klisék, és a film a dramaturgiai
kézikönyvek szabályai szerint építkezik, épül benne egy másik világ is: átüt
rajta egy minden klisén és logikán túli életismeret. És nem is említettem még
Ascher Károlyt, aki Pétert, a jóképű billentyűst játssza, és a filmben akarva-akaratlanul
elcsavarja Lili fejét (akár a fiatal Znamenák is eszébe juthat róla az
embernek), de egyetlen hanggal, arcrezdüléssel sem mutat többet annál, mint ami
a szerepe – szinte fel sem tűnik, hogy játszana.
Hagen
sem véletlenül kapott díjat Cannes-ban, mert ő viszi a hátán a filmet, ez az
országútra kidobott, kihasznált, pusztulásra szánt, és minden nehézség fölött
győzedelmeskedő, a pedigrés kutyák világában korcsnak számító rokonszenves
illető. Azonban a talán nem véletlenül Jancsó Miklósnak ajánlott filmnek
nagyobb a tétje annál, minthogy pusztán azt akarná elmesélni – ahogyan
Mundruczó számos interjújában elmondta –, hogy a kisebbségekről, a
kiszolgáltatottakról akar szólni, az ő ügyüket képviseli. Érthető, hogy muszáj
közérthetően megfogalmazni, hogy az ember miért is csinál meg egy filmet, de a
filmjében, leginkább a gyönyörű záróképben, az elhagyott vágóhíd udvarán hasaló
kutyákkal szemben a földön fekvő Lili és Dániel képében, Mundruczónak sikerül
egy teljesen nyitott állítást tennie, amely állítás nem olyaténképpen nyitott,
hogy majd a Fehér Isten II.-re tegye
kíváncsivá a nézőjét, hanem olyaténképpen nyitott, mint maga a világ, amelyben
rengeteg történet nyílik ki, és minden szereplő egy másik történet felé vezethet.
Ehhez hozzátartozik a képek pontos, tiszta, kellő időben érzelmes, és
folyamatosan érzékeny világa is. Az állandó szubjektivitásával jelenlevő kamera
szülővárosomat azonosíthatóan, de soha nem képeslapszerűen mutatja be. Minden
helyszín konkrét: olyan színhelyeken járunk, amelyeken én naponta átjárok, de a
filmben mégis úgy tudok rájuk nézni, mint egy ismeretlen város utcáira, „a”
várost látom. Ezt az érzetet persze az elszabadult kutyák jelenléte erősíti föl:
nem is Budapesten, hanem Pompeii-ben vagyunk. Miközben ezeket a sorokat írom,
Pécsen, a hajnali Király utcán, a következő mondat ütötte meg fülemet: „Ha
rajta lenne a kihalóban levő fajták listáján, biztos, hogy azonnal
lepuffantanák!” Majd a kissé kapatos fiatalember, aki ezt a filozófiai mélységű
állítást tette, és kezében doboz sörrel tartott hazafelé a barátaival,
hozzátette: „Az a szörnyű, hogy tudatában vagyok, hogy ember vagyok, és bármit
megtehetek.” A mély meggyőződés a hangjában nem csak az alkoholos
befolyásoltságnak volt köszönhető.
*
Mint
legtöbbször filmes és színházi munkáiban, Mundruczó túl tudja feszíteni a
konvencionális történetmesélés kereteit, erős film-metafórát vagy allegóriát
alkot, olyant, amelyre hivatkozni lehet, amelyről gondolkodni lehet. Nem föltétlenül
értelmez, habár néha úgy tesz, mintha azt tenné, behúzza nézőit a csőbe, nem
szégyelli, hogy szórakoztatni is akar, nem doktrinákat közöl, hanem
szemlélődésre késztet. Ezért van az, hogy ha berzenkedik is az ember a film
bizonyos megoldásait látván, utólag, a reflektáló, emlékező elemzés, a
felvillanó képek, az egész, szavakban megragadhatatlan viszonyrendszer vonzó és
értékes művé teszik Mundruczóék (mert igen komoly csapatmunka van emögött)
alkotását.
Fehér Isten – magyar, 2014. Rendezte: Mundruczó
Kornél. Írta: Mundruczó Kornél, Petrányi Viktória, Wéber Kata. Kép: Rév Marcell.
Zene: Asher Goldschmidt. Vágó: Jancsó Dávid. Szereplők: Psotta Zsófia (Lili), Zsótér Sándor (Dániel), Thuróczy Szabolcs (Harcikutya
tulajdonos), Mundruczó Kornél (A kebabos),
Gálffi László (A karmester), Horváth Lili (Elza), Ascher Károly (Péter), Verle Vanda (Trixi), Monori Lili (Orvosnő), Nagy Ervin (A hentes), Derzsi János (A hajléktalan), Bodnár Erika (A szomszéd), Bánki Gergely (Sintér), Polgár Tamás (Sintér), Body és Luke (Hagen). Producer: Petrányi
Viktória, Gyárfás Eszter.
Gyártó: Proton Cinema. Forgalmazó: InterCom. 119 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/07 11-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11794 |
