Kránicz Bence
Tom Cruise háborús sci-fije sokat elárul a hollywooodi élethalálharc természetéről.
A vezető brit mozimagazin, az Empire idén májusban ünnepelte
alapításának 25. évfordulóját, az ünnepi lapszámban Tom Cruise-zal készítettek
nagyinterjút. A szerkesztők álláspontja szerint a címlapfotón is látható
színész lehetne az emblémája Hollywood utóbbi negyed századának, ezért
mindenképp vele akarták ünnepelni a jubileumot – noha a kritika sosem szerette
igazán, ma pedig már a pénztáraknál sem az ő filmjei termelik a legnagyobb
bevételt, Cruise mégis maga a nagybetűs Sztár.
Tehetségéről ugyan megoszlanak a vélemények, de azt nem lehet mondani, hogy
Cruise filmjein keresztül ne reflektálna tudatosan a hírnév és a rá irányuló
figyelem árnyoldalaira, saját sztárszemélyiségére vagy a stúdiórendszerben
betöltött szerepére. A ’90-es évek közepének óriási sikerei (Mission: Impossible, Jerry Maguire – A nagy hátraarc) után a
színész eljátszott a gondolattal, hogy maszk mögé rejtse vagy csúffá tegye saját
húszmillió dolláros arcát (Tágra zárt
szemek, Vanília égbolt),
ellenszenves figurák bőrébe bújt elismert szerzők munkáiban (Magnólia, Collateral – A halál záloga), és alkalomadtán bohócot csinált
magából (Trópusi vihar, Mindörökké rock). A legutóbbi évek
termésében a mindig sajátos jelentést hordozó Cruise-hősalak egyre többször
fogalmazódik meg átláthatatlan, hideg, technokrata intézmények
alárendeltjeként, akit feljebbvalói lelkiismeret-furdalás nélkül iktatnának ki,
ha nem tudja vagy akarja ellátni feladatát, legyen szó bűnüldözésről (Különvélemény), kémkedésről (Kéjjel-nappal) vagy a lakatlanná vált
Föld felügyeletéről (Feledés).
A holnap határa
precízen illeszkedik ebbe a sorba, alaphelyzetével a sztárrendszer megingására
is utalva: a megszálló idegen faj elleni döntő csatában a földiek hadserege a
frontra küldi évek óta a kamerák kereszttüzében szónokoló poszterfiúját, aki
mindenféle harctéri tapasztalatnak híján van. A Sakurazaka-alapregény hőse
szinte még gyerek, Cage őrnagy viszont elvileg már nem kezdő, valójában viszont
eddig nem kellett szembesülnie azzal, hogy a tiszti egyenruha semmire sem
jogosítja fel: ő is csak szem a láncban, feláldozható sakkfigura (akárcsak a
klón-mivoltára rádöbbenő Jack a Feledésben).
A fémpolipokra emlékeztető mimic-ek percek alatt el is pusztítják hősünket, ő
azonban lehetőséget kap arra, hogy megint csatába induljon: rejtélyes oknál
fogva élete utolsó napja újra és újra megismétlődik. Az Idétlen időkig (1993) mára klasszikussá vált romkomjában elhíresült
narratív trükk hitelesítésével és logikus magyarázatával nem sokat bíbelődik a
forgatókönyv, és az egyedül lehetségesnek tűnő befejezést is csodaszerű happy
enddel írják felül az alkotók, hasonlóan a műfaji és cselekményvezetési szempontból
is A holnap határa ikerfilmjét
jelentő Forráskódhoz (2012). Doug
Liman rendezése nagyobb hangsúlyt helyez arra, hogy az aktuális trendeknek
megfelelően katalógusba gyűjtse a tudományos-fantasztikus alzsánereket,
egyszerre merítve az időhurok-történetek, inváziós sci-fik és robotfilmek
kelléktárából. Az enciklopédikus jelleg a műfaji sémák pontos ismeretét
igényli, Liman és népes írócsapata számára éppúgy létfontosságú ez a tudás,
mint Cage őrnagynak a harctér minden részletre kiterjedő feltérképezése és a
győzelem esélyét ígérő hadművelet gondos megtervezése. Az alienhordák elleni
ütközethez hasonlóan az olajozottan működő tömegfilmben is minden másodpercnek
jelentősége van, ezzel pedig a készítők is tisztában vannak: A holnap határa egyetlen eleme sem
tekinthető eredetinek, de az ismerős klisék újrakeverése a kortárs megapic-mezőnyben kifejezetten
invenciózusnak mondható.
Liman jó tempó- és arányérzékkel hozza közös
nevezőre a sodró lendületű akciószekvenciákat az ismétlődő halálélmények fekete
humorát kiaknázó, karakterközpontú jelenetekkel. Szerencsés, hogy az érzelmi
szál nem szerelmi kapcsolatként, hanem a bajtársak közt kialakuló érzelmi
kötelékként válik a történet részévé, ezzel együtt Cage és a Verduni Angyal
viszonya mégis kissé erőltetett, részben éppen azért, mert a légből kapott
végkifejlet is a hősök románcának ad újabb esélyt. Ez azonban alig von le A holnap határa érdemeiből, amely
nemcsak szórakoztató, látványorientált produkcióként működőképes, de a
hollywoodi harcmezők térképeként és a főszereplő sztár újabb öndefiníciós
kísérleteként is értelmezhető – alighanem mindez elégnek bizonyul ahhoz, hogy
az alkotók következő filmtervükkel újra csatasorba állhassanak majd a mozinézők
kegyeiért vívott, soha véget nem érő háborúban.
A holnap határa
(Edge of Tomorrow) – amerikai, 2014. Rendezte: Doug Liman. Írta: Hiroshi
Sakurazaka regényéből Christopher McQuarrie, Jez és John-Henry Butterworth.
Kép: Dion Beebe. Zene: Christophe Beck. Szereplők: Tom Cruise (Cage), Emily
Blunt (Rita), Bill Paxton (Farrell). Gyártó: Warner Bros. Pictures. Forgalmazó:
InterCom. Szinkronizált. 113 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/07 47-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11791 |
