Pernecker Dávid
Mike Judge legújabb munkahelyi szatírája a tehetséges senkik szemén keresztül láttatja a sikeres hülyék által felépített tech-birodalom esendő mohóságát.
Elég csak egy pillantást vetni a Szilícium-völgy
térképére ahhoz, hogy a rengeteg ikon- és logó közt felderengjen a Mike Judge rendezte
Hülyék paradicsoma (más néven Idiokrácia) bevásárlóközpontokkal
nevetségességig túltelített apokaliptikus víziója. A Szilícium-völgyben Judge fonákjára fordítja az Idiokrácia alaphelyzetét, a high tech völgyében ugyanis nincs helye
az írás- és beszédképtelen mélygyökérségnek. A technológiai robbanás
lökéshulláma a tehetségtelenebbeket visszafújja oda, ahonnan jöttek: a petákos hétköznapi
rutinba. A Szilícium-völgy érdeme
azonban épp abban rejlik, ahogy Judge pontosan olyan szánni- és nevetni valóan hülyének
tudja ábrázolni korunk legnagyobb üzleti- és technikai elméit, mint ahogy azt az
Idiokrácia lakosaival tette. A
nyolcvanas években Judge – aki akkoriban sétáltatta meg fizikadiplomáját – a
saját bőrén tapasztalta meg a völgy elitjének territoriális- és hódítási
őrületét, épp ezért szatírája nem fukarkodik abszurd és kellemesen kellemetlen
részletekben. A szociális kompetenciáiban két vállra fektetett Richard (Thomas
Middleditch emlékezetes alakítása) is két ilyen vérszomjas – idiotizmusukban
mégis elkülönülő – médiamogul kapzsiságának kereszttüzében találja magát, mikor
kiderül, hogy zenei mintákat felismerő haszontalan programjának adattömörítő
kódja képes forradalmasítani a technológia világát. Richard pedig választhat,
hogy vagy eladja a kódot tíz millió dollárért a Google-szabatos bámulatosan
képmutató üzleti- és fejlesztőzseninek (Matt Ross) vagy megtartja, és a
Zuckerberg-sormintát követve birodalmat épít rá, egy finoman szólva is
enigmatikus agytröszt segítségével (a forgatás során elhunyt Christopher Evan
Welch). Judge szatírájának ereje a két infomágnás – és az általuk reprezentált
valós személyek – eltérő megközelítésének kiforgatásában rejlik. Míg a Hivatali patkányok főnökkarakterének
főnöksége kimerült a frusztráló verbális manírok, a stagnálást hangsúlyozó
kávészürcsölés, és az inkompetencia hármasában, addig a Szilícium-völgy felsővezetői antagonistái túlburjánzó sikerorientáltságukat
a folyamatos haladás-fejlődés destruktív vágyálmának szolgálatába állítják.
Judge pedig egy percre sem téveszti szem elől a lényeget, miszerint ezeknek az
embereknek megvan mindenük, de nem elég nekik semmi. Sorozatában a Szilícium-völgy
vadnyugat, melyben a botladozó jóravaló bugrisoknak meg kell acélozniuk magukat
az életben maradás érdekében. A Szilícium-völgynek
pedig – akárcsak a Hivatali patkányoknak
– a legnagyobb erénye abban a részletességben rejlik, ahogy körbejárja
főhőseinek individuális útvesztőit, azokat a nagyszerű párbeszédekben gazdag
szituációkat, melyekben Richard és kompániája a maguk suta, esetenként ostoba,
de szeretnivaló módjukon megpróbálják meghatározni szerepüket a mérföldes
dollárjelek, a folyamatosan változó üzleti tervek, valamint a sunyiságtól
haldokló kreativitás szövevényeiben. Judge pedig a tőle megszokott módon
vegyíti az aprólékosan felépített analitikus fricskákat a Beavis és Butt-head infantilis vulgarizmusával (milyen íze van a
folyósított ráknak?), és a Texas királyait
idéző kényelmetlen szociális kommentároktól díszes burleszkkel (a rendre
véletlen rasszizmusba fulladó logótervezés jelenetei már most örökbecsűek). Ahogy
pedig Richard újszülött garázscége elkezd kimászni az inkubátorházból, ahogy
epizódról epizódra fejlődik, Richard úgy szembesül saját vezetői képességeinek
teljes hiányával. A kérdés pedig egyrészt az, hogy meg tud-e tanulni akkorát
köpni, mint a nagyok – másrészt viszont az, hogy meg kell-e egyáltalán
tanulnia? Richard tehetséges és szorgalmas senki, aki – akárcsak Judge Kivonatának főhőse – úgy szakad ki a
monotonitás zakatolásából, hogy a hirtelen támadó káoszt nem képes kezelni. Az
egyik megoldás az lenne, ha „felnőne a többi seggfejhez”. Mivel ezt a világot
azok vezetik. Ez a felnövés azonban – vagy legalábbis annak eshetősége – a
második évadban bontakozhat ki igazán. Judge karakterei ugyan közelítenek sokat
látott sztereotípiákhoz, formulaszerűségük azonban a könnyedén idézhető
szövegeket önfeledten elővezető színészeknek köszönhetően mégsem válik
szembetűnővé. Mintha Judge kezében minden sablon új életre kelne. Az összes
lerágott, és az Agymenők által
zsákutcába terelt geek-toposz Judge völgyében végre meglelte méltó helyét.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/07 52-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11789 |
