Varga Balázs
A goEast Közép- és Kelet-Európa filmművészetének egyik legfontosabb fóruma.
A wiesbadeni goEast filmfesztivál lassan másfél évtizede gyűjti és támogatja a tágan értelmezett, Németországtól Kazahsztánig és Baltikumtól a Balkánig nyúló kelet-európai régió legizgalmasabb filmjeit. Válogatni van miből, és nemcsak mennyiségi értelemben. A korábbi években nyert itt Gothár és Muratova, Fliegauf és Balabanov, továbbá a 2000-es évek román hulláma és a 2010-es évek új grúz filmje is bemutatkozott Wiesbadenben. Idén Porumboiu és Pawlikowski voltak a versenyprogram húzónevei és a lengyel film került kiemelt fókuszba a kortárs lengyel film egyik legszuverénebb rendezője, Malgorzata Szumowska retrospektívje, illetve a hatvanas évek lengyel újhullámát tárgyaló szimpózium miatt, de a különféle szekciók és kísérőrendezvények a régió szinte teljes műfaji és kulturális spektrumát lefedték. Homogén trendekről már csak ezért sem érdemes beszélni, közös nevező legfeljebb annyi lehet, hogy a versenyprogramban idén a kevés eszközzel dolgozó kamaratörténetek és minimalista filmek vitték a prímet.
Közülük kettő a szocializmus emlékezetének talán legfrekventáltabb kérdéseivel, a múlttal való szembenézés traumatikus történeteivel, illetve az állambiztonság karriergyilkos, életeket romba döntő rendszerével foglalkozott. Mindkettő fekete-fehér stilizációval, a korszakot (a hatvanas évek Lengyelországát és a nyolcvanas évek Romániáját) tárgyi világában is akkurátusan megidézve mesélte el a maga kíméletlen, pontos történetét.
A fődíjas Ida az elmúlt idők egyik nagy és megérdemelt kelet-európai nemzetközi fesztiválsikere. Rendezője, Pawel Pawlikowski számos BBC dokumentumfilm és két sikeres angol film (Az utolsó menedék, Szerelmem nyara) után tért vissza szülőhazájába, és forgatta le első lengyel filmjét. A film főhőse, a kolostorban nevelkedett, árva lány a fogadalomtétele előtt pár nappal találkozik a nagynénjével. Tőle tudja meg, hogy igazi neve Ida, zsidó családból származik, szüleit és testvérét a II. világháború idején falubeli szomszédok gyilkolták meg. A két nő, a családja múltjával most szembesülő, az életbe kilépő Ida és a sztálini idők egykori véres ügyésze, a cinikus, alkoholista Wanda útra kelnek, és felkeresik a lány szülőfaluját, a család elpusztításának helyszínét. Pawlikowski filmje nem pusztán a múlttal való szembenézésről, a felelősség vállalásáról beszél, hanem azt is megmutatja, hogy a történelemről szerzett tudás, a találkozás az elfedett vagy nem ismert traumával milyen terhet jelent. Hűvös, tiszta kompozíciói, szűkszavú, kimért párbeszédei, a feszesen minimalista stílus, az érzelmek és a drámák kívülnézete ritka erős és kompakt atmoszférát teremtenek. A német megszállás éveinek (1939–1945) tárgyalása a lengyel társadalom felelősségének, így adott esetben a lengyelek által végrehajtott zsidóellenes pogromok szempontjából, az elmúlt években számos lengyel könyv és film központi témája volt. Pasikowski két évvel ezelőtt készült Tarló című filmje után most Pawlikowski Idája folytatja ezt a sort.
A másik múltidéző film a román Andrei Gruzsniczki új munkája volt. (Őt A másik Irina rendezőjeként lehet idehaza is ismerni.) A Quod Erat Demonstrandum hőse, a környezete által kiugróan tehetségesnek tartott matematikus nem hajlandó belépni a pártba, ezáltal szakmai előmenetele is megakad. Miután egy tanulmányát engedély nélkül publikálja az Egyesült Államokban, a titkosrendőrség is rászáll. A film majd fél tucat szereplő történetét fűzi össze, aprólékosan és árnyaltan megmutatva a kiszolgáltatottság, önfeladás és árulás csapdahelyzeteit. Olyan élet-halál játszmát mutat meg, amelynek nincs győztese, csak vesztese, mert a szuverenitás egyéni megőrzésének az ára gyakran mások veszélybe sodrása. Ha példatörténetet keresnénk a szocialista állambiztonság korrupt és pusztító működésének bemutatására, Gruzsniczki filmje A mások életénél pontosabb és keserűbb demonstráció lehetne.
Minimalista stílusban mesélte el kortárs történeteit egy grúz film, illetve a verseny másik román alkotása is. Mindkettőre a visszafogott tónus, a hosszan kitartott jelenetek és a fanyar humor volt jellemző, ám Corneliu Porumboiu új filmjében a szarkazmus, Levan Koguashvili munkájában az empátia volt az erősebb.
A grúz Vakrandik a fesztivál egyik legszórakoztatóbb alkotása volt. Egyszerű kis történet egy negyvenéves agglegény hétköznapjairól. A még mindig a családjával élő férfit mindenki össze akarja hozni valakivel, miközben ő is próbálkozik, ám a véletlen valahogy mindig kizökkenti az eseményeket, illetve akivel összeillenének, arról pedig neki kell lemondania. Banális helyzetek fordulnak groteszkbe, hősük látszólag sodródik az eseményekkel. Hogy mit érez, vagy mit gondol, azt csak sejthetjük, mert végig kizökkenthetetlen nyugalommal, fapofával fogadja a történéseket. Koguashvili filmje nem „a szerelem vak” tézisét bizonygatja, inkább azt mutatja meg szépen, finoman és humorosan, hogy mennyire könnyű vaknak lenni a másik emberre.
Odafigyelés, figyelmetlenség, értelmezés, akkurátus szófacsarás – Corneliu Porumboiu filmjeinek védjegyei ezek (Forradalmárok, Rendészet, nyelvészet). Új filmjében azonban még a korábbinál is zártabb kamarahelyzettel dolgozik. Az Amikor leszáll az éj Bukarestben, avagy anyagcsere lényegében helyzetgyakorlatok sorozata, egy rendező és színésznője egyetlen napját követjük végig. Próbák, beszélgetések, egy becsúszó szeretkezés, majd újra a másnapi forgatás előkészületei – ennyi fér egy napba. Porumboiu ismét remekbeszabott párbeszédekkel skicceli fel karaktereit és mutat be ismerős viselkedésmintákat, miközben filmje a szerzői filmkészítés itt-és-mostjának is csípős szatírája.
Wiesbadenban idén külön csoportot alkottak a felnőttéválás történetei, köztük Kerékgyártó Yvonne websorozatból lett független filmje két, a Sziget Fesztiválra beszökő lány kalandjairól (Free Entry), a szlovén Csábíts el egy intézetben felnőtt srác első munkahelyének és első szerelmének históriájáról, az észt Szabadban zaklatott, nonkonformista szerelmi drámája és az orosz A remény üzeme a brutálisan lepukkant egykori iparvárosból, Norilszkból melegebb égtájakra, de legalább Szentpétervárra menekülni akaró tinédzserekről.
A mindig erős szociofilmekkel teli dokumentumfilmes versenyben pedig egy magyar film, Hajdú Eszter Ítélet Magyarországon című munkája lett a fődíjas. A romák elleni sorozatgyilkosság bírósági tárgyalását követő film elsősorban a tárgyalóteremben felvett anyagokra, illetve néhány kiegészítő riportra támaszkodik. Ez a visszafogott, megfigyelő módszer feszes dramaturgiával párosul, és nem pusztán a tárgyalás menetét foglalja össze, felidézve a brutális gyilkosságokat, hanem azokat a feszült minidrámákat, szóbeli összecsapásokat, nézésváltásokat és gesztusokat is, amelyek a bíró, a vádlottak és az áldozatok hozzátartozói között zajlottak le. Hajdú filmje a klasszikus dokufilmes kifejezőeszközök, a beavatkozásmentes forma és a kiemelő szerkesztés párosának egyszerű és erős példája. No meg annak, hogy a filmkészítés társadalmi tudatossága, figyelme a dokumentálással kezdődik – és persze nem szükségszerűen ér ott véget.
A wiesbadeni goEast fesztivál a társadalmi tudatosság témáját, a kelet-európai filmek politikumának különféle dimenzióit mindig is különös figyelemmel kezelte. Idén szinte értelemszerűen az ukrán-orosz konfliktussal foglalkozott több pódiumbeszélgetés és filmprogram, míg az ideológiakritika kortárs esszéfilmes verzióit a Szocializmus – Felülvizsgált utópia című válogatásprogram gyűjtötte csoportba. A goEast a társadalmi tudatosság gesztusainak kiemelésével, a régió filmes hagyományainak és kortárs trendjeinek széles spektrumú, okos válogatásával ugyanolyan pontosan helyezi el magát a kortárs fesztiválok rendszerében, mint a kelet-európai filmet a kortárs filmkultúra térképén.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/07 42-43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11788 |
