Reményi József Tamás
Az amerikai filmszínjáték talán leggyakoribb gesztusa: a (többnyire férfi) hős feszült pillanatokban, midőn zavarba hozzák avagy döntésre késztetik, lassú szemhunyás és légcsövig fojtott sóhaj kíséretében félrefordítja a fejét, benső énjével kimenekül a játéktérről – „időt kér” –, aztán éles szögből visszanéz, mintegy méricskélve partnerét, ajkán kesernyés mosoly, öngúny vagy sértettség honol, tetszés szerint, a lényeg az, hogy bonyolult lelki folyamatok gazdaságosan jelezve vannak. Amikor Richard Gere rövid idő alatt harmadszor mutatja be ezt a produkciót – tehát eléri a Dallas-színészek pszichológiai mélységeit –, már nyilvánvaló, hogy ez a film kevéssé fogja bővíteni ismereteinket azokról a férjekről, akik nem tudnak dönteni feleségük és szeretőjük között.
Az európai mozi-témák kizsákmányolása – művészileg – megint csak kevés hasznot hoz: Paul Guimard divatos kisregénye, Az élet dolgai (1967) és a belőle készült tisztes Claude Sautet-film (1969) még elmondott valamit a kötöttségek, kötelezettségek, intéznivalók törmelékhalmában elvesző érzelmi erőről, a két mű nyomán készült Intersection azonban ezt az elveszettséget, személyiségek és sablonon túli szituációk híján, nem képes közvetíteni. A néző emlékezetében valószínűleg csak Sharon Stone pompásan kivitelezett helyzetgyakorlata marad meg (amint a józan feleség kapkodva enged férje vágyainak a „meg nem felelő helyen és időben”), továbbá a rivális asszonyok diszkrét találkozása a különkülön magukénak hitt férfi halálakor.
És marad még, mint mindig, Richard Gere skótjuhászkutya-tekintete, a hölgynézők gyöngéd örömére.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/06 58-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1176 |
