Varró Attila
Cronenberg első ténylegesen Hollywoodban forgatott filmjét magának Hollywoodnak, azon belül is a filmcsillagoknak és holdudvaruknak szentelte.
A kanadai David Cronenberg 80-as évek közepén történt hollywoodi belépője (Holtsáv, Légy) óta nem csupán a nevéhez kötődő szubzsánerét (biohorror), de szerzői egyeduralmát is feláldozta/veszni hagyta – egyfajta kihívásként kezelve az amerikai stúdiórendszerben való művészi érvényesülést, két kulcsfontosságú ponton is együttműködésre váltott. A népszerű irodalmi alapanyagok és magas presztizsű álomgyári sztárok kettős adaptációja új fejezetet nyitott a rendező pályáján: a kreatív parazitáét, aki saját önkifejezési igényeihez formálja a kiszemelt regényt vagy színész-imázst. Míg azonban a Két test egy lélek vagy a Karambol idején kétség sem fért hozzá, hogy elsősorban Cronenberg-filmet nézünk, nem Jeremy Irons-remeket vagy kiváló Ballard-feldolgozást, az ezredforduló óta nem csupán filmjei népszerűsége és színvonala zuhan meredek ívben, de a művész jelenléte is egyre súlytalanabbá, érdektelenebbé válik a társulásokban: ahogy a régi biohorrorok testformáló transzformációi mindössze felszíni látványelemekké – maffiatetkókká vagy görcsös grimaszokká – váltak egy filmcsillag testfelületén, úgy tűnt el a Cronenberg-filmek húsából a szerző egyéni íze.
Ennek fényében a Cosmopolis keserű önvizsgálata után akár végleges kapitulációnak is tekinthető, hogy első ténylegesen Hollywoodban forgatott filmjét magának Hollywoodnak, azon belül is a filmcsillagoknak és holdudvaruknak szentelte, minden eddigi művénél több világsztárt felvonultatva színes tablójában, amelynek középpontját egy jellegzetes cronenbergi outsider-hős foglalja el. Az elmegyógyintézetből szabadult, összeégett arcú Agatha a messzi Floridából érkezik az Álomgyárba, hogy nem csupán megismerkedjen a sztárvilággal, de aktív részévé váljon – egyrészt közvetlen családján keresztül (apja népszerű színész-terepauta, öccse rajongott tinisztár), másrészt egy letűnőben lévő, biszex színésznő személyi asszisztenseként. A sokszereplős cselekményszövésű (leginkább Altmannal rokonítható) mozaiktörténet példa nélküli az eddigi pályaképben (Cronenberg eddig legfeljebb két párhuzamos karakterszálra bontotta filmjei elbeszélését), ugyanakkor a forgatókönyvet jegyző Bruce Wagner író eddigi életművének – különös tekintettel Hollywood-szatíráira, mint az I’m Losing You – egyik legjellemzőbb szerzői vonása. Wagner lázas sodrású, személyes belső monológok füzéréből összeálló katasztrófatörténetei rendszerint egy széthulló család tagjainak sorsán keresztül térképezik fel az ezredfordulós Los Angeles (és szűkebben a filmes közösség) kaotikusan kavargó, buja és eseménydús, ám érzelmileg szaharasivár mindennapjait, töretlen ívű történetek helyett inkább az abszurd kirakós darabkák instant-élményeire koncentrálva. Miközben a Térkép a csillagokhoz nem sokat mutat fel a jellegzetes cronenbergi tematikákból, takaros tablóját nyújtja Wagner teljes fegyvertárának (epizodikus cselekményszövéstől a repetitív párbeszédekig), kedvenc szerzői elemeinek (mint a szerelmi testvérkapcsolat, a véletlenszerű gyermekhalál vagy a Blue Matrix sci-fi sorozata) és érzelmi nyomorék figuráinak – mintha a rendező egy számára idegen pokolban teljesen átengedte volna a vezetést saját TMZ-vergiliusának. Ez a probléma még látványosabbá válik annak fényében, hogy Wagner az eredeti forgatókönyv megírása után pár évvel regénnyé dolgozta át a szkriptet, ami Dead Stars címen 2012-ben meg is jelent: noha a két történet csupán motívumaiban egyezik, a 600 oldalas szövegmonstrumból kristálytisztán kitűnik, hogy Wagner formabontó és igen fárasztó stílkavalkádjának leple alatt az égvilágon semmi mondanivalóval nem rendelkezik Hollywoodról, azon kívül, hogy trágyája parazita véglények seregét élteti. Míg azonban az agyatlan celebkultúrát annak eszköztárával ostorozni legalább első blikkre megéri a fáradságot, Cronenberg letisztult, kimért, szinte tudományos precizitású látásmódja, ami épp akkor bizonyult legizgalmasabbnak, amikor a legbizarrabb mélységekre irányult (Karambol), erre a kihívásra teljesen alkalmatlan – Wagnerhez alapból egy Gilliam vagy Luhrman illene, aki elég sok pazar trükköt képes kirántani a kalapból ahhoz, hogy a nézők ne vegyék észre a szemfényvesztést.
Így aztán a Térkép a csillagokhoz nem sokat árul el a kortárs Álomgyárról és a sztárkultusz jelenlegi állapotáról, sőt Hollywood-szatíraként nézve is erősen elmarad olyan kortársaihoz képest, mint a Lopom a sztárom vagy a John Malkovich-menet – Cronenberg számára a Sztár kulturális jelenségként érdektelen, inkább egy megszállott vágy tárgyát látja bennünk, ami hőseit rendhagyó testi kapcsolatokra készteti. Nem az egymással hentergő hírességek és sokmilliós kukkolótáboruk izgatják, hanem a hírnévvel, az eszménnyel, az elérhetetlen csillagokkal való intim érintkezés, ami mást, többet igényel a nemi szervek találkozásánál. Mint ez a Két test, egy lélekből, a Pillangó úrfiból vagy a Karambolból is kiderült, a cronenbergi hősnek a Sztár elsősorban egy idegen, tiltott szexuális élmény ágensét jelenti, legyen az fivérszerelem, homoszexualitás vagy autó-erotika: Eliot celeb-sebésze, a Pillangó úrfi vagy Vaughan tévéguruja nem csupán végzetes csábító (lásd a Veszett Marilyn Chambersét vagy a Videodrome Debbie Harry-jét), de egyben kapuk egy újfajta nemiséghez. Cronenberg számára ez a szexuális tabu idén az incesztus, pontosabban a szülővel való eggyé válás késztetése, amit a fizikai aktus lehetősége híján a szerepjáték rituáléjával kell kielégíteni (lásd a Karambol vagy a Pillangó úrfi fináléját, ahol a hősök felveszik, eljátsszák bálványuk szerepét). Ez a motívum köti össze Agatha szürke kis kamaszlányát a munkaadóját jelentő sztár-figurával, Havanával: az előbbi megszállottan próbálja saját öccse bevonásával újrajátszani híres szülei kapcsolatát, utóbbi pedig halott sztár-édesanyja legendás szerepét akarja eljátszani a remake-ben, miközben az anya érzéki szellemalakként kísértve úton-útfélen szembesíti saját vérfertőző vágyaival. A Sztár és a Szülő közé egyenlőségjel kerül, a két lányfigura szemében a siker záloga a teljes azonosulás ezzel a kettős bálvánnyal – míg a Porontyok vagy az Erőszakos múlt apahősei számára a gyerek a szülői traumákból reprodukálódó fenyegetésként jelent meg, az (anti)hős ezúttal már a szenvedő gyermek, aki minden rivaldafénynél jobban vágyik rá, hogy az árnyékból kilépve átvehesse teremtője helyét.
Elnézve Cronenberg fiának 2012-es debütfilmjét, az Antiviralt, az apa félelmei távolról sem alaptalanok. Brandon Cronenberg kanadai független filmje gyakorlatilag olyan, mintha az édesapa negyven esztendővel később újrakezdte volna hajdani pályáját: műfajában (science-fiction biohorror), hideg, bonctermi tébolyában és kreatív tudományos gondolkodásmódjában a Paraziták-Veszett kettősét idézi, míg letisztult, geometrikus látványvilágát és alaptémáját tekintve a Térkép a csillagokhoz precíz párdarabja. Az Antiviral a kortárs sztárkultúra bizarrságát egy biológiai sci-fi metaforán keresztül ragadja meg felkavaró érzékletességgel: fiú-hőse egy divatos cég sikeres ügynöke, amely hírességek betegségeit árulja a rajongóknak, akik a drága vakcinákkal megfertőzve úgy érezhetik, egyfajta testi kapcsolatba kerültek bálványaikkal. Az ügynök azonban nem csak fizetett terjesztője a sztárkultusznak (mint bármely jóravaló rendező-iparos), de a Videodrome vagy a Légy cselekményívét követve maga is áldozatává válik az egyik általa terjesztett terméknek, egy rejtélyes eredetű vírusnak, amely végül a zérópácienst jelentő filmcsillag-lány első számú hódolójává, majd főpapjává teszi. Az ifjabb Cronenberg igen beszédes gesztussal apja jelenlegi fétisszínésznőjére (a Térkép a csillagokhoz szellemanyját játszó) Sarah Gadonra bízza az álomgyári istennő szerepét, egyfajta apa-fiú egyesüléssé formálva a film bizarr, virális románcát. Miközben a Térkép a csillagokhoz Hollywood-gúnyrajzában Cronenberg olyan frusztrált, elveszett gyermekekről mesél, akik sikertelenül próbálják magukra ölteni sztár-szüleik jelmezét, az Antiviral arról tanúskodik, hogy a való életben ez a jelmez immár jobb helyen van az utódon – és még csak nem is kulturális öröklődésről vagy családon belüli fertőzésről van szó (mint Lynch, Mann vagy Coppola lányánál), inkább a szerzőiség parazitájáról, ami az idősebb, tápanyagszűkebb szervezetből egyszerűen átvándorolt a gazdagabb, elevenebb hozzátartozóba. Brandonnak nincs szüksége népszerű írók, neves sztárok gazdatesteire, házi körülmények között kiizzad magából egy minden ízében hamisítatlan Cronenberg-filmet – miközben hajdan páratlan édesapja parazitáját vesztve maga lett szimpla élősködővé, és friss filmjei valóban nem többek csillag(mozgó)képek illusztrációinál.
TÉRKÉP A CSILLAGOKHOZ (Maps to the Stars) – amerikai, 2014. Rendezte: David Cronenberg. Írta: Bruce Wagner. Kép: Peter Suschitzky. Zene: Howard Shore. Szereplők: Mia Wasikowska (Agatha), Julianne Moore (Havana), John Cusack (Weiss), Evan Bird (Benji), Robert Pattinson (Jerome). Gyártó: Prospero Pictures / SBS Productions. Forgalmazó: Cinetel Kft. Szinkronizált. 111 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/09 32-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11756 |
