Sepsi László
A rutinos angol szerző kémthrillerében ezúttal is a 9/11 utáni terrorista-paranoiát használja kulisszaként.
Mint minden valamirevaló mesterkém, John le Carré is igyekszik beolvadni az őt körülvevő világba. Bő félévszázados írói karrierjéből csaknem három évtized esett egybe a hidegháborúval, és a Berlini Fal leomlása után le Carré is alkalmazkodott az új világrendhez, a nyugati és orosz titkosszolgálatok kamarillaharcának további megéneklése helyett újabb regényeiben már az aktuális hadszíntereket hozta játékba. A hidegháború után is teljes gőzzel dolgozó ügynökségek, amiknek machinációi már a Karla-trilógiában is elsősorban önmagukért való, külső szemlélő számára értelmezhetetlen sakkjátszmák voltak, a kilencvenes évektől le Carré regényeiben elszabadult hajóágyúként lőnek mindenre, csak hogy indokolják saját létezésüket (lásd A panamai szabó szatíráját), miközben a szerző a kortárs társadalomban is rálelt azokra az intézményesített morális szürkezónákra, amik kedvenc éráját jellemezték. Az orosz rendszerváltás és haszonlesői (Single & Single), a fejlett Nyugat afrikai szerepvállalása (Az elszánt diplomata, A zebra dala), a háború a terrorizmus ellen (Törékeny igazság) egyaránt olyan területei a globális kémjátszmáknak, amik kapcsán a megrögzött moralista szerző rámutathat a hírszerzés és a politika ellentmondásaira.
Az először 2009-ben megjelent Az üldözött, szemben le Carré ezernyi apró fogaskerékből összeálló hidegháborús regényeivel, az életmű egyszerűbb vonalvezetésű darabjai közé tartozik, közvetlen elbeszélői hangon terelgetve a több szálon futó thriller-narratívát a némiképp kiszámítható végkifejlet felé. A Törékeny igazsághoz hasonlóan le Carré ezúttal is a 9/11 utáni terrorista-paranoiát használja kulisszaként, miközben a háttérben – például tisztességtelen eszközökkel meggazdagodott orosz oligarchák képében – ott kísért a hidegháború emléke, mintha az új évezred konfliktusai továbbra sem lennének függetleníthetőek a huszadik század második felének eseményeitől. Mintegy ezt illusztrálva Az üldözött két férfihősét – Íszát, a csecsen illegális bevándorlót és Tommy Brue-t, az örökségét egyengető bankárt – apjuk komor hagyatéka nyomasztja, ami elsősorban egy különleges bankszámlán tisztára mosott komolyabb pénzösszegben manifesztálódik. De a testileg-lelkileg megkínzott Íszá érkezése a 9/11 utáni Hamburgba mindezek nélkül is fölkeltené a környéken ténykedő ügynökségek figyelmét: a zavarodott, de látszólag megrögzött muszlim férfi kiváló kapcsolódási pontot jelenthetne számukra bizonyos (vélt vagy valós) szélsőséges iszlám csoportosulásokhoz. Le Carré talán a korábbiakhoz képest is fanyarabb humorral ábrázolja a titkosszolgálatok működését – amiben, mint minden bürokráciában, eleve kódolt valamiféle eredendő abszurditás –, miközben az is egyértelmű, hogy a hidegháborúban kialakult stratégiák lényegében hatástalanok a fanatizmusra épülő újkori terrorszervezetekkel szemben. Ezt a tehetetlenséget az életmű egyik legszebb monológjában fogalmazza meg a többiekhez képest meglepően szimpatikus német hírszerző: „Éjszakákon át üldögéltünk nyavalyás parkolókban, várva, hogy az ezerkarátos disszidens végre besurranjon a hátsó ülésre üzletet kötni. De nem jött senki. Közben meg rengeteg időt pocsékoltunk a rádiófigyelésre, hogy a kódjaikat megfejtsük. Hát kurvára nem volt semmilyen kód. És miért nem? Mert ez már nem a rohadt hidegháború.”
Habár ez az eleve vesztes szituáció – amire az ügynökségek világszerte túlkapásokkal és a szabadságjogok megnyirbálásával reagáltak – a benne rejlő esendőség okán lehetőséget nyújtana arra, hogy le Carré a jelenlegi kémszervezeteket is ugyanolyan árnyaltan mutassa be, mint korábbi munkáiban, a szerző ezúttal az egyszerűbb és olcsóbb megoldást választotta. Az üldözöttben a korábbi regények morális homályzónával szemben minden kellőképpen fekete-fehér, és a brit, amerikai és német kémek, szemben a jó ügyért küzdő civilekkel, egyértelműen a gonosztevők szerepét kapták. Ezzel a regény, amellett, hogy kiválóan működik rutinosan és némi szatirikus éllel megírt thrillerként, tanulságát tekintve meglehetősen szimpla példabeszéddé válik. John le Carré Az üldözöttel olyan, mint az idézett régimódi német kém: a tapasztalata elég ahhoz, hogy a felszínen tartsa, de végül mégsem képes igazán fogást találni az eseményeken.
AGAVE KIADÓ, 2009/2014
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/09 52-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11755 |
