Sepsi László
A blockbuster-széria folytatásainál a kiszámíthatóság, a kontroll illúziója nagyobb csáberővel bír, mint az esztétikai megfontolás.
A kortárs blockbusterek közt
nem csak minden korábbinál nagyobb számban találjuk egy-egy már bevezetett
brand újabb tételét – legyenek ezek remake-ek, sequelek, rebootok –, de a
kritikus tömeget elért franchise-ok a bevételi listák éléről is leszorítják az
új aspiránsokat. Miközben mindkét film viszonylagos kritikai sikernek mondható,
a tavalyi Tűzgyűrűt a nemzetközi
bevételek mentették meg az egyértelmű bukástól, míg idén A holnap határán volt képtelen kicsikarni a közönség kitüntetett figyelmét.
A mindinkább franchise-okra építő nagy stúdiók így ördögi körbe jutottak: a
közönség csak a már ismert márkákban hajlandó megbízni, ezzel arra kényszerítve
a gyártókat, hogy brandekben gondolkodjanak, így minden újabb folytatásfilmmel
arra kondicionálva a nézőt, hogy bizalmát továbbra is a bejáratott címekbe
fektesse. De míg a profit-elvet követő stúdiók stratégiája gazdasági
szükségszerűségből fakad – miért gyártanának más típusú filmeket, ha a
franchise-zokkal érik el a legtöbb nézőt és bevételt? –, a közönség
ragaszkodása a blockbuster-szériákhoz ellentmondásosabb és izgalmasabb az
egyszerű biztonsági játéknál. Carolyn Jess-Cooke a sequelekről szóló kötetében
(Film Sequels: Theory and Practice from
Hollywood to Bollywood) egyenesen Freudig vezeti vissza a közönség
elkötelezettségét a már bejáratott szériák iránt. Freud a Túl az örömelven című munkájában veti fel azt a problémát,
hogy az emberre jellemző bizonyos – gyakran fájdalmas és traumatikus –
események kényszeres ismétlése, ami nem magyarázható az örömszerzés és
kínkerülés elveivel. Jess-Cooke szerint ez a viselkedésminta jól
kimutatható a sequelek visszajáró nézőiben is, így a stúdióknak elsősorban az
az érdekük, hogy minél hamarabb rászoktassák a közönséget a reflexszerű
mozibajárásra – miközben ez a koncepció részben azt is magyarázza, hogy
egyébként a szigorúan szakmai berkeken kívül sem túl fényes recepcióval bíró
alkotások, mint mondjuk a Transformers,
hogyan képes harmadjára és negyedjére is tömegeket vonzani a mozikba. Az előre
borítékolható élmények komfortzónája, a kontroll illúziója (tudom, mit kapok
majd és mennyiért, a vásznon csupa ismerős arc, beavatottként élhetem meg a
kapcsolódó művekre tett utalásokat) nagyobb csáberővel bír, mint bármilyen
cizellált esztétikai megfontolás – mint amikor egy szebb napokat látott
tévésorozatot akkor is tovább nézünk, ha már nem lelünk benne akkora élvezetet,
mint az első évad idején.
Szemben
a remake-ekkel, a folytatások és előzményfilmek funkciója kettős: míg egy
gazdasági okokból készült újrafilm célja, hogy az eredetihez nagyon hasonló élménnyel
szolgáljon, megismételve annak leginkább katartikus fordulatait (lásd az
eredettörténet traumáihoz minduntalan visszatérő szuperhős-rebootokat), egy
sequelnek a forrásfilm részleges ismétlésén túl annak cselekményét folytatnia kell,
nem csupán reciklálni azt. Így a franchise-filmekben két szempont ütközése kelt
állandó belső feszültségeket: egyrészt, az eredeti élmény megismétlése,
másrészt pedig ennek az ismétléskényszernek az összeegyeztetése a történet
folytatásával. Az idei nyár három kiemelkedően sikeres blockbusterének – A majmok bolygója: Forradalom, Transformers: A kihalás kora, X-Men - Az eljövendő múlt napjai –
egyaránt megoldást kellett kínálnia erre a kihívásra, miközben franchise-aik
egyenként a szerializáció különböző szakaszaiban járnak. A Transformers és az X-men
már lezárt egy önálló dramaturgiai egységnek tekinthető trilógiát, előbbinek ez
volt az első epizódja, aminek főszereplői nem a Witwicky-famíliából kerültek
ki, utóbbi pedig – egy lépéssel Bay sorozata előtt járva – épp megpróbálja
összeegyeztetni az első három rész történetét a negyedikben megkezdett
előzménysztorival. Mindezt tovább bonyolítja, hogy Bay és Singer sorozatai
lazán érintkeznek más franchise-okkal is: a Transformers
és a szintén Hasbro-játékokon alapuló G.I.
Joe-ban a készítők már rejtettek el kisebb utalásokat a másik fikciós világ
párhuzamos létezésére, ám az X-men és
a Bosszúállókkal fémjelzett Marvel-filmek
közt most jelent meg az első, jogi okokra visszavezethető diszharmónia. Ugyanis
az Amerika Kapitány: A tél katonája
bónuszjelenetében megjelenő Higanyszál a képregények alapján egyértelműen
azonos az X-men azonos nevű karakterével, viszont a különböző stúdióknál
készülő franchise-ok különböző interpretációját kínálják a figuráknak. Hollywod
elburjánzott brandjei így már nem csupán elfojtják maguk mellett az éledező,
még fel nem futtatott konkurenciát, de afféle egymáshoz túl közel sodródott
galaxisokként ütköznek is, és mint azt az X-men
és a Bosszúállók példája mutatja,
ez a találkozás nem mindig szolgálja a párhuzamos mitológiák koherenciáját. A
2011-ben újraindított A majmok bolygója-sorozat
– ami sem a klasszikus szériával, sem Tim Burton filmjével nem áll kapcsolatban,
bár előbbinek újrahasznosítja néhány elemét – egyelőre elkerülte a világépítés
ilyesfajta előnyeit és buktatóit, a nemrégiben mozikba került második rész
finom hangsúlyeltolásokkal (most már egyértelműen Caesar, a majmok vezére a
film főhőse) variálja az ember-majom konfliktus az első részből ismerős
dinamikáját, eközben gördülékenyen építve tovább a történetet. Ez a három példa
természetesen nem meríti ki a folytatás-logika lehetőségeit: a tavasszal
mozikba került 300: A birodalom hajnala
a Fűrész-filmek mintájára az eredeti
film cselekményével párhuzamosan zajló eseményeket mutat be, eközben egy
öngyilkos húzással felülírva a korábbi film monumentális tragikumát, épp attól
a drámai töltettől megfosztva a nézőt, ami az alapsztori vonzerejét jelentette.
Tavaly
a Bosszúállók eseményeit követő Vasember 3. a történetében is frappánsan
utalt a Joss Whedon brutálisan sikeres filmje által generált problémákra:
miképp ez a stúdió számára is némi gondot jelenthetett, Tony Stark lelki
válságát a filmben épp az okozta, hogy nem érezte meghaladhatónak a Bosszúállók monumentális rombolását, a
világ megváltása után minden egyéb apró-cseprő ügynek tetszik. Az itt tárgyalt
idei blockbusterekben viszont az alkotók mintha épp az ismétléskényszer, a múlt
megváltoztatásának vagy újrajátszásának témája köré építették volna filmjeiket.
Mindhárom film hősei azon dolgoznak, hogy az előző epizódok kataklizmái –
erőszakos konfliktus majmok és emberek, illetve emberek és mutánsok közt,
óriásrobotok városrombolásai – ne következzenek be újra, ugyanakkor a
cselekmény, a nézői elvárásoknak megfelelően, természetesen a látványos
katasztrófák irányába halad. A robotok Chicago helyett Pekinget rombolják a
földig, a majmok és az emberek újra mészárolni kezdik egymást, Magneto pedig
sokadjára is elszabadult hajóágyúként pusztít az útjába került rendőrautók
között. A freudi koncepcióban az ismétlési kényszer szimbolikus időutazás, ami
lehetővé teszi az egyén számára, hogy ellenőrzése alá vonja a múlt számára
kellemetlen eseményeit, a fenti három filmből kettőben pedig fel is bukkan ez a
motívum. Az X-men konkrétan az
időutazós sci-fi műfaját vegyíti a szuperhősök történetével (ezt apropóként
használva arra is, hogy összeeressze az eddigi filmek két szereplőgárdáját), az
új Transformers pedig épp egy, a
széria eddigi mitológiáját felülíró flashbackkel (ún. retconnal) indul, amiből
kiderül, hogy az óriásrobotok már a dinoszauruszok korában is a Földön jártak. A majmok bolygója: Forradalom továbbra
is tartja magát a szigorúan lineáris
elbeszéléshez, amit részben az indokol, hogy a másik két szériával ellentétben
ez a történet még csupán a második epizódnál tart, így sem a változatosság, sem
a belső ellentmondások elkerülése érdekében nem kényszerül rá, hogy ezt
megbontsa. De Matt Revees filmje ezen kívül abban is eltér társaitól – és a
kortárs blockbuster-szériák többségétől –, hogy főhőse számottevő
jellemfejlődést mutat. Míg Magneto, Farkas vagy Optimus fővezér elveiknek és
előítéleteiknek köszönhetően jutnak el újra és újra ugyanabba a szituációba
(nyílt harc az emberekkel, nyílt harc az álcákkal), és így a nézői elvárásokat
kiszolgáló, lehatárolt mozgástérrel bíró figurák, Caesar eredendő pacifizmusa
mellett is képes átlépni saját határait – lásd ezen epizód konklúzióját a „majom
nem öl majmot”-elv kapcsán. A kötelező ismétléseket megtartva a három film
közül A majmok bolygója volt képes
arra, hogy a blockbuster-szériáktól elvárt ciklikus szerkesztésmódot
összeegyeztesse egy dinamikusan fejlődő figurával, ezzel nem csupán címében és
a motion capture használatában, de főhősében is egy lehetséges evolúciós
lépcsőfokot jelezve a filmtípus történetében.
Az
ismétlés és újrajátszás születésük óta a blockbuster-sorozatok fontos
szervezőelve, de az idei slágerfilmekben ez a téma a korábbiaknál jóval
markánsabban jelenik meg. A sokadik kört futó szériákban már a konfliktusok
szintjén is megjelenő ismétléskényszerrel ezek a filmek amellett, hogy
nyíltabban feltárják saját természetüket, a befogadó számára is újabb
azonosulási pontot kínálnak. Hőseik esetleges ellenkezésük ellenére is ugyanúgy
belesodródnak az egyszer már megtörtént szélesvásznú katasztrófákba, mint az
ugyanarra az élményre negyedjére és ötödjére is jegyet váltó néző – és mint a
stadiont emelgető Magneto az X-men
fináléjában, valójában élvezik is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/08 35-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11738 |
