Varró Attila
Két klasszikus mexikói rémfilm.
Azt az állítást, miszerint horror és film
noir között nem mindig a pszicho-thriller egyenese a legrövidebb út, mi sem
bizonyítja ékesebben a klasszikus mexikói rémfilm kultikus darabjainál.
Hasonlóan a Val Lewton-széria 40-es évekbeli zsánerbravúrjaihoz, a Rio
Grandétől délre is számos példa született már az aranykorban arra, hogy a
nyilvánvaló stiláris rokonságon túl (elvégre legalább annyi horrorban találunk
expresszív megvilágítást, szokatlan beállításokat vagy szubjektív nézőpontot,
mint noirban) akár a két műfaji tematika is tökéletesen lefedheti egymást. Az Arctalan ember (Juan Bustillo Oro, 1953)
és A boszorkány tükre (Chano Urueta,
1962) eltérő irányból, de egyazon következetességgel kopírozza egymásra a két sötét
zsánert, mindkét esetben úttörőnek számító darabokat eredményezve.
Az Arctalan ember rögtön klasszikus noir-felütéssel indít: egy
zaklatott bűnügyi pszichiáter papírra vetett vallomásának flashback-keretében
egy gyilkosság története elevenedik meg. A film főhős-pozíciója azonban
jóformán kezdettől átkerül a narrátor kezeltjére, egy zseniális
rendőrnyomozóra, aki képtelen megbirkózni a rábízott prosti-sorozatgyilkos
ügyével – rémálmok és súlyos bűntudat gyötrik, amelyek mögött a szakmai
tehetetlenségénél jóval komolyabb ok rejtőzik. A detektív-noirok alapsémáját,
amelyben a nyomozó egyszerre válik a bűntények részesévé és áldozatává, Oro a
legvégsőkig viszi: a kettős személyiségű Lozano nem csupán megszállott
felderítője és kegyetlen elkövetője a gyilkosságsorozatnak („Nappal én
hajszolom őt, éjjel ő üldöz engem”), de a pszichoanalízis végére egy zsarnoki
anya kiszolgáltatott áldozataként jelenik meg, akivel saját orvosa kénytelen
végezni. Az író-rendező még a fináléban sem használja ki a feszültségteremtés
kínálkozó lehetőségeit, lenyűgöző filmje folyamatos váltogatás a noir-detektív
tehetetlen vergődése és a hosszas/látványos álomjelenetek primér borzalmai
között, a totális passzivitást egyetlen pillanatra sem töri meg a thrillertől
elvárt mozgósítás: a néző hősével egyazon csapdába szorulva szembesül a
végzettel.
Urueta impozáns
horror-pályájának csúcsműve (amelynek forgatókönyvét a pályakezdő Taboada
jegyzi), A boszorkány tükre legalább
három rémfilmre elég gótikus tematikát zsúfol szerény 75 percébe. A nyitó
harmadban az új kedvese miatt feleséggyilkossá vált orvost – és friss párját – a
megmérgezett nej kísértete terrorizálja, akit a házvezetőnőként dolgozó
boszorkány-keresztanya idéz meg a címszereplő tükör sátáni eszközével (Rebecca), a második harmadban a sikeres
bosszútól összeégett új asszonyt szerelmes hősünk elrabolt női hullák
bőrátültetései révén próbálja visszaszépíteni (Szemek arc nélkül), majd a fináléban a (tetsz)halott
zongoraművésznőről átoperált kezek válnak a boszorkányátok végrehajtójává, és
az első boldog csók pillanatában végeznek a főhőssel (Orlac keze). A mexikói rémfilmekre jellemző motívumdömping mögött
azonban szépen felrajzolódik a hagyományos bűnügyi bukástörténet melodrámája,
ezúttal „őrült doktorral” az „őrült detektív” helyett. Míg azonban Lozano
nyomozó fölött csupán az anya (iránti ragaszkodás) végzetes árnya lebeg, a
bűnös Dr. Ramost körülvevő összes hölgy femme
fatale-ként funkciónál: az igazságosztó boszorkány előbb a megölt
feleségből, majd az új kedvesből teremt pusztító fúriát, a férj pedig a
zsánertől elvárt zsarnok zseni helyett a nők gyenge bábjaként sínylődik –
előbbihez a bűntudat láncolja, utóbbihoz a vágy. Ez a noir-hősökre jellemző
kettősség jelenik meg egyforma következetességgel mindkét mexikói horror főalakjánál,
a tudathasadás illetve a nőszörny motívumába bújtatva: a gyilkosság/nyomozás
nagyvárosi kerettörténetében (Urutánál utóbbi egy rendőrfigurához kötődik)
megjelenő férfi-protagonista vergődő, sebezhető bűnös és önsorsrontó monstrum.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/08 43-43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11737 |
