Csiger Ádám
A TIFF fő attrakciói tökéletes midnight movie-k: csupa peremvidéki, határsértő, extrém agymenés, hűen a tömegkultúrába Drakula székhelyeként bevonult Erdély hírnevéhez.
A Philomena
vitatható választásnak tűnhet a Mátyás király és Vlad Tepes nevével
fémjelzett kolozsvári Transilvania International Film Festival nyitófilmjeként,
de jól szimbolizálja, hogy a TIFF kinőtte magát. Eme életrajzi filmben idős nő
keresi fiát, akit évtizedekkel korábban elszakítottak tőle. A TIFF is követi
kirepült gyermekei pályáját. A „Usual Suspects” az idei év egyik új szekciója:
olyan mozik szerepeltek benne, amiket a versenyprogramjában debütáló- és
második filmeket felvonultató erdélyi fesztivál korábbi díjazottjai rendeztek.
Nem csak a TIFF-nek van már múltja, a kincses városban is volt mire
visszatekinteni: tisztelegtek a film ágazatában száz éve debütált Janovics Jenő
előtt. A román filmek szemléje mellől idén sem hiányzott a „Magyar nap”:
vetítették többek közt a zsűritag Szász János A nagy füzetét és a Még kér a
népet a részben román származású Jancsó emlékére. A múlt korszerű módon
való felfedezése az egyik vezérfonala a fesztiválnak: missziói a mozivászon és
az analóg film megóvása, viszont kapcsolódtak vetítések a 3D jelenségéhez is. A
fesztivál-szpotban Tepes és Mátyás egyaránt kék-piros lencséjű szemüveget
viselnek, múlt és modernitás pedig a Cathedrals
of Culture című 3D filmben forrt egybe kiválóan. Olyanok rendezték, mint
Wenders és Redford, de aki a dokumentumfilmek közül inkább a Nick Cave-portrét (20.000 Days on Earth) választotta, nem bánta meg.
Ahogy Philomena sem
egészen találja meg számítását, a TIFF legizgalmasabb filmjeit sem a múltban,
hanem a jelenben érdemes keresni. A tiszteletbeli öregdiákok közül Daniel
Sánchez Arévalo találta meg a hangot a nagyközönséggel (Csókok és gólok), de a kis büdzséből, szkript nélkül,
fogyatékosokkal improvizált, kerekesszékes heistről
szóló Keep Rollin’ is figyelemre
méltó. Külön szekció fókuszált többek közt Németország és Írország friss termésére.
A fiatal németek deviáns és balsorsú, de rokonszenves ifjakról szóló filmekkel
(Tore tánca, Nedves tájak) sokkolnak. Az íreknél is látni példát ilyesmire: a
nekrofília tabuját sértő Love Eternal
alkotói le sem tagadhatnák, hogy japán szöveget adaptáltak, a Good Vibrations pedig legalább annyira
energikus és elbűvölő punk mozi, mint a Mi
vagyunk a legjobbak! Moodyssontól.
Az új, díjnyertes
fesztiválsikereket bemutató „Supernova” szekció
garantálta az intenzív moziélményt. Egyedül a Kelly Reichardt rendezte Night Moves okozhat csalódást: a Kelet
után újabb sematikus film készült a radikális környezetvédők ellentmondásos
mozgalmáról. Jóval lendületesebb A bombák
földjénre hajazó norvég Jó éjt,
ezerszer (hősnője – Juliette Binoche – hadszínterekről tudósító fotós); a Michel Houellebecq elrablása pedig
ambiciózus gerilla reklámkampányával kitűnő komédia. Az ügyvéddel Dél-Korea tart újabb meggyőző erődemonstrációt,
ezúttal vérgőzös akciófilm helyett a tárgyalótermi dráma műfajában. Az idei
berlini nagydíjas kínai film, a Fekete
szén, vékony jég régimódi noir, de Diao Yi-nan filmje Hitchcocknak is
tetszene. A mexikói Az arany álom (La jaula de oro) az „amerikai álomról”
szóló road movie, ami tündéri gyerekfilmből brutálisan realista thrillerbe
fordul.
A „Főtér” szekcióban olyan közönségfilmeket
vetítettek (szabad téren), amik a multiplexekből kiszorulnak. Az Adult World különc indie szexkomédia, a Banklady a Bonnie és Clyde német verziója Tykwer stílusában, de a fő attrakció
a Snowpiercer, mely a román
közönségnek Vlad Ivanov mellékszerepe okán kedves. E filmmel vette be Amerikát
Bong Joon-ho, ami a cselekményre is rányomja bélyegét: poszt-apokaliptikus
disztópiájában a harmadik világ lázad fel, egy dél-koreai színész jelképesen
vadembert, egy másik pedig látnokot alakít. Kiválóan illett az anno „második
világbeli”, de kulturálisan újra virágzó város szépen fejlődő fesztiváljának
programjába is.
A tizenharmadik
TIFF igazi specialitásai felnőtt korhatáros, késő esti szekciói. A vadiúj, a
bosszúfilm zsánerének szentelt „Szemet szemért” válogatás legjobbjának a
FIPRESCI zsűri John Michael McDonaugh Kálváriáját
választotta, mely csúcsteljesítménye ugyan a posztmodern filmírásnak, de
esszenciális moziélményért inkább a Gyilkosokra
érdemes befizetni. Indonéz-japán koprodukció, ketten jegyzik rendezőként (Kimo
Stamboel és Timo Tjahjantho), cselekménye pedig két műfaj párviadala. Egy japán
pszichopata testesíti meg a sorozatgyilkos-thrillert, egy indonéz kisember
pedig az önbíráskodó filmet.
A horrornak és dark
fantasy-nek teret adó „Árnyak” nagyjáték- és rövidfilmekre oszlik, utóbbi
versenyszekció. Az in medias res kezdődő,
szürrealista és mindfuck módra
manipulatív kisfilmek rávilágítanak, hogy e formátumot a horror zsánerének
találták ki. A nagyjátékfilmes szekció viszont okozhatott csalódást: Fruit Chan
a Three… Extremes szkeccsében
rendezett epizódjával lepipálta Miikét és Park Chan-wook-ot, a „Midnight After” azonban arról tanúskodik, hogy filmjei
annál jobbak, minél rövidebbek, e misztikus horrormozi másfél órával hosszabb a
kelleténél.
A „Határok nélkül” szekció favoritja a Moebius, véresen groteszk családi dráma, melyben félpercnyi dialógus sincs.
Nyelvet nem használó filmstílust láttunk már (Hukkle), de ez itt nem csak formai kísérletezés, hanem a szerzői szemléletből
ered. Kim Ki-duk mozija tudattalan vágyak, ösztönök és intenzív érzelmek
világában játszódik. Non-stop visszafordíthatatlan, tabudöntő erőszak és szex.
Antik drámaként kezdődik, de szexvígjáték és kínpornó ötvözete lesz belőle. Fő
humorforrása a szado-mazochizmus, a TIFF-en már veteránnak számító Hitoshi
Matsumoto pedig szintén e témának szentelte R100
című komédiáját. Film a filmben: egy százéves rendező munkájáról szól, mely
a Játsz/Mára és a Harcosok klubjára hajaz.
E két mozit
éjféltől vetítették, ahogy az Éjféli
delírium műsorát is: a Jodorowsky által teremtett midnight movie műfaj idén egész szekciót töltött meg. Szado-mazo
perverz a főhőse a HK: Hentai Kamen
című japán mozinak is, mely a szuperhősfilmek metsző paródiája. Az
összeállításba becsúszott egy-két silány horror is (mint az Asmodexia), de a Cockneys vs Zombies véres komédiája nem okozott csalódást. A
szekció legnagyobb ovációval díjazott darabja egy két és fél órás énekes-táncos
indiai mozi, a kevéssé határsértő, de annál inkább bizarr és ugyancsak trash-filmes hagyományokat követő Fly (Eega).
Kész röhej, de szándékosan az: egy hősszerelmes légy alakban reinkarnálódik és
áll bosszút gyilkosán.
A versenyfilmek a realitáshoz
ragaszkodó, de ugyancsak szélsőséges, kísérletező művek. A Fish & Cat indie és no-budget
bravúr: egyetlen 134 perces snitt, melynek koreográfiáját hónapokig próbálták,
majd két nap alatt forgatták le egy erdőben. Shahram Mokri kedvenc zsánerét, a
horrort Tarr, Van Sant, Tarkovszkij, Tarantino és Escher stílusában próbálta
ki. Egy másik, szintén társadalomkritikus iráni film is szerepelt a
versenyszekcióban. A Kutya (Paat) a Fehér isten ikerfilmje: arról szól, hogy az iszlám világban a
kutyákat tisztátalannak tartják. Amir Toodehroosta azonban túl sokat markol: az
iráni társadalmat igyekezett modellezni egy eb szemszögén keresztül, az
eredmény szappanos melodráma. Külön méltatást érdemelt a zsűritől bátorságáért,
megosztva a Fehér árnyékkal. Utóbbi
inkább rászolgál: a bevallása szerint hontalan Noaz Deshe filmjében egy
tanzániai albínó fiúnak kell menekülnie honfitársai elől, akik sámáni
praktikákhoz adnák el testrészeit. Jodorowsky, Malick és Korine stílusát idézi,
de extrémen sokkoló és egzotikus képei a world
cinema és az exploitation ötvözeteként
jellemezhető olasz mondo filmekhez
teszik hasonlóvá. Egyaránt paradox nézőpontot rekonstruál, egyúttal Lynch
munkásságát idézi meg a The Voice of the
Voiceless és a Blind. Előbbi hőse
süketnéma, utóbbié vak. Maximón Monihan igaz történeten alapuló filmje
fekete-fehér és kishíján néma darab a Radírfej
stílusában, Eskil Vogt mozijában pedig elmosódik a határ valóság és a
megvakult, de vizuális memóriáját megőrizni igyekvő írónő pajzán fantáziája
közt. A szerb Vis-à-Vis
hasonló alkotói válságból született, mint a Hollywoodi
lidércnyomás: no-budget werk egy el nem készült filmhez, ami érdekesebb,
mint a projekt, ami életre hívta. Az új-zélandi Max Currie filmje, a Minden, amit szerettünk és a Rodrigo
Sorogoyen rendezte Stockholm egyaránt
tévútra vezetik a nézőt: egyik gyermekrablós thrillerként, másik romkomként
nyit, de rémdrámává fajulnak. Utóbbi nyerte
a Transilvania Trófeát, főszereplői, Javier Pereira és Aura Garrido pedig a
legjobb alakításért járó díjat. Halál, gyász és magány a témája a Still Life-nak is. Főhőse egy
önkormányzati hivatalnok (Eddie Marsan), akinek a kerület magányosan elhunyt
szegényeinek hozzátartozóit kell felkutatnia. Uberto Pasolini rendező úgy
konferálta fel, hogy „nincs benne se szex, se akció, se humor, de jól lehet
aludni rajta” – a közönségdíj nem csak a film visszafogottságához képest szép
eredmény. A versenyprogramban két, egyaránt román vonatkozású, a régió sötét
kommunista múltját felelevenítő film is helyt kapott. A román Quod erat demonstrandum meggyőző vádirat
a korszakról, a bolgár Viktoria pedig
nagyívű szatíra, mely a Titanic Hullámtörők-trófeája után ezúttal a zsűri
különdíját érdemelte ki. Tomasz Wasilewski nüanszokkal ábrázolja hőse
színeváltozásait a Floating Skyscrapers
című meleg drámában, amiért a legjobb rendezés díjával tüntették ki.
A zárófilm a
szintén experimentális, sőt a Philomenához
hasonlóan dokumentarista, már-már életrajzi Sráckor
(Boyhood). Nagyszabású felnőtté válási filmként visszaemlékezésre ösztönöz,
valamint egy egész évtizedet tekint át és elemez – illő zárása a tizenharmadik
alkalommal megrendezett fesztiválnak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/08 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11735 |
