Schubert Gusztáv
Nem az országvezetők és országvesztők, a haza nagyjai a főhősei, még csak nem is a köznapi élet figurái, hanem a túlélők.
Kétezer éves közhely szerint a „történelem az élet tanítómestere”. Ugyan miért nem tesszük hozzá mindig, hogy botrányosan rosszul tanít. Semmit sem tanulunk a történelemből, egy-egy elakadt futama újra és újra megtörténik velünk. Nem zsákutcás a magyar (az orosz, a lengyel...) történelem, hanem körkörös. Bárcsak volna ott fal, de nincs, csak a körbe-körbe, amibe mindig beleszédülünk, és kétszer-háromszor-négyszer is belelépünk ugyanabba a szörnyű históriába.
Tévelygéseinknek az sem vet véget, hogy van már történettudomány. Sőt. Inkább veszedelmes megnyugvásba ringat, mikor akaratlanul elfedi a tényt, hogy miközben a történészek egyre többet tudnak a történelmi mozgások okairól, a sokaság történeti tudása egyre jobban sorvad. Persze nem a tudományosság kifejlődése miatt, hanem mert a sorozatos történelmi traumák újra és újra szétszaggatták azt a szájról szájra, apáról fiúra hagyományozódó történelmet, amire valójában illik a „magister vitae” elnevezés. Ez a családi, közösségi krónika bizony egészen más szemszögből íródik, mint a magas történelem, nem az országvezetők és országvesztők, a haza nagyjai a főhősei, nem is a rejtett mozgatóerők, a megatrendek, mégcsak nem is a „köznapi élet”, hanem a túlélők. Ez a történelemszemlélet ízig-vérig haszonelvű, nem a nagy, a végső tudást akarja megszerezni, hanem éppen „csak” annyit, amennyi a mindennapi történelemben az eligazodáshoz és – végletes helyzetekben – az életben maradáshoz szükségeltetik. Nincs az a tudomány, amely ezt a praktikus történelemtudást pótolhatná. Nem a történelmi ismeretterjesztés hiányzik (persze, az is), hanem ez az átélt, megértett priváttörténelem, annak tudása, hogy életbevágó szükségünk a történelem ismerete, nem a műveltség okán, hanem mert a História szörnye akkor is előszeretettel foglalkozik velünk, ha mi ügyet sem vetünk rá. A magyar történelmi dokumentumfilmet sem az ismeretterjesztő szándék tette naggyá, hanem annak felismerése; hogy nem egyszerűen a tényeket kell elmondani, hanem egy létfontosságú hagyomány szétfeslett szálait kell valahogy újracsomózni. Sára a Pergőtűzben, Böszörményi és Gyarmathy a Recskben, Schiffer a Dunapatajon „talált” 56-os drámában (A Dunánál) vagy éppen Ember Judit a Pócspetraben nem elégedett meg azzal, hogy rekonstruálja: „mi történt?” egy-egy félhomályos, az emlékezetből kitiltott történelmi szituációban. A kamera előtt emlékező ember mindegyiküket mint egyéniség érdekelte, nem pusztán mint értékes információkkal szolgáló szemtanú. Súlya volt annak is, hogy ami történt, velük történt.
Az És ne vígy minket kísértésbe főtémája nem a traumatikul priváttörténet rekonstrukciója, hanem maga az „eltűnt idő” és annak fájdalmas hiánya. Egy anyás kedvességű, középkorú zsidó asszony látogat vissza szülőfalujába, ahonnan hét hónapos korában kiragadta a nagytörténelem. Szülei – apját munkaszolgálatra vitték, anyját deportálták – a pesztonka gondjára bízták, hátha így megmenekülhet, de a parasztdajka kis idő múltán, talán a hatóságok zaklatásától megrettenve anyja után vitte a kisbabát a szolnoki gyűjtőtáborba. A kislány így vészelte át a vészkorszakot, amiről természetesen semmilyen személyes emléke nincs, nem lehet. Közvetve is alig, apja nem élte meg a háború végét, anyja pedig nem beszél a szörnyű időkről. Majd ötven év múltán visszamegy az apai birtokra, Csataszögre, hátha el tudja neki mondani valaki... Mit is? A történet kezdetét. Mert a vég – akármilyen rettenetes – tudható is, érthető is. Csak az a kezdet, azt tudjuk feledni. A szelíd asszony nem érti, miképpen fordulhatott úgy Csataszög „történelme”, hogy egy jó és emberséges gazdát és dolgos feleségét, azt a halk szavú apát, azt a kedves édesanyát egyszercsak balsorsára hagyják a cselédek, a munkások, a szomszédok. Azok sem értik, akiknél tudakozódik, nem emlékeznek, hogyan kezdődött. Nem emlékeznek? Juci néni, a valahai szobalány arra is emlékezik, amikor egyszer vasalás közben az úr nadrágja „megperkelődött”. Nem emlékezhetnek, mert nem élték át azt a végzetes percet. „Előtte” is, „utána” is (már ez az „előtte-utána” is merő elvonatkoztatás számukra) szerették őket. Nem is értették, nem is értik, mi történt. Talán, ha előre megfontoltak. Talán, ha gyűlölködtek, feljelentettek, zabráltak volna. Mint a hatalom. Amely pontos leltárt vett föl minden bűnéről. A film második felében – miután az asszony „nyomozása” látszólag sikertelen véget ért – ezt az akkurác bűnlajstromot, a szolnoki téglagyári gyűjtőláger parancsnokságának napijelentéseit olvassa föl egy fiatal színész. Stílustörés? Dokumentumfilmtől idegen megoldás? Igen, az. Itt most feljelentőknek, kínzóknak, gyilkosoknak, hullarablóknak kellene megszólalniuk.
De hát megszólalnak! Szabatosan, érthetően, rendíthetetlen öntudattal. Ez a hivatalos hang az ő igazi hangjuk, ez a hivatalnokarc az ő igazi arcuk, ez az államgép, ez az óriás protézis az ő igazi testük. Az a gyűlölettől kiszikkadt múmia ábrázat, az a bűnben szétázott vízihullaarc, amit „civilként” viselnek – és amit annyi dokumentumfilmben láttunk már, nem emberi arc, zombipofa, szánalmas, rémisztő, de nem veszélyes. Mit árthat magában egy erkölcsi hulla? De ha összekapaszkodva jönnek, mint az Élőholtak éjszakájában. Ha az öntudat a gyávákból, a nullákból „embert” csinál. Ha a hatalom mint akarat és képzet életre galvanizálja őket. Akkor elkezdhetünk rettegni.
Kaszás Gergő hitetlenkedve olvassa Takács II. törzsőrmester precíz feljegyzéseit. „3. pont: A gyűjtőtáborban az utolsó 24 óra alatt fegyverhasználat nem történt. A zsidókkal való bánásmód alkalmával durvaság, illetve személyek részéről hatalmaskodás nem történt. 4. pont: A cukorgyárban lévő gyűjtőtáborban folyó hó 19-ére virradóra 8 zsidó fajú egyén megmérgezte magát, részben morfiummal, részben ismeretlen méreggel. Az öngyilkosságot elkövetők mind meghaltak.” És így tovább, nap nap után, a gondos könyvelés. Leviathán emlékezik.
Talán szelídnek látszik ez a film a többi holocaust-filmhez képest, nem látunk kivégzéseket, hullahegyeket, mégcsak nem is hallunk róluk, éppen csak néha említődik „egy-egy halálos végű fegyverhasználat”, egy-egy „zsidó fajú egyén” öngyilkossága. Zavartalan az ügymenet. Csakhát ott van mellette a valódi emberi világ, a Feri bácsik, Juci nénik, Irénkék és Istukák kis világa, a „családi kör”, a priváttörténelem. És a számszaki világpolitika ettől méretarányosan látszik: nem emberi méretűnek, óriásnak, szörnynek. A történetírás mostanában kezdi észrevenni ezt a „méretarányos” kistörténelmet. (Christopher R. Browning a Közönséges emberekben – ennek az irányzatnak az egyik alapművében – például ama német tartalékos rendőrzászlóalj katonáinak, tisztjeinek a kilétét, személyiségét igyekszik rekonstruálni, akik Jozefow lengyel kisváros zsidó lakosait lemészárolták.) A magyar dokumentumfilm ez ügyben előbbre tart. Évtizedek óta szemünk előtt az Ember-lépték.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/06 55-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1173 |
