Szekfü András
Az első világháborús magyar sorstragédiáról kevés film készült, a Gulyás-testvérek dokumentumfilm-tetralógiája ritka kivételként szembeszállt a kollektív amnéziával.
Az „Én is jártam Isonzónál” 1982 és 1986 között készült. Mi indított benneteket arra, hogy az I. világháború témájából filmet csináljatok?
GJ: Sok dokumentumfilmünk készítésekor jártuk az országot. Talán Domaházán lehetett, hogy a forgatási szünetekben az idős emberek csak úgy elkezdtek mesélni. Első világháborús történeteket. Már korábban is felkerestük a magyar televízió Közművelődési Főszerkesztőségét, hogy szeretnénk első világháborús témájú dokumentumfilmet készíteni. Azt vágták rá: kit érdekel ez!
Hogyan fogalmaztátok meg a témát, mit mondtatok, miről akartok filmet készíteni?
GGy: A Balázs Béla Stúdióba adtuk be, ami egy nagy anyahajó volt, elég sok mindent elindított. Ha ma bemennék egy stúdióba azzal, hogy négy év után majd lesz belőle valami, tessenek adni – hát beszállítanának (a már nem létező) Lipótra.
GJ: Akkoriban volt egy hangulat a „beszélő fejek” ellen. Úgy éreztük, ha ezek a történetek minket is lekötnek, akkor talán másokat is érdekelni fognak. Amikor hozzákezdhettünk, akkor már nyolcvan év alatt nem volt szemtanú, volt kilencvenes, sőt egy százéves riportalanyunk is. Ők fiatalok voltak a háború idején. Látszik egyébként a filmben, hogy az olasz veteránok sokkal jobb állapotban élték át az elmúlt évtizedeket, mint a magyarok az épülő szocializmusban.
GGy: Azért tartottuk ezt a tematikát revelatív felfedezésnek, mert nem volt feldolgozva semmilyen módon. De azzal tisztában voltunk, hogy nem egy tudományos értekezésre vágyunk, még csak nem is hadtörténetire, amelyben a tényeknek egy szigorú, meglehetősen tárgyilagos és ellenőrzött súlyát kell nyújtani, hanem sokkal inkább az első világháborún keresztül ezt az akkor még minden embert foglalkoztató helyzetet, a katonaságot akartuk bemutatni ebben a nagy kalandnak tűnő háborúban (hiszen akkor még minden férfi hadkötelesen tagja volt a néphadseregnek). Tudatosan Hőgyi bácsit tettük a film elejére, ahol nyilvánvaló, hogy azok a fotók, amelyeket felmutat a filmben, nem őt ábrázolják. Nemcsak hogy nem az volt a feladatunk, hogy megcáfoljuk vagy kioktassuk őt, hanem én kifejezetten örültem, hogy van egy ilyen ember is, aki nemcsak ott, hanem a helyszínen is szembeszáll a többieknek a véleményével, nem enged a maga színezte emlékekből. Ténylegesen azonosul ezekkel a képekkel, amiket mindenfelé vettek fel az Érdekes Újság megbízott fotóriporterei, és van valóságmagva is.
GJ: Ő is itatta a lovát a Bug vizében, ő is ismerkedett egy orosz asszonnyal, mondja a nevét is és elképzelte, hogy őt is fotózhatták…
GGy: Vannak olyan figurák ebben a filmben, akik önmagukban is, mint személyiségek, elvisznek egy filmet. Valahol félre is vannak téve felvételek, történelmi személyiségek címen, de ezek nem lettek sztenderdizálva. Előbb-utóbb ezeket a filmeket is meg kellene csinálni, hiszen majdnem készen vannak.
Ha nem is voltunk ilyen tudatosak, a vágás során mégis kialakult, hogy ez a járható ösvény, hogy arról szól a film, hogy kinek-kinek az egyéni szocializációja, beállítódása, érzelmi és nem utolsó sorban intellektuális képességei szerint hogyan motiválódnak az emlékek. Ezt nem lehet azzal kisöpörni, hogy valamiféle mézes-mázos utólagos nosztalgia színezi át a dolgokat. Ez tényleg egy általánosabb dologról szól, ez pedig magának a háborúnak a megélése, tehát az hogy ki, milyen módon viszonyul a saját szerepéhez. Itt nemcsak hősköltemények vannak, hanem olyan megrendítő élmények, amilyeneket még játékfilmben sem láttam eddig megfogalmazni. Nem is lehet, mert hiteltelenné válnak.
GJ: Amikor ezt elkezdtük 1982-ben, akkor három ilyen nagy filmet forgattunk. A Törvénysértés nélkült is ezzel párhuzamosan, és a Balladák filmjét is, a Kallós-portrét. Egy dokumentumfilm készítése hatalmas iskola is számunkra. Amilyen élményekkel, emlékekkel találkozunk. A film szerkezetét jóval később találtuk ki, már több mint száz óra leforgatása után. Az Isonzóban megpróbáltuk azt is érzékeltetni, hogy ezek az emberek hogyan élnek ma. Akkor még nem volt olyan kötöttség, hogy egy dokumentumfilm csak 52 perces lehet, de a 90-100 perces időtartam is behatárolta, hogy mennyit lehet ezekből a jelenetekből belerakni.
GGy: Én viszonylag későn jutottam a filmezéshez. A dokumentumfilmekből az arzenált mégiscsak a Balázs Béla Stúdió vetítései nyújtották. Azt kellett kitalálnunk, ami az addigiakhoz képest nóvum. Nem feltétlen haladja meg, csak hogy más mezsgye legyen. Ez pedig az volt, teljesen ösztönösen talán, hogy mi nem készülünk föl a filmekre. Nekünk hiába mondják azt, hogy menj le a terepszemlére, találd meg a hősödet, netán beszéld meg vele… Tudok olyan alkotót, aki elmondatja magnóba a vallomást, majd pedig kiemel belőle részeket, és azt mondja, hogy onnan mondd. Miután nem színészek, kínos szituációk jönnek létre, nem lehet érteni, hogy mitől feszengenek.
Nekünk lényeges volt, hogy ne mutatkozzunk okosabbnak, Ne legyünk különbek a Deákné vásznánál, ne legyünk járatosabbak az első világháború különböző csataterein – fogalmunk nem volt arról, mi van a háborúban. Mindketten voltunk katonák a néphadseregben, de az meg sem közelítette ezt. Azáltal, ha odafigyelünk rájuk, és megtapasztalja mindegyik, hogy igenis ő van a centrumban, ő az, akire fókuszálunk, akire kíváncsiak vagyunk, vagy csak egyszerűen meghallgatjuk… Kínos példákat tudunk arra mondani, hogy a saját rokonaik mennyire – nagyon röviden és durván, de az igazat mondva – lesz..ták ezeket az embereket. Akit így meghallgatunk, vágyik arra, hogy beavasson minket, hogy mi is megismerjük, éljük át, és olyan dolgokat mond, amiket addig nem beszélhetett ki, amelyeket leírva nem lenne képes megfogalmazni.
Volt olyan érzésetek, hogy tíz-húsz-ötven év után szólal meg valaki, mert addig senkit sem érdekelt a története?
GGy: Kerestünk przemysl-i túlélőt, ahonnan a legendás árulás után az egész regimentet kivitték szibériai társasutazásra, megkérdeztük a Hadtörténeti Intézetet, senkiről sem tudtak. Talán eszükbe sem jutott, hogy megkeressék a túlélőket, és feljegyezzék az emlékeiket. Mi teljesen amatőr alapon összeszedtünk három ilyen embert. Az egyikükhöz megérkeztünk Szécsény városába. Azzal fogadott a kedves lánya és veje, hogy mit akarunk ettől a húgyos öregtől, összevissza beszél … tehát az elhárításnak egy ilyen nagyon primitív, családon belüli elfojtása volt. Az öreg a nyári konyhában ült novemberben, elég cidris időben, télikabátban. Ott történtek a felvételek, mondanom sem kell, hogy rendkívül érdekes volt, amit mondott. és ahogy megelevenedett, amikor nekünk megidézhette ezeket a felejthetetlen, senki által meg nem hallgatott emlékeket! Az ember tényleg csak sajnálja az akkori technikát, tíz percenként meg kellett állni, kazettát kellett váltani a felvevőgépben. Egy videóval sokkal gazdagabb és árnyaltabb lett volna, nota bene egyszerűbb is.
János, itt egyáltalán nem használtál állványt?
GJ: Nem. Az egész filmet kézből forgattam.
GGy: Dolgoztam olyan operatőrökkel, hogy bemegyünk a lakásba, és azt mondja: ez ugrott, átteszi oda, a virágot ide, a tükröt… bejön a „szereplő”, ránéz, feszeng, megpróbál viselkedni stb. de most jó a kép! Itt nem erről volt szó. Ha eszébe jutott, hogy föláll, akkor fölállt, odahozta, amit akart, arra rá kell menni. Nem úgy a vágóképet, mint egy halott dolgot, hogy külön utána fölveszik, összevissza vagdalva, hanem úgy hogy akár az élességállítást is lehessen látni. csak ne legyen megbeszélt, ne legyen instruált, kövessük a szituációt, mely nem tér vissza, nem rekonstruálható soha olyan elevenen, mint amikor talán lassan, bizonytalanul, de ténylegesen létrejön valamiféle empátia. És látom azt, hogy remeg a keze, vagy kiböki azt, hogy ki van a képen, tehát ezeregy vonatkozásban más, mintha utómunkával teszik be.
Az Isonzó gyártástörténetében ott tartottunk, hogy kaptatok egy forgatási keretösszeget a Balázs Béla Stúdióban.
GGy: Nem csak egyszer, a Balázs Béla Stúdió finanszírozta az olaszországi utazást is. Ez elég horribilis összeg volt, huszonvalahány ember… még akkor is, ha rendkívüli támogatásokat kaptunk,részben a buszt a hegyi utakra és a kinti szállást, étkezést mindent az olaszok adtak. Két orvos is jött velünk.
Az Én is jártam Isonzónál kópiáján négy gyártó van feltüntetve: a Balázs Béla Stúdió, a MAFILM Társulás Stúdió, az MTV Művelődési Főszerkesztősége és a MAFILM Budapest Stúdió. Melyiknek mi volt a szerepe?
GGy: Komplikált ügy…, minden filmnek megvan a maga sorsa, de az irányított, szervezett és módosított sorsokat nem lehet szükségszerűnek mondani.
GJ: A Balázs Béla Stúdióban indult, majd átvette a Társulás Stúdió …
GGy: A tévé beszállt koproducerként, mivel ehhez a filmhez rengeteg nyersanyagra volt szükség…
És hogyan került bele a Budapest Stúdió?
GGy: Úgy, hogy a Társulás Stúdiót – azóta is feltáratlanul – a honi filmtörténet tudatos elhárításának apoteózisára, a magát mindig progresszívnek deklaráló filmszakma szinte egyöntetű asszisztenciájával fölszámolták és kinevezték utódnak a Budapest Stúdiót. Gyakorlatilag a film akkor már meg volt vágva.
GJ: Akkor még háromrészes filmben gondolkoztunk, és ők javasolták, hogy egyelőre csak az olasz „ellenfelekkel” foglalkozzunk, azt fejezzük be, és a fogadtatása dönti majd el a további részek sorsát.
GGy: Én még nem olvastam olyan értekezést se dokumentum-, se játékfilmekről, amelyik Művészeti Tanácsi jegyzőkönyveket, filmfőigazgatósági határozatokat, netán az MSzMP Agitprop Osztálynak az aktuális levezetéseit felhasználta volna. Említésre se méltó, hogy mikor hogyan működött mindez, okkal, ok nélkül. A tárgyalásokon sem lehetett használni rögzítést, pedig érdekes lett volna az érvelés… Elképesztő, mik hangzottak el.
GJ: De a konklúziót el lehet mondani… A stúdió úgy döntött, hogy készüljön el az Isonzó, és aztán meglátjuk, hogy milyen lesz a nézettsége és a sajtóvisszhangja, és akkor megcsinálhatjuk a másik kettőt is, az első és a harmadik részt. Tudomásom szerint jóval százezer fölött volt a mozis nézettség, és a kritikák is jók voltak… De az szóba sem került, hogy folytathatjuk.
GGy: Szempont volt, hogy a második részben nem a szomszédos szocialista országok szerepeltek, Románia, Szerbia (Jugoszlávia), és a „nagy Szovjetunió”!
Mikor támadt ez az ötlet, hogy ki kellene menni Olaszországba?
GJ: 1982-ben kezdtük a filmet, és 1983-ban a gyártásvezetőnk, Róta Mónika elmondta, hogy a barátnője a Vöröskeresztnél dolgozik, és jött nekik egy felkérés. Az olaszok egy Fossalta di Piave nevű faluban keresztelő kápolnát építettek, és az ott harcoló népeknek egy-egy csecsemőjét megkeresztelik. Találtunk egy néhány hónapos csecsemőt, és elkísértük Super-8-as (amatőr) kamerával. Ekkor találkoztunk az ottani veteránokkal, Santoro tábornokkal az élen, elindult egy párbeszéd, hogy egy autóbusznyi veteránt, aki vállalja, kihozunk, és ők fedezik a kinti költségeket. 1984-ben ez meg is történt, akkor már rendes stábbal, technikával.
GGy: Bogács elvtárs a Filmfőigazgatóságról közölte, hogy ennek a filmnek kell egy ideológiai összekötő, merthogy egyikünk sem párttag, és fölmerülhetnek problémák. És kinevezett erre egy munkatársat. Azonban hamarosan kaptunk a vámhivataltól egy értesítést, hogy ez az elvtárs nem teheti ki a lábát az országból, mert vámhatósági eljárás alatt áll.
A gyártást úgy képzelhetjük el, hogy először készültek interjúk az idős emberekkel a lakóhelyükön, és azután összejött ez az utazás?
GGy: Mi tudtuk, hogy nem egyszerűen ülő helyzetben kell filmezni egy embert, mutatni kell a környezetét, az elfoglaltságát, a munkáját, jövés menését, tehát érzékeltetni az életmódját, tárgyhasználatát. így meg lehet különböztetni egy tanítót egy kerékpárszerelőtől, egy nyugdíjas kárpitost stb.– már akik egyáltalán meg tudtak hívni magukhoz.
Mikor éreztétek úgy, hogy elég az anyag a filmhez, lehet összeszerkeszteni az első variációt?
GGy: Ezt soha nem lehet pontosan érzékelni. de a többszörös átszerkesztések, struktúra-variációk, és a műhely konzultációk Társulás-beli vetítései eljuttattak egy elégséges és átgondolt változatig. Nem célorientált, ipari módon nyomtuk a gombot. Voltak különféle vágyaink, kaptunk információkat, hólabda-szerűen ajánlottak másokat és lehetett válogatni rendre, rangra… Azt beláttuk, hogy ha csak az Isonzó megy és a többi nem, azt is le kell forgatni, mert olyan isten nincs, hogy öt év múlva majd nekikezdünk a hátra hagyottaknak. Az ilyen idős embereknél egy szívszélhűdéstől kezdve ezer olyan dolog történhet, ami gátolja a beszédkészséget.
GJ: A történetekben is voltak átfedések. Sokan nem csak az Isonzónál harcoltak, hanem korábban már jártak az orosz vagy a szerb fronton. Volt, amikor elmentünk egy faluba, és kiderült, hogy a bácsi használhatatlan, de megtudtuk, hogy még hárman élnek ott, és közöttük fantasztikus megjelenítő képességű, hiteles emlékezet-őrzőket találtunk.
Két-három évig lehetett forgatni, hat hónapnál sokkal többet vághattunk. De a forgatással párhuzamosan el is kezdtük az elővágásokat. Volt egy olyan rendszerünk, hogy forgattunk valakivel 50-60 percet, néha többet is, és négy-öt ciklusban egyre tömörítettük 5-6 percre, de az revelatív volt önmagában is!
GGy: A filmeseken kívül, akik akkor dolgoztak, ma már kevesen tudják elképzelni, ahogy dobozokba mentek ezek az anyagok, a vágószoba meg volt töltve velük, és az asszisztensek le-föl rohangáltak, mint a pók a falon, hogy előkapják dátumra, névre a megfelelő dobozt, hogy valamit bevágjunk. Majd pedig, ha eszünkbe jutott egy más struktúra, akkor ugyanezt vissza. Magában a vágószobában legalább négyen vagy öten voltunk minden egyes alkalommal, mi ketten, a vágó, az ő asszisztense és nekünk egy vagy mindkét asszisztensünk. Adott esetben a tanácsadók is – tartottunk próbavetítéseket, ahová messze nem csak a szakmából hívtunk közönséget. Én nagyon hálás vagyok ezért, a legjobb barátaimat akkor szedtem össze, akikről kiderült, hogy frenetikus érzékenységük és megfigyelőképességük van.
Ha már a munkatársakról beszélünk, volt egy hadtörténész konzultáns, Szabó László. Hogy került a filmbe, és mit adott hozzá?
G.GY. Fontos volt a Társulás Stúdió művészi tanácsa, ahol komoly társadalomtudósok ültek. Többet tanultam tőlük, mint az egyetemen. Ennek a filmnek a dramaturgja Bihari Mihály volt. A stúdióvezető Schlett István.
Szabó László megjelentetett egy kis füzetet, Isonzóról és Doberdóról. Nyilvánvalóan a hivatalos állásponthoz kötötte magát, de toleráns volt. A vitákon, ahogy ez a filmben is látszik, elmondta a magáét, de nem oktrojálta senkire – ránk volt bízva, hogy a vágáskor mit tartunk meg belőle. Nagy betegen vállalta az utat és a forgatást, és nem sokkal később meg is halt.
Asszisztensként Tóth Péter Pált és Gergely Andrást látom, vágó Farkas Éva…
GGy: Bizony, kellene beszélnünk róluk, mert ezek istentelen nagy melók voltak… András azóta A. Gergely András néven társadalomtudós lett, antropológus. Ő volt kint velünk Olaszországban. Tóth Péter Pál azóta maga is rendez. A vágó munkája is nehezebb volt a szokásosnál, nem is fizették meg, és mint mondtuk, nem csak egy változat készült.
Személyesen mi érintett meg leginkább benneteket?
GGy: Az én számomra több nagyon fontos szereplő is volt, de a létező legjobb előadónak ha csak egyet emelhetek ki a mikepércsi Kiss Lajost tartom.
GJ: Feladtunk hirdetéseket, hogy jelentkezzenek. Volt, aki csak megadta a címét, mások csak annyit, hogy hol szolgáltak, de ő úgy fejezte be: „én egy élő történelem vagyok”.
GGy: Tisztelőjük, Kiss Lajos, volt őrmester – így írta alá a levelét. Hihetetlen nyelvezettel, és képi gondolkodással, víziókkal rendelkezett. A mi számunkra is átélhető volt, amit elmondott, úgy idézte föl. Sokkal többre lett volna képes, mint amennyi filmnyersanyagot levittünk. Fölvettünk vele legalább egy órát, de lehet, hogy többet. A maga busa fejével is egy ritka típust testesít meg, de jó néhányról tudnék karakterisztikus, játékfilmbe illő kor és jellemrajzot még ma is kapásból felidézni, mert sokat gondolok rájuk, kiváltképp, hogy én magam mit tettem, vagy mit bírtam volna ki az ő helyzetükben?!
GJ: Számomra az összes olaszországi emlék felejthetetlen. Már az is, hogy elég sok szituációt kellett forgatni. Hogyan zajlik egy ilyen ünnepség, mikor mit kell tenni, mozogni, kamera a kézben, hogyan érünk ki a kápolnához, kiérünk-e… Vagy amikor a temetőket meglátogatták, és ott próbálják olvasgatni a neveket…
És voltak megdöbbentő sorsok. Kovács Zoltán, aki korábban a hajdúszoboszlói városközpontban lakott, és kizavarták a városszélre, és a városi tanács küldi neki a szociális ebédet… És az a bácsi Gödöllőn, aki tolókocsiba kényszerült, mert levágták a lábát, a lánya nem akarta, hogy forgassunk. Ő kapott egy trafikot, meg volt földje is. És az ötvenes években azt mondták, az egyiket le kell adnia. Leadta a földet, hogy a trafikból még megélhessen. Aztán államosították a trafikot is.
GGy: Én még megemlékeznék egy emberről, Nyíri László tanító úrról, aki a befejező képben látható. Ott nem is a szöveg… Ő egyedül volt az, akit annyira megrázott érzelmileg, hogy messze az ünnepség vége után is minden bizonnyal felidéződtek benne olyan képek, amelyeket csak egy játékfilm tudna bemutatni, és mellette állnak az értetlenül mosolygó olasz fiúk. A véletlenek tökéletes összjátéka volt.
GJ: Már szó volt a film elfogadásáról, de azt még nem említettük, hogy ki is vágattak belőle néhány részletet. Az egyikre emlékszem is – pont ez a Nyíri bácsi beszél az ünnepségen a Trianon utáni felosztásról – ott három mondatot ki kellett vágni. Azt mondták, hogy ha nem vágjuk ki, nem mutatják be a filmet vagy nem mehet ki fesztiválra. Belementünk ebbe, hogy legalább a film többi üzenete átmehessen.
Jól látom, hogy a filmben az archív felvételek szinte mindenütt lassítva vannak?
GGy: Így van, nemcsak lassítva, hanem kimerevítve, belenagyítva, a zenével is kontrapunktban vagy direktben illesztve.
GJ: Ez nem a szokásos filmbeli lassítás, hanem a vágóasztal képernyőjét filmeztük, mert ott a lassításnál a prizma miatt a kép szaggatottá válik. Mint egy sorozatfotó úgy hat.
GGy: A harctérinek álcázott archív felvételek, tehát ahol robbanás van, leomló ház, egyrészt nagyon rövidek voltak, másrészt ordítóan megrendezettek. Ezért úgy gondoltuk, hogy jobbat is tesz, hogyha úgy csinálunk, mintha a kezdetleges filmtechnika egy régmúlt (sosem volt) filmezési módot idézne, másrészt jobban is állt a dologhoz, mint múltidézés.
GJ: Ma gyakran telerakják a filmeket bevágott fotókkal, de mi akkor úgy éreztük, hogy a beszélő embereket nem akarjuk letakarni. Sokkal izgalmasabbnak és életszerűbbnek tartottuk, hogy lássuk a mimikáját, a rezdüléseit. Használtunk ilyen képeket, de soha nincsen alatta szöveg. Inkább csak a témák elválasztására szolgált.
GGy: Nagyon érdekesek ebben a dokumentumfilmben a nem szóbeli közlések. Nem kell tudósnak lenni, hogy hasson az emberre. Mindenki érezheti azt, hogy amit lát, az hiteles vagy csinált.
GJ: Volt a filmnek néhány más vonulata is. Például temetőkben is vettünk fel jeleneteket. Aztán a leszármazottakkal is, hogy a család, a gyerek mire emlékszik. De ezek végül nem kerültek a filmekbe.
Az előbb már utaltál a film zárójelenetére, ahol ez a bácsi áll a folyóparton, szemmel láthatólag meg van hatódva, és mögötte áll két mosolygó olasz fiatalember. Jól látom, hogy ott a jelenkori film is egy kicsit olyanná válik, mint egy régi híradó?
GGy: Igen, pontosan. Megidéződik a ma, az akkor még távolinak tűnő jövő! Pontosan olyanná válik, mint az egykoriak.
Itt a képet lelassítjátok, kiemelitek belőle a két olasz fiatalembert, akik mosolyognak. Számotokra mi van az ő arcukra írva?
GJ: Az értetlenség is…
GGy: Van valamilyen derűs semmittudás, meg vannak rökönyödve, hogy ez a vén öreg mi az ördögön pityergi itt el magát, miközben semmi okot nem találnak, hiszen volt egy heppening, levezényelték, meneteltek, és ez itten nem győz a maga szentimentalizmusán. Csak a film nézői sejthetik, hogy másról van szó ebben a duplafenekű, isteni szerencsével meglelt, nem konstruált jelenetben. Mert többszólamú!
GJ: Én egy csöppet fel is menteném őket, mert látjuk, hogy az emberek mennyire örülnek, ha a tévéközvetítésnél őket veszi a kamera, és ők itt látták, hogy én arrafelé filmezek. Nem értik, nem tudják, mi a helyzet. De hát már mondtuk: mi is keveset tudtunk az első világháborúról, valószínűleg ők se nagyon sokat tudtak arról, hogy mi történt, csak látták, hogy zászlók lobognak, zenekar játszik, katonák vonulnak…
Nem sokat tudhattak arról, hogy mit érezhet egy magyar veterán, aki ifjúkorában itt harcolt és több bajtársát elvesztette.
Hogyan állt össze a filmben hallható zenei anyag?
GGy: Ma már kiadnak lemezen ilyen zenéket, de akkor a legnagyobb részét múzeumokból, például a Kiscelli Múzeumból kellett összeszednünk. Volt olyan zene, amit nagy kilyukasztott pléhkorongokról lehetett lejátszani. Volt egy csomó, amit fonográf hengerről játszottunk át.
Amikor szó van a románok 1919-es bevonulásáról, az volt az érzésem, hogy ez ugyan nem tartozik az Isonzóhoz, de fontos volt számotokra, hogy megemlítődjék.
GGy: A film szerkezete erősen asszociációs jellegű. Itt „a román csapatok grasszálásáról” van szó ott, ahol a kolonnádon állnak a királyok (a Hősök terén), ahogy egyik főhősünk céloz rá, aki ráadásul érintett volt, ezért van ott. Ez a film nem csakis és kizárólag az Isonzóról szóló oknyomozás, hanem a résztvevőknek a további sorsát, megváltozott életmódját és mentalitását is igyekszik követni.
GJ: Hozzátartozik a filmhez a szereplők utóélete, hogy mennyire nem voltak megbecsülve, mennyire meghurcolták őket.
Bemutatták a filmet a Magyar Játékfilmszemlén. Rendkívüli tiszteletadás volt, hogy a nézők spontán módon felálltak, úgy tapsoltak a szereplőknek.
GGy: Bizony, és az olaszok is itt voltak, azok is átérezték ezt. Ki lett egyenlítve ez a kölcsönös erkölcsi megbecsülés, valóban békévé oldotta az emlékezés. az olaszok gazdagon vendégül láttak minket, gesztusaikban és tetteikben is megajándékoztak szeretetükkel. Ezt kiváltképp átélték azok a hőseink, kik meg is tanultak különböző szinten olaszul, s csodálkozó sikert arattak. Az olaszok érezhették azt, hogy nem egy pusztába kiáltott szó volt, hogy meg akarunk békülni!
GJ: A bemutató után fél évvel voltunk Goriziában is egy vetítésen. Levetítették, és mondták, hogy ebben a moziban amerikai filmen kívül kelet-európai filmet, pláne dokumentumfilmet sohasem vetítettek, de telt ház volt, félezer nézővel.
A filmben senki, de senki nem veti fel azt a kérdést, hogy volt-e valami értelme, hogy ott harcoltak a magyar honvédek az Isonzónál a fronton… A hazánkat védtük? Vagy a győzelemért? Ez vajon nem került elő a beszélgetésekben?
GGY: De van, aki az utazás alatt is szembesül ezzel, és konkrétan ki is mondja a háború értelmetlenségét (egy venetói borospincénél), s mások is egyetértenek ezzel, mások pedig itthon reflektálnak erre, hogy ilyen embereket öltünk, kaszaboltunk. A további részekben a hadifogolytáborok és forradalmak árnyékában sokkal élesebben fogalmaznak – mert van egy tudatosodási folyamat is –, elég plasztikusan.
GJ: Túl azon, hogy mint katonáknak, tudomásul kellett venniük, bárhová is vezényelték őket, valóban úgy érezték, hogy a hazájukért harcolnak.
GGy: Lényegesnek tartom az idézetet, amit Tolsztojtól vettünk: „Ha a történelemhez kéne mottót írnom, így szólna: Semmit sem titkolok. Kevés az, ha nyíltan nem hazudunk. Arra kell törekednünk, hogy elhallgatással se tegyük.” És ez a filmcsinálásra is vonatkozik, letagadhatatlanul.
A sorozat további filmjeinek mintha még göröngyösebb lett volna az útja. Hogyan alakult ez?
GJ: Az Isonzót 1987-ben mutatták be, 1988-ban készült el a (nem ebbe a sorozatba tartozó) Törvénysértés nélkül, épp a Balladák filmje befejezésénél tartottunk. Amikor jött a rendszerváltás, akkor mindegyik stúdió visszalépett. A Balladák filmjének folytatását nem vállalta a Hunnia, és az első világháborús sorozat is ellehetetlenült, hiszen akkor már magyar dokumentumfilm a játékfilmstúdiókban gyakorlatilag nem készült. Lassan elindultak a pályázati rendszerek, a kilencvenes évek elején, Beadtuk ezt a témát is, de húzódott a dolog. Végül 1996-97-re készült el a Trilógia, a szintén nem túl publikus furcsa véget ért Magyar Történelmi Film Alapítvány támogatásával. Le is ment a Duna Televízióban. A munka elhúzódása kicsit kapcsolódott is a kettőnk szétválásához. De azért ekkor még elmentünk a Délvidékre, Kárpátaljára és a Felvidékre is forgatni. Korábban már megvolt egy három részes szerkezet, de miután még forgattunk, én vállaltam egy összeállítást, de az van kiírva, hogy a kettőnk filmje, és négy részes.
Mi került végül is az egyes részekbe?
GJ: 1. Meggondoltan, megfontoltan – a háború kitörése, román, szerb és orosz front, 2. Isonzó, 3. „Soha többé katonát nem akarok látni” – a háború vége, hadifogolytáborok, az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság 4. Rabló béke – a trianoni békéről.
Ez így végül is erősen kronologikus. Sokat vitatkoztunk róla, és volt egy olyan elképzelés is, hogy ne törődjünk a kronológiával, hanem asszociációs rendszerbe foglaljuk a filmeket. Bevonulások, kapcsolatok az ellenséggel, sebesülések, szerelmi históriák… Csak hát akkor ez egy teljesen új vágás lett volna, sokkal hosszabb utómunkákkal. Illetve hát itt el lehet mondani, hogy Gyula még most is gondol ilyesmire, hogyha sok ideje lesz vagy nyugdíjba megy, majd átvágja ezt a négy részt egy ilyen szerkezetbe…
GGy: Az Isonzót hagynám így, ahogy van, az első részt is hagynám. Az utolsó kettővel kapcsolatban viszont… Bennem él ez, ahogy a festők is megfestik ugyanazt a motívumot másképp. Nem akarom átfesteni, csak más szerkezetbe tenni. Nagyon fontosnak tartanám például a katonák levelezéséből is idézni. Tudjuk, hogy kezdetben Móricz Zsigmond vagy Thomas Mann is lelkesedett a háborúért. Nemcsak az egyszerű magyar juhász vagy géplakatos masírozott boldogan, hanem bizony az entellektüelek legjava is úgy gondolta, hogy Szarajevót nem lehet megtorlatlanul hagyni.
GJ: Gondolkoztunk egy könyvben is, a dialóglistával, levelekkel, kritikákkal, elemzésekkel…
GGy: Tőlünk egyetlenegy filmet nem adtak ki DVD-n. Igaz, hogy mi sem túlzottan dörgölőztünk érte.
Beszéltünk már az Isonzó operatőri munkájáról, de talán érdemes volna összefoglalóan is szólni róla…
GGy: János munkájáról hadd beszéljek én. A korabeli technikával minden sokkal nehezebb volt. Ma a leggyérebb világítás mellett is kiváló videófelvételt lehet készíteni, a film ezt nem közelíti meg. Bizonyos táncfelvételek azért vannak a templom előtt, mert ott sütött a nap. A beszélgetéseknél is kellett világítanunk, de minimálisan, csak addig a határig, hogy éppen ki lehessen venni a részleteket. Ehhez világosítóknak is kellett jönniük – többek között ilyen kapacitást kaptunk a tévétől.
GJ: A legfontosabb az volt, hogy minél kevésbé zavarjuk ezeket az idős embereket a technikával, világítással, statív állítással, pláne a szituációknál…
Amikor a veteránok mennek fel a lépcsőkön, és te követed őket, vagy amikor bóklásznak a temetőben, olvassák le a neveket a sírköveken, és nem vágóképen, hanem szinkron szituációban.
GGy: Nemcsak a magunk filmjéről mondom: Ungváry Rudolf írt a dokumentumfilmről. Sok ponton vitatom, de abban nagyon igaza van, hogy nincs „rossz” dokumentumfilm, mert egy idő után mindegyik archívvá válik. Olyan lesz, mint a hagyma, le lehet róla fejteni rétegeket, de még mindig hagyma, érezzük az ízét, a szagát. Másrészt, én tényleg úgy érzem, hogy ha megnézem tiszteletreméltó – azóta sajnos jelentős részben eltávozott – kollégáink filmjeit, tíz, húsz év alatt semmit sem öregedtek. Remélem mi is besorolunk ebbe a regimentbe!
2014. június 2.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/08 13-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11728 |
