Ardai Zoltán
Hályogkovács-e Szőke, vagy titkos poeta doctus? Mindegy, megtalálta a módját. Sajátságos furor hajtja.
Végezetül helyükre térnek mindenek. Legalábbis a mítoszvilág káprázata szerint így kell lennie. A nagy helyreállások mitologikus példái csupán eseti utalások, de erre utalnak és nem a tagolatlan Egyhez való általános visszatérésre. Odüsszeusznak anélkül sikerül Történetre szert tennie, hogy története idővel magába veszejtse; megannyi szigeten túl egyszeresek olyan új part elé ér, amely ugyanakkor a legismerősebb. Elkerüli továbbá az utolsó csapdát is, azt a tévedést, hogy itt őt már semmi rossz nem várhatja. A szampót hazarabolják Pohjolából a karjalai bajnokok: ha szétzúzódik is az ijesztő égi-vízi viadalban, mégiscsak hazakerül, minthogy csodatévő forgácsai a hon földjén szóródnak szét. Egy különösképp vöröslő alkonyat megvilágításában hirtelen kiárad a Rajna, hogy visszanyelje ami az övé, és Hagen – a wagneri mítosz-átirat Hagenje – késve fut már a gyűrűért. A bánat éveinek sora végetnemérőnek látszik Montsalvatnál, de egy napon ott közeleg erdőn-mezőn át Parsifal, és kezében a szent gerelyt hozza. Megvan tehát a gyógyító ereklye is – és a lovagok Történetet is bevételeztek, melyen át kitapintották a világ alakzatát. Elkapták az egeret kint is bent is. Lugas az öregkoruk.
Mióta minden ereklye megvetemedett és bajos olyan hajlékot mutatni, amelynek Történet világítana az ablakán, a ránkmaradt mítosztömkeleg nem vált ugyan halott ballaszttá, de a mítoszok már inkább fonákjukkal fordulnak felénk. Lenyűgöző képződmények így is a maguk színejátszó ízeltségében, csak épp a naiv elragadtatás élménye cserélődik fel számunkra mindinkább mással. Ami a mítoszok művészeti újraértelmezéseit, vagy egyáltalán ilyenféle felhasználását illeti, ennek legkitaposottabb útjává jóideje a parodikus természetű komponálás vált. Létezik másféle út is – hidegebben játékos, átszellemültebb és komorabb –, de valamely komolyan vett mai mítoszteremtésre, a naiv mítosz-öröm előhívására papírforma szerint kísérletet sem illik tenni. Mivel viszont épp a művészet semmilyen széles körű vagy szűkebb közfelfogáshoz sem képes szorosan és állhatatosan igazodni, effajta kísérletek mégis születnek, ha pedig születnek, hát megesik, hogy egyikük-másikuk több is lesz kísérletnél.
A nyolcvanas évek végefelé, amikor Gazdag Gyula mesemondó-hangra váltott – a Varázsfuvola motivikájával operáló Hol volt, hol nem volt esetében – ezzel ellenpontoznia sikerült a hazai játékfilmezés már-már beálló szellemi lehetetlenségét, váratlanul újra stiláris mozgástérre nyitva kilátást. A Hol volt... egyedi képletű, szívhezszóló iróniája, valamelyest a Csoda Milánóbant idézi – közös a befejezésük is: exodus a felhők közé –, de összetéveszthetetlenül újabbkori produktum. (Az 1950-es De Sica-film, bár nemkevésbé bájos, de dühödöttebb darab, melyben a reménytelenség „klasszikusan” lázadó, hevesebb ívben rugaszkodik át a mese-szabadságba – a népmeseibe –, meg sem állva az egetverő, hápogó boldogságig.) Nem zárhatjuk ki, hogy a kilencvenes évek art-kinóját éppúgy mesefilmek fogják elsősorban reprezentálni, mint ahogyan a típusesztergált profi-mozi szférájában ez már huzamos ideje így van. Ha belegondolunk, mire hivatkozhatnánk egy ilyen fordulat ellenében? Az eddigi papírforma átalakulóban, és ha akadnak rendezők, akiket a papírforma egyáltalán nem is foglalkoztat, csak annál inkább. Az utóbbi néhány évben feltűntek közül ilyen rendező Szőke András, a maga évezredvégi magyar burleszkjeivel, melyekkel sem divatkövetőnek, sem divatok nagy megvetőjének nem mutatkozik: más, sajátabb furor hajtja.
Szőke Kiss Vakondba eleinte mintha valamely, a dokumentarizmus kiforgatásában otthonos, kifinomultan szertelen mesemester műve volna, pedig, mint aztán megvilágosul, egy vastagtenyerű mítoszalkotóé. A filmben csúfondárosan, mégis tisztán fellobban bizonyos olyan öröm, amelyet nem azonosíthatunk az archaikus mítosz-örömmel, de amely jelenkori módon azzal korrelál. Hályogkovács-e Szőke, vagy titkos poeta doctus? Mindegy, megtalálta a módját. Eljárásának egyik legfőbb összetevője éppen a mitikus dekorativitás földig-rontása. Motivikus tekintetben teljes bizalommal a vacakságtól habzó hétköznapi valóra hagyatkozott, szemben azzal a gyakorlattal, amelynek legkiemelkedőbb példáját az elmúlt évtizedben nálunk az Álombrigád nyújtotta (dekoratív-attraktív kultúrelemeknek és erodált natúrának rendezői összejátszatásával). A Kiss Vakond hősvilága kizárólag a hulladékokkal átszövődött natúrából, valamint szerény múltú populáris szórvány-kultúrértékekből épül fel (közép-európai szerzők gyerekkönyvei – köztük az Öreg néne őzikéje is –, Gálvölgyi-show, tangóharmonikás moszkvai műdalok stb.). Az emberi hősiesség végletesen lepucérítva, minden konvencionál-esztétikus jegyétől, egyben ártó vonásaitól is megfosztva diadalmaskodik itt a világon. A világon, mert Szőke ugyan mesécskékből indul ki, de nem átparodizálja, hanem mitikus egységgé gyúrja és növeszti ezeket. Ahogy lehet: blőden. De a Kiss Vakond cselekményének idétlensége rendkívüli mérvű, paródián-túli blődség, így történhet meg, hogy valami megrendítően igaz szondázódik fel benne.
Két központi hőse van, egyikük holmi fiatal vakondféle, aki jámbor vággyal csupán nadrágot igyekszik szerezni a felvilágon, a másik olyan ember, aki csodás jeleket, sorsszerű feladatot kapott: az eltévelygett vakondokot minden vészen át vissza kell juttatnia szüleihez, a földbéli lakba. A veszélyek listája nem nagyon impozáns. Kiss Vakondot (Szőke játssza) falhozvághatja egy rosszkedvű fűszeres, elkaphatja egy kerék, agyonnyomhatja egy zsák uborka, vagy komplexusokat okozhat neki egy egérlány szeszélye, ha megijed ettől. Túl sok helyen mászkál, a kiválasztott ember pedig nem rohanhat folyton a nyomában, mert vérnyomásproblémái vannak. Egyszer mégis elszánja magát, kockára teszi életét, és végképp utoléri a vakondot (behatolva egy szabász-ktsz-be). A küldetéses személy hamisítatlan Wälsungvér: Irén nevezetű, koros lakótelepi háziasszony a Bosnyák tér közeléből, barnakardigános, fáslis piszkafa, nylonszatyorral. Paródia? De hát itt nem állunk meg: ezt az oly ismerős, kissé nemtelenül szögletes szegény nénefajtát, istenem irgalmazz!, férfi egyéníti kísértetiesen, éspedig lovag Herskó János teszi, vállalva, hogy az ő fiziognómiája és lénye, bár másféle filmszerepekre is megfelelne, kiválóan alkalmas ezen szerepre is. A Kiss Vakond bumfordian merész ötletvilágából szimbólumok virágzanak elő megbabonázóan; nem ezt vagy azt a tudott dolgot metaforizáló (a filmről akár leválasztható) jelképek, hanem kevéssé tudott viszonyokat megragadó, művön-belüli képződmények.
Amikor eljő a diadal és fájdalomalkonyati órája, midőn tehát a vakond visszajut a veteményeskert földjébe, a tupírozott frizurás vakondanya pedig (Badár Sándor) a Föld szózatát intézi a próbát kiállott Irénhez, a vén csont a veteményes porában csúszkálva hallgatja az anyát. Még az imént a fájdalmat érezte erősebbnek („vaki, hol vagy?” – hallatta panaszosan), nemsokára azonban, férje oldalára visszatérve, már lábainál a világ, felfogja, hogy Történet-birtokos lett. Ereje sugárzóan megnő: férjéből, az örökösen tévét – főként az altaji népek channeleit – bámuló, morózus Bélából (Szőke másik alakítása) végre jóindulatú mosolyt tud kiváltani anélkül is, hogy rántottát, vagy uborkát mutatna neki.
A „vaki”, Irénnek ez az érzelmes kifejezése, bár alkalmi jellegű, mégis átható szociokulturális zamattartalmú szó. HÉV járatokat idéz, lecsósfazekakat, üzemkörnyéki falvédőket, lehamuzott, hússzínű dunyhákat, tévére tett horgolmányokat, fémlavórokat, az előszoba kövére betámasztott bicikliket, tyúktollas Moszkvics-üléseket. Semmi stílustörés: a Kiss Vakond egész jelenet együttese, képi, zenei és szövegrétegét tekintve egyaránt, ugyanonnét táplálkozik. Abból a terebély szittyósból, amely a valahai magyar munkásság helyét is elfoglalta, de ennél már nagyobb kiterjedésű. A földnek sója felől, művezetők, brigádközemberek, személyzetisek ex-patyolatosok, káposztanevelő városi félkispolgárok és parasztpolgárságig soha nem jutott, iparmarta községlakók életének televényéből. A film szereplő-arzenáljában az okoskodó, „kulturált hangot” megütő figurák is rikítóan ennek a televénynek szülöttei. Csak innét indulhat el valaki felnőtt oly készséggel a szeretet nyomában, mint Irén. Amikor először veszi kézbe a vakond-fotóalbumot, és megpillantja ennek minivizorszerűen működő képeit, melyek a feladatról informálják, nem esik hanyatt, rögtön otthonosan kezeli a soselátott holmit. Réges-rég, még amikor Béla a porcelán Lenint kapta, egész kollektívák voltak ilyen fogékony bizalommal az akkori dalkínálat iránt. Vár ránk a síkság, végtelen mezőkön szél jár. Érdekelte őket ebben is más, mint az, hogy van megérkezés? Márpedig van, hiába minden megcsúfoltatás. Száguld az oldalkocsis motor, a vakond és Irén már a célegyenesben, és a fák fölött felnyekeregnek az elveszettnek hitt, de, íme révet találó régi indulók. A magyar munkavállaló győzhetetlen, a széttúrt, szemetes földbe belelapítódva is. Kiállnak érte, mint a kémény, herr Irén és vakond anyó.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/06 52-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1172 |
