Schubert Gusztáv
Grunwalsky filmje rekviem az 1914-es és az 1994-es világháború áldozataiért.
„A baj előtt egy perccel még nem volt semmi baj.”
Micimackó természetesen nem önként megy a háborúba. Micimackót viszik. Merthogy a micimackóság és a háború tűz és méz. Sehogy sem fér össze egy kobakban. Micimackó Derek Jarman háborús rekviemjéről jut eszembe. Az a film pedig onnan, hogy szegről-végről Grunwalsky Utriusának testvérfilmje, korábbi lévén, talán mintaképe is. A War Requiem egyik jelenetében kisfiúk fektetnek koporsóba, majd hamvasztanak el máglyán egy játékmackót, egy „hősi halottat”. Ez már csak így megy: az első sorokban mindig a mackók menetelnek. Csak később esik a háborúsdi áldozatául a gyermeki is, megtörténik a hihetetlen, kisfiúarcokból lesznek a torz bakapofák. Mind bádogdobbal, játéktrombitával kezdjük a nagy masírozást. Lehet-e erről a végzetes harci ösvényről mégiscsak letérni? Lehet-e nem nőni tovább a hadrafogható korig és szellemig? Ahogy Günter Grassnál, Jarmannál, úgy Grunwalskynál is ez látszik az egyedüli esélynek, amire apellálni lehet a felnőttszenvedélyek, a háborús téboly ellenében.
Utrius Pál – habár sírfelirata szerint 23 évet élt – gyerekember, és nem is akar kinőni a boldog aranykorból, nem akar sem mások gyilkosa, sem hősi halott lenni. Értetlenül gyűrögeti zsebében az 1914. július 17-ére szóló behívóparancsot. Mi köze neki ehhez? „Valakik megharagudtak valakikre, összevesztek egymással – írja majd később, már bakaruhában –, de mi, a többiek miért vesszünk össze?” „Megijedtél?” – támad rá vadtekintetű, szúrósszakállú barátja. „Mi?” – hitetlenkedik rajta Utrius – „Ferenc Ferdinándért? Ferenc? Ferdinándért?” Pofon csattan, szó szót követ, és már a gang kövén tépik egymást a jó barátok. Utrius tényleg nem gyáva, csak epikureista. Boldog sóvárgó kamasz. Szíve szerint ágyban, párnák közt halna meg, nővére, Margit ölelésében. „Női karok kikötőjében”, a bódító „matracsírban”. Ha hagynák. De vége a régi időknek. Érdes új srilus rivall a békésen álmodozókra. Vége a szecessziónak: bevonulás! Ölni kell, nem ölelni. Vagy, ha mégis, akkor hátratett kézzel, gyorsan, sarkosan, bakamódra bagzani, ahogy egy laktanyakerti jelenetben a nagytermészetű főhadnagy egy macskahangú markotányoslánnyal a „kúrást” megkezdi! Végrehajtja! Utána peckesen odalépdel, kissé azért bódult lehet, mert – össztönszerűen hódolva a megvetett békés ódivatnak – szekfűt szakajt. Bohém nemtörődömséggel pompás tépőfogai közé kapja, és őrli, őrli a meghökkent virágot. Aztán persze észbekap és kiköpi a földre. Nesze neked szecesszió! Brilliáns jelenet. Ilyenekben dúskálhatunk az Utriust nézve.
Másutt azonban ehhez a remekhez méltatlanul, elnagyolt, hosszadalmas jelenetekbe gabalyodunk, elkoptatott szimbólumokon bosszankodunk. Mit keresnek Utrius sírján tükörcserepek? Miért kell őt nővérének öt percen át hüppögve siratni? Miért kellett a néma híradórészleteket szinkronzörejekkel „feldúsítani”, nem értettük, nem éreztük volna, ahogy egy katona némán okád az apokaliptikus sárdagonyában? Sorolhatnám még, de négy-öt zseniálisjelenete, és az, hogy a háborúellenesség elkoptatott, pedig létfontosságú témáját életre galvanizálja, az én képzeletbeli filmmúzeumomban a legjobbak közé emeli az Utriust. És micsoda jók a vad bakaarcok (Nemcsák Károly, Derzsi János, Szarvas József). Meg azok is, akik az egyenruha fölött emberi arcot viselnek (az Utriust játszó Szabados Mihály, Szabó István szigorú szemüvege fölött melegséggel átpillantó főorvosa).
Az első világháború képekben. Ha nem is épp a korabeli dicsőséges felfogásban. Grunwalsky első világháborús emlékműve előtt nem a glorie, a düh vagy a fájdalom tompasága kerít hatalmába, úgy viaskodunk az emlékekkel, mint lázálmában a hadirokkant. Gondolataknákra lépünk egyre-másra, harcias előítéleteinkből ezt-azt letép a fájdalmas irónia. Az érzelmek katonaiskolájában jár Utrius Pál is, akár Ottlik hősei. Csak épp ez itt rövid tanfolyam, egyenest valahová a doberdói vagy galíciai frontra előkészítő gyorstalpaló. Grunwalskynak néhány laktanyai életképből kell eljutnia oda, ahová az Iskola a határon és a Buda súlyos százoldalak után, mondatról mondatra harcolva ér el.
Persze nem úgy és nem odajut el. De a tét és a harcmodor ugyanaz. A vágóhídra szánt katonának is meg kell szöknie, akár Bressonnál a halálraítéltnek. És – akár a Bresson-filmben – Ottliknál, Grunwalskynál is a léleknek kell szabadulnia előbb. Nem lehet úgy szökni, ahogy Medve tette, elmenni, otthagyni az egészet, arrébb cipelve a testet, megúszni. Medve végül is ottmarad a katona iskolában, hogy – és ebben áll a bátorító Ottlik-paradoxon- ember és polgár legyem. Ez több, mint pacifizmus. Mert lehetséges. A pacifizmus a lehetetlent kísérli meg, a haragtól, gyűlölettel, gyilkos indulatoktól örökre megszabadított tökéletes embert. De hát ilyen ember nincs is, vagy ha van, már követhetetlen, isteni. Az emberihez hozzátartoznak ezek a kétségbeejtő gyártási hibák, az ember öldöklő angyal. Addig van helye ezen a világon, míg az egyik benne rejlő erő, a pokoli vagy az égi el nem ragadja. Praktikusabban fogalmazva: a háborún úrrá lenni, annyi mint civilizálni, munkába fogni vad ösztöneinket, nem pedig kiirtani.
Az Utrius és az Iskola a határon között azonban van egy sorsdöntő különbség, az Iskola békeidőben játszódik. A harctéren már nem lehet emberivé átlényegíteni a militárisat. Ott Medvének, Utriusnak már szöknie kell, ha nem akar ölni. „Veszíteni akarok addig, amíg ez nem gyávaság – írja nővérének Utrius. – Reggel rémálmaim voltak, azt álmodtam, hogy hosszú harcok után megnyertük a háborút. Évekig küzdtem sárban, piszokban, betegen, sebesülten, de megúsztam és győztünk. Remegve ültem az ágyon és láttam magamat, azt az embert, aki hosszú évek múlva becsönget hozzád és azt mondja: győztünk! Én ezt az embert látni sem akarom! Inkább bármit, de ezt nem! Nem akarok győzni, unom!”
Akkor hát merre? Még most sem árkon-bokron át haza (mint a szakállas barát), ez gyávaság volna, és nemcsak a haditörvényszék felől, hanem az Iskola szelleme felől nézve is. Utrius inkább magát sebzi meg. „Vágjon ki belőlem valamit!” – kéri a katonaorvost. A vakbélműtét nem sikerül, a késeket nem sterilizálták. Utrius harmadnapon belehal a vérmérgezésbe. De így is megmenekült. Legalábbis a vérontás bűne elől. Mert itt bizony az Iskola, ha szépen is, veszít. Ottlik regénye titkos tanítás, boldog kevesek varázserejű talizmánja, ha mind Medvétől, Bébétől, Lexitől (vagy Svejktől, Micimackótól) tanulnák meg élni, s nem Schulzétól, a kadétiskola tiszthelyettesétől vagy az Utrius bagzó főhadnagyától, putbill idegzetű őrnagyától, akkor nem lenne Szarajevó.
De volt, és újra van. És újra el kell menni katonának. És Grunwalsky filmjében mindkettő („utriusque”) Pál. Az is, aki 1914 nyarán, az is, aki „nyolcvan évvel később”, 1994-ben kapja meg a behívóparancsot. Akinek a sorsáról elég ennyit tudnunk, amennyi a film végén két-három percbe belefér, mindent láttunk már, a pokoli malom körbejár, akár Grunwalsky előző filmjében a halálkerék, amely kiforgatja életéből az öngyilkos kamaszfiút. „A baj előtt egy perccel még nem volt semmi baj”. – ott is ezt latolgatják a túlélők. Dehogynem. Kár, hogy csak ennyi belőlünk Micimackó. Aki nem hiszi, nézze újra Grunwalsky „békebeli” filmjeit. Az Egy teljes nap, a Kicsi, de nagyon erős, a Goldberg-variációk mind háborús film. Tájai füstölgő csatamezők, szereplői élőhalottak, akik már nem fohászkodnak másért, csak egy jó kiadós meghalásért. A soha fel nem támadásért, mint Grunwalsky Közjáték epizódjában Kálnoky öregembere (Napról napra).
Érzéki csalódásban élünk. Azt hisszük, hogy a fegyverektől pusztulunk. A valóság az, hogy a Halál mindig előbb jön el, mint a Háború. Akkortájt, amikor egy fél ország (kétharmad? vagy egyharmad is elég?) visszaadja teremtőjének a lelkét, életét, mert, köszöni, nem tud vele mihez kezdeni. „Mindenki atyja, magyarok istene! Kérünk, áldd meg ágyúink méhét, hogy végre megfoganjon a tűzben-vasban születő világ szabadsága. Kérünk, Uram, miként eddig is könyörögtünk, hogy áldd meg a tavasz friss záporfergetegét, úgy esdünk most is a színed előtt, áldd meg fegyvereink golyózáporát, hogy a bűn friss vetését jégzivatarként söpörje el!” – rebegi táguló orrcimpákkal, sírásba fintorodó arccal a kutyaőrnagy. „Áldott golyózápor”, „ágyúk méhe” – ez nem élők, ez halottak imája. Alighanem talált szöveg 1914-ből, de nyolcvan év múlva valaki majd 1994-esnek fogja hallani ezt a hullahimnuszt. Mert ma is ez szól. És hívja, hívja a 14-es csontvázbakákat meg a 94-es év magyar, szerb, bosnyák... élőhalottjait. Az életből szándékkal kvietált hadfiakat a nagy dáridóra, a bor- és véráldomásra. Hijj, be jó lesz! Az őskaján főhadnagy ennek örül annyira, amikor az őrnagy hadiimáját végigpukkadozza. Akadnak persze naivabbak is: egy harcsabajuszú újonc a sorozóbizottság előtt ellilult fejjel, vérbeszottyant szemekkel megmakacsolja magát: „Senki, senki, senkinek nem tolom le a gatyámat. Senki nem nézhet az én seggembe! Senki! Még a feleségem sem nézhet az én seggembe!” Aztán belódítják, és belenéznek. Már majdnem megsajnáljuk, már majdnem tisztelni kezdjük. Mígnem megint viszontlátjuk, részegen, nekivadulva bömböli „Fel-fel vitézek a csatára...!” Nem kétséges, hogy mostantól – sohasem remélt gyönyörűséggel – ő fog belenézni. Hazaérkezett. Kell-e mondani, nem „a szent szabadság oltalmára”. Szóval, nem kell megijedni. Ebbe megint csak az élők fognak belehalni. A Micimackók, a Medvék, az Utriusok. Grunwalsky szólt. Ennél már nem lehet hangosabban, nem lehet érthetőbben.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/06 50-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1171 |
