Szekfü András
Ormos Mária történész akadémikus az I. világháború ábrázolásáról az 1945 előtti magyar filmekben.
Az Ön családjában voltak olyan felmenők, rokonok, akik harcoltak az I. világháborúban, esetleg a történeteik szájról szájra jártak? Volt-e valamilyen viszonya a családnak ehhez a nagy történelmi eseményhez?
Tudomásom szerint nem volt semmi. A férfiak egy része már túlságosan idős volt ahhoz, hogy behívják és frontra kerüljön, a másik részük meg még gyerek volt. Akiről én csak tudok, férfiről a családban, azok mind, hogy úgy mondjam, megúszták ezt a kalandot. Nem úszta meg ugyanakkor a család az anyagi, pénzügyi-gazdasági következményeket, mert például a nagyapám, aki nagyon gondos ember volt, vásárolt egy csomó államkötvényt, amely mind odaveszett. És nem ő volt az egyedüli kárvallott a családban.
Ön történészként a korszak kutatója. Hogyan jelent meg az I. világháború az irodalomban, a filmekben, a köztudatban a következő húsz évben, a Horthy-korszakban? Vajon a trianoni trauma teljesen elnyomta magának a világháborúnak az emlékét, vagy ez a kettő egymás mellett élt az emberek gondolataiban?
Engem az lepett meg és lep meg mind a mai napig, hogy az I. világháborúnak a művészi, irodalmi, képzőművészetei, zenei és filmbeli reprezentációja milyen alacsony színvonalon van. A minőséghez én nem értek, nem szólok hozzá, de mennyiségileg okvetlenül, azt föl tudom térképezni. Ha összehasonlítást teszünk a II. világháborúval, akkor a különbséget zongorázni lehet. Fantasztikus mennyiségű mű van, ami a II. világháborúról fölhalmozódott, többek között filmek is, az I. világháborúról viszont alig. Magyarországon ez különösképpen így van, de ez nem tipikusan magyar jelenség. Gyakorlatilag ugyanezt látja az ember másutt is. Ami egy történészt még különösen érdekel, az emlékiratok száma is nagyon csekély. Komoly, amit használni is lehet, az egyedül Kozma Miklósnak az I. világháborús emlékirata. Windischgraetz is írt visszaemlékezést, de az nem a háborúval foglalkozik, hanem az ő gondolatvilágát tükrözi. Hasonló a helyzet a katonákkal: a nagy katonai vezetők sorra nem írják meg emlékeiket, a francia Foch marsallt kivéve, aki aztán keserű vitába fulladt bele a korabeli miniszterelnökkel, Clemenceau-val, úgy állnak egymással szemben, mint két kakas.
Van ennek valami sejthető oka, hogy miért nem születtek meg ezek a magyar emlékiratok?
Nem sok dicsőséget lehet felmutatni, ez lehet az egyik lélektani motívum. De van még egy általánosabb ok is. Azt lehet látni, meg hallani, meg olvasni, hogy akik hazajönnek, és most nem katonatisztekről, hanem a bakákról van szó, azok sem szeretnek róla beszélni. Olyan gyötrelmes élményeik voltak, sokaknak négy éven át, amit nem szívesen osztanának meg sem a családdal, sem a faluval, egyáltalán senkivel, inkább magukba gyűrik és lenyelik. Mindez lehet egy általánosabb pszichózis, ami nem minden egyes emberre, de a közvéleményre áll. A franciák győztek, de nem ismerek francia regényt a győzelemről (lehet, hogy ez az én tudatlanságom), és ugyanezt mondhatjuk el az összes többi országról. Az előbb az egyszerű emberről beszéltem, ha viszont most a politikát nézem, akkor azt látom, hogy egyetlen állam, egyetlen nagyhatalom sem érte el azt, amit megcélzott akkor, amikor a háborúba belépett. Bárhogy hirdették a propagandában a nagy dicsőséget meg a győzelmet, gyakorlatilag tudták, hogy ez nem győzelem. Sem az angoloknak, sem a franciáknak, sem az olaszoknak – hát az oroszokról aztán ne is beszéljünk, ahol a háború menetében összedől a birodalom. Egy szóval tehát az I. világháború kudarc, és a kudarcot nehéz kifényezni egy művésznek – egy politikusnak lehet.
1919-20-ban a magyar irodalmat ellepi a trianoni trauma, és a tiltakozás. És ez József Attilától Kosztolányiig mindenkire áll. Egész kötetet lehet összeállítani azokból a versekből, amelyekben magyar költők a bánatukat teregetik ki, majd ez elhallgat. Ez két-három évig tart, azután vége lesz. Az adott helyzetre reflektáló témák váltják fel, és nemigen jelenik meg az I. világháború. Még a háború alatt születik egy vers, ami bejárja az országot, a Gyóni Géza verse, „Csak egy éjszakára küldjétek el őket…” Hasonló hatásút többet nem tudok.
A magyar filmtörténetben is kevés filmet találunk az I. világháborúról, vagy ahhoz kapcsolódva. Beszéljünk most a Horthy-korszakról, hogyan látja Ön az akkori, I. világháborús filmeket?
Első látásra az ember legszívesebben azt mondaná, hogy ezeknek a filmeknek csak ürügy a háború, és ez nemcsak a magyar filmekben van így. A háború ürügyén valamiféle romantikus, egyéni történetet adnak elő. Jobban belegondolva azért ez az állítás nem lenne igazságos. A háború több filmnek is ad kiindulópontokat. Például helyszíneket. Ilyen a Sarajevo (1940, rendezte Ráthonyi Ákos), ilyen a Café Moszkva (1935, rendezte Székely István). Helyi kiindulás, helyzet, amibe ezek a magánszereplők belekerülnek, és ami nélkül nem lehetne a mesét kibontani. Tehát tulajdonképpen azért kötődnek a világháborúhoz, de hát annak a legszebb, a legelegánsabb, a legerkölcsösebb oldalát mutatják föl. A főszereplők mind a középosztály felső rétegébe tartoznak. Ebből viszont az következik, hogy igen, ezek a filmek tapadnak a háborúhoz, de nem adják a háború igazi arcát. A háború igazi arca nem itt mutatkozott meg, hanem a frontharcosok millióinál… A magyaroknál, akik voltak Isonzónál és Doberdónál, vagy harcoltak a keleti fronton Przemy¶l-nél, vagy a Pripjaty mocsarakban. Fennmaradt egy világháborús napló, amelyből én idéztem is, az Ágoston Péteré, aki önkéntesként járt az olasz fronton. Őszintén leírja, hogy ezek az emberek éheznek, mert nem jut el hozzájuk időben az utánpótlás. Rosszul vannak felszerelve, a hadianyag utánpótlás is késve érkezik. Leírja, amit a feljebbvalójától hallott, akinek a parancsnoksága alatt álló egység megrohamozott egy káposztamezőt. Amikor már a káposzta ekkora érték, el tudjuk képzelni a viszonyokat. A memoárokban megjelenő fogolytörténetek közelebb voltak ehhez a valósághoz.
Ez a világháború, amiről keveset beszéltek utána, teljes erkölcsi felfordulást is eredményezett. Hányadik parancsolat az, hogy ne ölj? Ötödik? No, az ötödiket kihúzzuk. Az lesz a hős, aki minél több embert öl meg. Ez pedig nem marad következmények nélkül, sehol. Sem a gyarmati katonaságnál (elég sokan voltak a francia és az angol hadseregben), sem a többieknél. Az a felfordulás, ami a fegyverszünet megkötését követi, erre vezethető vissza. Van itt valami, amit én nem hiszek el. Ezerszer leírtuk, hogy a fegyverszünet kihirdetésekor a katonák „fegyvereiket eldobálva rohantak haza”. Ezt én csak úgy tudom lefordítani, hogy az ágyúkat nem kötötték fel a hátukra. De hogy a kézifegyvert magukkal vitték, az biztos.
És a fosztogató kóbor katonákról szóló történetekben ezek a kézifegyverek nagy szerepet játszanak.
És a katonatanácsoknál is nagy szerepet játszanak, és nemcsak Magyarországon.
Az Ének a búzamezőkről című filmben (1947, rendezte Szőts István) is Szőts átveszi Móra Ferenctől, a regény írójától azt a motívumot, hogy kóbor katonák rabolnak a tanyavilágban, és éjszakánként riogatják az embereket, lövések hallatszanak… Szőts ezt a filmet már a II. világháború előtt/alatt el akarta készíteni, de amikor 1947-ben végre sikerült leforgatnia, a filmet Rákosiék azonnal betiltották.
Visszatérve az általános erkölcsi romlásra: az I. világháború volt az első technicizált tömegmészárlás, tankokkal, repülőkkel, gépfegyverekkel. Lehet-e, hogy ezért nem írnak róla a családnak? Mert ez más háború, mint ami a tizenkilencedik századi emlékekben szerepel?
Talán nem is annyira a mechanizálásának, mint a tömegességnek volt nagy szerepe. Elképzelni sem tudjuk, hogy hatvanmillió ember vett részt a harcokban. Régebben is beszéltek már tömegtársadalomról, de igazából a tömeg itt jelenik meg. Nagy tömeg, együtt.
És van még egy parancsolat, hogy másnak a feleségét ne kívánd… Ezt is kiiktatták. Gondoljuk meg, ki lesz katona? Fiatal férfiak összezárva. Engem meglepett egy fénykép, amely az olasz fronton készült, bakák állnak egy ház előtt hosszú sorban, és a kapu mögött egy kupleráj van. Az első világháború következményei között tehát mindenképpen lehet beszélni az erkölcsi felfordulásról.
Az 1945 előtti magyar filmekben ezek a problémák megjelennek, de mintha egy kicsit el lennének simítva, néha el lennének viccelve… A Café Moszkvában a magányos férfiak a tisztikarban azon viccelődnek, hogy egyikük mindig csak egyvalakitől kap levelet, a másiknak viszont ma három levél is jött, egyik Miskolcról, a másik Soroksárról, a harmadik nem tudom honnan. Azaz a nő nélküli férfiak problémája fel van oldva egy ilyen kabaré-jellegű poénban. A prostitúció témája is előkerül, de ugyanígy elkenve, elromantizálva.
Beszüremkedik, de ahogy én ezt végignéztem, ennek nem éreztem a filmben semmiféle komoly súlyát. Kávéházi beszélgetés, ami bárhol, bármikor előfordulhat egy ilyen férfitársaságban. De ez a helyzet is az egyik ok lehetett, ami miatt a katonák nem szívesen beszéltek a háborús emlékeikről. Tehát nemcsak az volt, hogy a fronton voltam és gyilkoltam, hanem hogy megszegtem a házastársi eskümet, a vőlegényi hűséget is…Ezekkel a dolgokkal nehéz szembenézni, jobb nem beszélni róluk. És szerintem ezek a filmek sem beszélnek róluk. Mellébeszélnek inkább.
A Café Moszkva 1935-ös film, Székely István rendezte, aki korábban a Hyppolit a lakájt is. Németországból hazajött, rendkívül tehetséges, nagyon sikeres magyar filmrendező.
Jól megcsinált film. Érdekes jelenetekkel, abszolút nézhető. Csoda, hogy milyen korán készült, mert 1935 az elég korai a magyar hangosfilmben. Az egy másik kérdés, hogy én, mint történész nem sok ötletet kaptam belőle.
Székely azért beletesz a film elejére néhány háborús híradórészletet, vagy ami annak látszik, montázsszerűen. És vannak a filmben időnként olyan felvételek, amik utalnak a háború borzalmaira. A kicsit bugyuta szerelmi történetben például az egyik fordulat az, hogy a főhősnő nem tud tovább menekülni kísérőjével, mert a fahidat felrobbantották, és a fahíd roncsai képileg is hatásosak. Tehát ilyen realitások azért beleszüremkednek a Café Moszkvába.
A másik két filmünk ebből a korszakból a Gorodi fogoly (1940, rendezte Cserépy Arzén) és a Sarajevo (1940, rendezte Ráthonyi Ákos). Vajon lehet-e valamiféle összefüggés aközött, hogy ezekben a filmekben az oroszok meglehetősen szimpatikusak, és hogy ez az az időszak, amikor már érvénybe lépett a Hitler – Sztálin paktum, és amikor a Szovjetunióval éppen ki van békülve Magyarország is? Sőt, a Gorodi fogolyban nemcsak hogy oroszok, hanem bolsevik oroszok szerepelnek.
Ez nekem nem jutott eszembe, de attól tartok, igaza van. Tudniillik vannak a filmben szimpatikus oroszok, illetve ukránok…
Persze mindegyiket magyar színész játssza. Ezekben a filmekben mai szemmel feltűnik, hogy az oroszokat nem oroszul beszéltetik, magyar felirattal, hanem mindenki magyarul beszél, ami néha zavart is okoz. Hogy tetszett önnek a Sarajevo?
Megint csak azt kell mondanom, hogy egészen jók a színészi alakítások. Tasnády Fekete Mária, Tímár József, Kiss Ferenc… Gyönyörű téli tájak – és megint csak van egy eléggé bugyuta történet. A címadó Sarajevóhoz csak az elején van bármi köze. Azért kell a rendezőnek, hogy a főhősnő azt tudja mondani, hogy nem is értesült a merényletről. Ilyen nincs egy kisvárosban, hogy ne értesüljön róla öt perc alatt. Pedig neki több ideje volt öt percnél, mert az is feltűnik, hogy az egyik snitt és a másik snitt között volt ideje átöltözni.
Ettől kezdve szépen gördül a történet, mindenki tisztességes, mindenki remek. Illetve, itt kétféle orosz van: van bunkó, és van nagyon rendes.
A filmtörténész persze hozzáteszi, hogy Tasnády Fekete Mária a film egyik írójának, Radványi Gézának a felesége volt, tehát ő írt a gyönyörű és tehetséges nejének egy parádés szerepet.
Jól tette, mert tényleg Tasnády Fekete Mária a központja ennek az egésznek, nélküle nincs a film. Az az ötlet, hogy ekkor éppen jóban vagyunk Moszkvával, nyilván segített abban, hogy a Sarajevo és a Gorodi fogoly létrejöjjön, ez nagyon valószínű.
1942-ben már nem lehetett volna olyan filmet készíteni, ahol ennyire rokonszenves oroszok vannak.
Más időpontokban is kizárt dolog lett volna – de 1940 nagyon jó volt erre.
Tekintsünk most ki a külföldi filmekre, melyek ekkor készültek, és az I. világháborúval foglakoztak. Ön említette, hogy látta Jean Renoir legendás filmjét, A nagy ábrándot (1937).
A nagy ábránd közelebb van a háborús nagy ábrándhoz, mint bármelyik magyar film. A fogolytábor élete a filmben is közelebb van a realitáshoz, mint bármelyik magyar film.
A háborús nagy ábrándon azt érti, hogy vannak a lovagias ellenfelek, akik, ha lelövik a repülőt, koszorút dobnak a sírra?
Részben erre, részben pedig a nagy francia háborús ábrándra, amiből nem lett semmi. Itt tulajdonképpen már a cím is kritika.
A németek 1932-ben készítették el a Tannenberget (rendezte: Heinz Paul), mai szóval egy szuperprodukciót, a nagy nyertes csatájukról.
Nem láttam ezt a filmet, de hinni vélem, hogy ez tulajdonképpen a „gloire” (dicsőség) gyártása, amit a magyarok nem tudtak utánozni, még ha nagyon szerették volna, akkor sem, mert egyetlen olyan csatát nem lehet megnevezni az első világháború alatt, ahol a magyarok lettek volna az élen a győzelemben. Ilyet nem jegyzett fel a hadtörténet. Olyat, ahol helytálltak, olyat igen.
A filmtörténet feljegyzi, hogy a Tannenberget Hitler alatt, 1936-ban felújították, szemben például a Westfront 1918-cal (1930, rendezte G.W.Pabst), vagy a Remarque regényből készült amerikai filmmel (Nyugaton a helyzet változatlan, 1930, rendezte Lewis Milestone), amelyek háborúellenes filmek voltak. Feltűnik, hogy Magyarországon egyáltalán nem készültek az utóbbiakhoz hasonló pacifista, háborúellenes filmek. Kozma Miklós nem örült volna nekik?!
És nemcsak ő! Az akkori magyar politikai- és média-közvélemény nem tűrte volna el. És most nemcsak arról beszélek, hogy a jobboldal vagy a szélső jobboldal hogyan gondolkodott, hiszen az előbb volt szó róla, hogy Trianonnal tele volt az egész magyar irodalom. Egy ilyen kudarc árnyékában antimilitarista véleményt formálni úgyszólván lehetetlen volt.
(A beszélgetés 2014. július 23-án készült.)
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2014/09 15-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11700 |
