Sepsi László
A tömegfilm autóversenyzői azt a sebességet hajszolják, amivel áttörhetik tér és idő korlátait.
A hétköznapi világ határainak
áttöréséhez csupán gyorsaságra van szükség: ahogy a relativitáselmélet alapján
a fénysebesség meghaladása jelentheti az időutazás kulcsát, úgy a tömegfilm is
újra és újra visszatér a végső határátlépés ideájához, ahol a száguldó fémkasznikba
zárt nézőalteregók – általában limitált időtartamra –, de áttörhetik az általuk
ismert univerzum határait. Az Animátrix
Világrekord című epizódjának főhőse még
segédeszközök nélkül, pusztán saját testének túlhajszolásával érte el a szökési
sebességet, de ez már elég volt ahhoz, hogy izmaival együtt a komputerek által
fenntartott illúzió is szétszakadjon körülötte, és vethessen egy pillantást a
Mátrixon túli valóságra. Tőle alig különböznek azok a figurák, akik valamilyen
segédeszközzel – rendszerint versenyautóval – vágnak neki a körpályának, egymás
és saját félelmük hátrahagyása mellett annak reményében is, hogy száguldásukkal
a szigorúan szabályozott fizikai világot is legyőzhetik. Ezen diadal
csúcspontja a halál, és vele együtt a visszafordíthatatlannak tetsző idő
kicselezése, ahol összeér az adrenalindús trip a pilóta tudatának mélyére és az
időutazás fantasztikuma.
Amikor
1955-ben James Dean 136 kilométer/órás sebességgel száguldva összetörte magát,
nem egyszerűen hátrahagyta az árnyékvilágot, hiszen éppen tragédiája biztosította
legendává válását – a huszadik század egyik megkerülhetetlen ikonjaként került
kívül a mindennapi játékszabályokon és vált időtlen figurává. A Szabad préda főhőse a tudományos fantasztikum
segítségével teszi meg ugyanezt a határátlépést: felrobbanó versenyautójából a
jövőbe teleportálják, ahol a film végére új identitást is szerez. Az időn
kívüliség vagy a konkrét időutazás mindkét esetben szorosan összefonódik a
sebesség és a halál témájával, miképp a Vissza
a jövőbe 3-ban Marty McFly is azért száguld vissza a XIX. századba a
DeLoreannal, hogy megakadályozza a Doki meggyilkolását. De míg a Vissza a jövőbe-széria vagy a Szabad préda a fantasztikumon keresztül alkot
vágybeteljesítő metaforát az idő és az általa determinált sors elleni küzdelemről,
a Speed Racer – Totál turbó vagy a Hajsza a győzelemért elsősorban a
stíluson és az elbeszélésmódon keresztül hangsúlyozza hősei viszonyát a múlttal
és saját elmúlásukkal. AWachowski-testvérek élőszereplős anime-feldolgozása és
Ron Howard friss retrómozija egyaránt egy jól felismerhető korszak megidézésére
vállalkozott – előbbi a hatvanas évek kultikus japán rajzfilmsorozatára, utóbbi
a hetvenes évek sportfilmjeire, illetve Niki Lauda és James Hunt hírhedt
rivalizálásának történetére épít –, ezzel mintegy a befogadót is időutazásra
kényszerítve.
A Speed Racer pszichedelikus
színkavalkádja – ami részben a verseny közben megváltozott tudatállapotot
tükrözi – és főképp időbontásos szerkezete téren és időn túli szembenézést
kínál az elmúlással (miközben egyik hőse, Rex Racer, vissza is tér látszólagos
halálából); a Hajsza a győzelemért pedig,
még direktebben artikulálva száguldás és halál kapcsolatát, a cselekmény során
többször emlékezteti rá a nézőt, évente hány versenyző nem tér vissza a pályáról,
és hány százalékos a halálos baleset esélye.
De
legyen szó a tematika akár science fiction, akár drámai feldolgozásairól, a
határátlépés következményei csaknem azonosak. A szökési sebesség hajszolása –
vagy éppen elérése – szorosan együtt jár a számkivetett-státusszal: a Világrekord rövidtávfutója egy
szanatóriumban végzi, a Szabad préda
címszereplője bárki által levadászható páriaként menekül a jövőbeni
metropoliszban, a Turbó
nitrómeghajtású csigáját saját fajtársai közösítik ki, Lauda és Hunt pedig Howard
filmjében egyaránt antiszociális, egészséges emberi viszonyok kialakítására
képtelen figuraként jelennek meg, akiknek legőszintébb érzelme az
adrenalinfüggőségen túl a bajtársiasságba torkolló kölcsönös rivalizálás. Az
állandó istenkísértés szükségszerűen magával hozza a társadalom fokozatos
hátrahagyását, és a korábbi személyiség helyét – ahogy James Dean esetében –
lassan átveszi a legenda. A Szabad préda
disztópikus társadalmában a karhatalommal szembeszálló szökevény az ellenállás szimbólumává
válik, a fényreklámokon díszelgő arcképe egyszerre ad némi reményt az
elnyomottaknak és hirdeti a vadászidényt ellenfelei számára, a Hajsza a győzelemért sztárpilótái pedig
gruppie-k gyűrűjével (Hunt) vagy még tovább gyűrűző megszállottsággal (Lauda)
próbálják ellensúlyozni egyéb érzelmeik hiányát.
Mint
fentiekből is kitűnik – és ahogy azt legszebben talán az Animátrix Niki Laudához hasonlóan fizikailag leépült sportolója
bizonyítja –, a sebességhatár feszegetése a megvilágosodás ígéretével együtt is
önpusztító tevékenység. Howard filmjében James Hunt minden futam előtt kiadós
hányással szabadul meg halálfélelmétől, miközben szabadidejét többnyire
alkoholmámorban tölti; ellenfele ugyan poroszos fegyelemmel viszonyul az élet
minden területéhez, de a katasztrófát így sem kerülheti el. Ezen önpusztító
folyamat végpontja a valóban elért határátlépés, amit rendre a figurák
szimbolikus halála is jelez, mint Lauda és a Szabad préda hősének valódi vagy Rex Racer megrendezett balesete. A
hősök eredeti identitásának pusztulását hangsúlyozza, hogy a szökési sebesség
elérése után gyakorta hamis személyiséggel térnek vissza az emberek közé: Rex
Racer egy plasztikai műtét után Racer X-ként áll újra pályára, Marty McFly a
vadnyugaton Clint Eastwoodként mutatkozik be, a Szabad préda főhőse pedig végül megszerzi ellenfele cégbirodalmát
és vele együtt személyazonosságát is.
Az
esetenként visszafordítható (Vissza a
jövőbe 3) vagy pozitív eredményként értékelhető (Szabad préda) személyiségcserénél némiképp kíméletlenebbek azok a
filmek, melyekben a határátlépést – jelképes identitásváltással vagy anélkül –,
gyors kiégés követi. A száguldással együtt járó felfokozott tudatállapotot –
amire a Hajsza a győzelemért eredeti
címének többletjelentése is utal (Rush)
– egyszerre a függőség okozója és az önpusztítás katalizátora, az utána való
sóvárgás a határátlépés megtörténtével már kielégíthetetlen. Ahogy a Világrekord hőse tolókocsiba kényszerült
roncsként folytatja hátralévő életét és az utolsó nagy győzelem után a Turbó csigája is törött házzal búcsúzik
a szupersebességtől, úgy Howard olvasatában Lauda és Hunt sem folytatja
ugyanazzal az intenzitással autóversenyzői pályáját. Előbbi balesete után a
korábbinál is kockázatkerülőbb lesz (átengedve ezzel a győzelmet Huntnak),
utóbbi pedig a világbajnoki cím elérése után hátrahagyja pilótakarrierjét –
részben azért, mert mindent elért, amit itt el lehet, részben pedig azért, mert
az utolsó futamon Laudához hasonlóan ő is farkasszemet nézett a halállal,
valóban felkészült rá, hogy nem tér vissza élve a ködös-esős japán pályáról. A Hajsza a győzelemért zárlata már
civilben búcsúzik a két versenyzőtől: Lauda éppen repülőpilóta-karrierbe kezd,
Hunt pedig még inkább beleveti magát a playboyok életébe. A szökési sebesség
elérése után nincs értelme újra pályára lépni.
Az
időutazást és az autóversenyt egymás mellé állító filmekben az autópálya, és
vele együtt a verseny feltételei fokozatosan lényegülnek át metaforikus térré,
a kötött pályán, az időlimiten és sebességmámoron keresztül megragadva egy tág
értelemben vett kitörési vágyat, aminek beteljesülése a halállal való félelem
nélküli szembenézés, és így az idő megállítása vagy kijátszása. Pilótafülkékbe
zárt hősei hasonló stációkon mennek keresztül, mint a moziszékbe kapaszkodó,
ugyancsak paralizált néző: a sebességhatár elérésével kívül kerülnek a
hétköznapi valóságon, új identitást kapnak, miképp időlegesen a velük azonosuló
befogadó is, aki a futam lezárultával ingerektől eltelve támolyoghat ki a
moziteremből – vissza az alagsori parkolóban pihenő, lassú és biztonságos
járgányához.
Hajsza a győzelemért (Rush) – amerikai,
2013. Rendezte: Ron Howard. Írta: Peter Morgan. Kép: Anthony Dod Mantle. Zene:
Hans Zimmer. Szereplők: Chris Hemsworth (James Hunt), Daniel Brühl (Niki
Lauda), Olivia Wilde (Suzy), Natalie Dormer (Gemma). Gyártó: Cross Creek
Pictures / Imagine Entertainment / Revolution Films / Working Title Films.
Forgalmazó: Feliratos. 123 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/10 34-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11692 |
