Andorka György
A Találmány az egyik legeredetibb és legbonyolultabb időutazásos sztori.
Ambiciózus elsőfilmes szerzők számára
az induláshoz működőképes stratégiának látszik a szokatlan narratív eljárásokkal
kísérletezés: a produkciós érték hiányát a nézőt aktivitásra sarkalló elmejátékokkal
és erős atmoszférával kompenzáló művek jó eséllyel megnyithatják a fősodor kapuit
az arra érdemesek előtt, lásd Aronofsky, Natali, vagy a napjainkban már több százmilliós
büdzsékkel játszadozó Christopher Nolan példáját. A szoftverfejlesztőből függetlenfilmes
agytrösztté vedlett Shane Carruth a szabályt erősítő kivételek egyike: míg az
ezredforduló után gyakorlatilag egyszemélyes stábként készítette el filléres
költségvetésből minden idők egyik legeredetibb és legbonyolultabb időutazásos
sztoriját, filmográfiája azóta mindössze egyetlen, hasonlóan kísérletező
szellemben fogant művel bővült, miközben a széles publikum számára a neve továbbra
is jobbára ismeretlenül cseng.
A Találmány
(2004) mérnökhősei igazi szerzői alteregók, akik munkaidő után világmegváltó szabadalmakon
törik a fejüket garázsműhelyükben: ha néhány gramm palládiumra van szükségük, a
gépkocsijuk katalizátorát belezik ki, de esetenként még az otthoni hűtőszekrény
sincs biztonságban tőlük. A játékidő első felében a néző a szakzsargonnal teli
párbeszédeket követve osztozik a kísérletezés izgalmában, egészen a fordulópontig,
amikor a főhősök egy véletlen folytán rájönnek, hogy legújabb találmányukkal
melléktermékeként az időutazás módjára leltek rá. Carruth többek között épp ennek
a szokatlan megvalósítását használja ki a cselekményépítésre: a szereplőknek szubjektív
idő szerint is éppen annyit kell utazniuk, amennyit az időben visszafelé meg
akarnak tenni, így az időutazás körülményes, fizikai megpróbáltatással járó
aktussá válik, a szereplők továbbá csak addig a pontig utazhatnak vissza,
amikor a szerkezetet beindítják, miközben az időhurok „másolatot” hoz létre
belőlük, ami párhuzamosan létezik eredeti énjükkel. A feszültséggörbe innentől
exponenciális ívet vesz: a nagy horderejű felfedezést az éretlen feltalálók
személyes célokra aknázzák ki, ha nem is éppen aprópénzre, de tőzsdei
machinációk révén vaskos csekkekre váltva tudományukat, a bizalmatlanság pedig
lassan eluralkodik a két barát között, ami a film végére thrillerszerű fordulatokhoz
vezet, amelyek folyományaként a hősök helyenként legalább olyan elveszettnek tűnnek,
mint a filmnéző. A film rendkívül bonyolult mögöttes struktúráján felül a
megértést tovább nehezíti, hogy a kulcsfontosságú narratív információkat
gyakran a sorok közül kell kiolvasni, de az idősíkok és elágazások visszafejtéséhez
enélkül is minimálisan egy sakknagymester memóriájára (esetleg papírra és
ceruzára) lenne szükség: a játékidő vége felé már olyannyira sokszor kell
felülírni aktuális hipotéziseinket, hogy a legszemfülesebbek is csak a rendező
nyomában kulloghatnak a végtelenül összetett narratív építmény útvesztőjében.
Carruth
filmje leginkább egy flúgos feltaláló házilag barkácsolt Rube Goldberg-gépéhez
hasonlítható: az egyszerű feladatot a lehető legtöbb lépésben megvalósító,
szándékosan túlbonyolított szerkezetek az öncélú játékon túl voltaképpen a mérnöki
leleményesség dicséretei, varázsuk a kreatív kihívásban, magában a működésben való
gyönyörködésben rejlik. A garázsprojektből, talán alkotóját is meglepve, az
évtized egyik kultuszfilmje született meg, sokáig azonban úgy tűnt, ez pusztán egyszeri
kirándulás marad a részéről. Noha közel egy évtizedes hallgatás után idén előrukkolt
a nagy várakozással övezett, jelenleg is fesztiválköröket futó Feltörő
színekkel, a hollywoodi áttörés alternatív idősíkjáért bevallottan nem ejt
könnyeket a kubricki irányításkényszerrel megvert rendező: pályája minden
bizonnyal a szűk körben, talán csak utókor által elismert zseniknek kijáró dicsőség
ösvényén halad tovább.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/10 33-33. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11691 |
