Margitházi Beja
Szegénynek vagy cigánynak lenni rosszabb, vagy egyszerre mindkettőnek? Danis Tanović dokudrámája a bosnyák perifériáról.
Romatéma,
amatőr szereplők, megtörtént események, újra Ezüst Medve – ha éppen ezeket a
történeteket nem lenne felesleges efféle, a lényegről mit sem mondó címkékkel
jelölni, úgy is tűnhetne, hogy Danis Tanović ötödik nagyjátékfilmje
valamiképpen Fliegauf Bence előző évi Csak
a szél-jének párfilmje. A rokonság azonban igencsak távoli, mert annak
ellenére, hogy a téma valójában fájdalmasan ugyanaz, a két rendezői attitűdöt
és stílust világok választják el egymástól, így a szegénység és
kiszolgáltatottság hétköznaponta, testközelből más-más arcát mutatja meg a
bosnyák, illetve a magyar filmben.
Tanovićnak jó szeme van a drámához, két évig a
frontvonalon filmezett, és bár későbbi, traumákra fókuszáló játékfilmjeivel nem
tudta megismételni több tucatnyi nemzetközi díjjal elhalmozott, a háború
abszurd tragikomikumát kibontó elsőfilmje (Senkiföldje)
sikerét, végidőkben edzett szociális érzékenysége egy évtizeddel később újra
dokfilmesként aktivizálta. A 2011 karácsonyán olvasott újsághír nyomába eredve
jut el az isten háta mögötti, bosznia-hercegovinai faluba, hogy az ott talált
történethez egyből a „leghitelesebb” színészeket is megkapja: a vasgyűjtő Nazif
Mujić és felesége Senada Alimanović végül el is játsszák saját magukat az egy
évvel korábbi eseményeket bemutató, kilenc hideg téli nap alatt kézikamerával,
minimális stábbal és büdzséből leforgatott drámában. A helyszín Poljice, de a
bosnyák cigány falu bárhol lehetne Kelet-Európában, ahol a vidéki élet a reménytelen
szegénység szinonimája. A csóróság itt még az éppen élhető határán egyensúlyoz:
van ház (tákolt), fűtés (erdőből), vastag ruhák (fejenként egy), meleg étel (egyszerű),
kocsi (elromlik) és tévé (hangyás) is, de egy betegség, netán fizetős műtét már
nem fér bele. Márpedig Senada rosszul lesz, és mivel a tb-rendszerben
láthatatlan, a közeli kórházban néhány hónapos halott magzatával csak súlyos summa
fejében operálnák. Nem tehetünk semmit – tárják szélesre sajnálkozva karjukat
orvosok, ápolónők, főnővérek és az igazgató, miután a vérzést ingyen is
elállítják (!).
Szegénynek vagy cigánynak lenni rosszabb, vagy egyszerre
mindkettőnek? Kit és mit diszkriminál a rendszer, a betegséget, a pénztelenséget
vagy a rendszeren kívüliséget? – provokatív és költői kérdéseket itt azonban
nem állít élére senki: sem Tanović, akinek éppen ez a végig diszkréten a
háttérbe húzódó, egy mozdulattal sem beleszóló, az eseményeket a maguk
egyszerűségében megmutató gesztusa kíván lenni a társadalomkritika és a provokáció
maga; és Nazifék sem, akik mintha nem is lepődnének meg annyira a visszautasításon.
Végeredményben ez a fatalizmus az egész film legsúlyosabb közlése, az, ahogyan megértjük,
hogy itt lázadás, felháborodás helyett életprogramszerű vegetálás, túlélés zajlik,
beletörődés az illegalitásba. Ettől nem kap „egy kanyi” segélyt sem a háborús
veterán Nazif, hiába harcolt egy teljes évig a fronton, Senada emiatt nem akar
visszamenni a szociális munkással a kórházba, és ezért oldódik meg végül a
probléma a sógornőtől kölcsönkapott hamis papírokkal. Az ügyeskedés egyszerre
az életösztön megnyilatkozása, a tehetetlenség beismerése, és a
félreállítottság elfogadása, amihez a szűk, szomszédi-családi közösség is természetes
bajtársiassággal, megindítóan asszisztál.
Az Epizódok
talált történetének ereje a dráma mögötti hétköznapok már-már kispolgári
idilljétől teljesedik ki: a Mujić családban nem feszülnek indulatok, a családfő
nem ordít, iszik és üt, hanem hallgat, aggódik és ölel, a gyerekek nőnek, mint
a vadvirágok, és szinte semmit sem vesznek észre a fejük felett zajló események
súlyából, olyan gondosan köréjük van igazítva a burok. És éppen ez a napi
rutin, a kitartott, üres percek, közelről láttatott küszködések képesek
közvetíteni azt, hogy az „illegális” élet, a fizetetlen tb-vel és
villanyszámlákkal van olyan kerek, derűs és szívmelengető, hogy észrevétlenül belebombázzon
néhány masszív sztereotípiába.
Epizód egy vasgyűjtő
életéből (Epizoda
u zivotu zeljeza) – boszniai-francia-szlovén, 2013. Rendezte és írta: Danis
Tanović. Kép: Erol Zubcević. Szereplők: Nazif Mujić (Nazif), Senada Alimanović
(Senada), Semsa Mujić (Semsa), Sandra Mujić (Sandra). Gyártó: SCCA /
Vertigo/Emotionfilm. Forgalmazó: Vertigo Media Kft. Feliratos. 75 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/10 53-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11687 |
