Vincze Teréz
Arthur Newman – brit-amerikai, 2013. Rendezte: Dante Ariola. Írta: Becky Johnston. Kép: Eduard Grau. Zene: Nick Urata. Szereplők: Colin Firth (Arthur), Emily Blunt (Mike), Anne Heche (Mina), Sterling Beaumon (Grant). Gyártó: Vertebra Films / Cross Creek Pictures. Forgalmazó: Big Bang Media. Feliratos. 101 perc.
Az első filmes rendező, Dante Ariola halk
szavú, érzékeny (értsd: „indie”) filmjének első nyolcvan perce elsősorban azt
az érzést erősíti nézőjében, hogy az emberi kapcsolatokról mesélhető
alaptörténetek száma limitált. Itt van például a filmtörténetben folyton
ismétlődő történetséma, miszerint a hősnek annyira elege van saját életéből,
hogy egyszerűen lecserélné valaki máséra, s egy adódó alkalommal valóban ki is
próbálhatja, lehetséges-e megszabadulni saját identitásától. A filmtörténet
egyik leghíresebb vonatkozó példája Antonioni Foglalkozása: riportere, s Ariola filmje láttán talán össze is
vetjük a kalandos életű újságíró (Jack Nicholson) és az unalmas hivatalnok
(Colin Firth) szabadulási kísérletét. Minderre ráépülnek még itt a kapuzárási
pánik és az apa-fiú konfliktus jól ismert sémái, hogy azután a
roadmovie-szerkezet adjon keretet az így összeálló pszichológiai tantörténetnek.
Az első nyolcvan perc
tényleg csalóka, mert miközben a színészi teljesítmények (kiváló angol
színészek jutalomjátéka) és a sok, nem annyira cselekmény-, mint inkább
pszichológiai motivációjú képi és ritmikai (értsd: művészfilmes) megoldás
világossá teszi, hogy a rendező megpróbál túllépni a puszta történetmesélésen,
a fent emlegetett sémák olyan erősen látszanak gúzsba kötni a filmet, hogy nem
számítunk boldog végre (értsd: katarzis). Azonban a játékidő kétharmadáig
veszélyesen kiismerhetőnek tűnő film az utolsó harmadban már-már tipikusan
amerikai intenzitású, mégis indie minőségű katarzisba torkollik: rafináltan
fűzi egybe visszamenőleges érvénnyel a korábbi motívumokat a csúcsponton. Az Arthur Newman végeredményben ékes
példája annak, hogy bár az elmesélhető emberi alaptörténetek tárháza limitált,
az érzékeny újramesélés létrehozza a csodát: átéljük és átérezzük mások
szenvedését/örömét és sajátunknak érezzük az így elnyert
felismerést.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/10 55-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11686 |
