Géczi Zoltán
A dán, svéd, norvég, izlandi filmesek az elmúlt években nemcsak Hollywoodot hódították meg, de az amerikai tévéképernyőket is.
Skandinávia a kortárs európai filmgyártás nagyra
nőtt kistigrise: pár év leforgása alatt friss és karizmatikus arculatot adott a
modern krimi zsánerének, miközben az észak-európai filmesek Hollywoodban is
megtalálták a számításukat, és a szakmai önfeladást elkerülve váltak a
nemzetközi mainstream fontos szereplőivé.
Az észak-európai film újkori
felemelkedése már az1990-es évek elején kezdődött, amikor Billie August (Hódító Pelle, 1987) és Lars von Trier (Európa, 1991), a Dán Nemzeti Filmiskola egykori
renegátjai sorra nyerték a nagy presztízsű díjakat a különböző fesztiválokon, de
az új generációs skandináv krimi a Dogma 95 mozgalom hamvaiból kelt életre. Az
eredeti kiáltvány, mint minden radikális filmesztétikai mozgalom,
szükségszerűen kudarcra volt kárhoztatva; oly kérlelhetetlen szigorral
korlátozta a rendezők munkáját, hogy már születésének pillanatában korlátozott
élettartam-kilátásokkal rendelkezett. Ennek ellenére a Dogma 95 különösen termékeny
kudarc volt: megtisztította a terepet és kijelölte az irányt, nemzetközi hírnévhez
segítette Lars von Triert (Idióták,
1998), Thomas Vinterberget (Születésnap,
1998) és Søren
Kragh-Jacobsent (Mifune utolsó éneke,
1999), parázs vitákat szított a szakmai fórumokon, és felhívta a világ
figyelmét a kompromisszummentes víziókat megvalósító filmesekre. Mivel a kényszerbetegséggel
határos puritánság kezelhetetlen problémákat fiadzott, az utódok számos
szabályt megdöntöttek (ezek közül a legnyilvánvalóbb a zsánerfilmek
forgatásának tilalma), de a szerzői szemlélet dominanciája és a realizmus igénye
a modern északi krimi meghatározó jellemzőjévé, világraszóló sikerének kulcsává
vált.
Los Angeles ostroma
A duplanullás évtized
második felében olyan filmesek kaptak vízumot Hollywoodba, mint Baltasar Kormákur (Izland), Mikael Håfström, Niels
Arden Oplev, Thomas Alfredson, Daniél Espinosa, Noomi Rapace, Joel Kinnaman, Jonas
Åkerlund (Svédország), Morten Tyldum (Norvégia), Nicolai Arcel, Nicolas Winding
Refn, Mads Mikkelsen, Nikolaj
Coster-Waldau (Dánia). S bár számos
elrettentő példa bizonyítja, hogy a hollywoodi invitáció nem csupán szakmai
lehetőséget jelenthet, de az áttelepült filmesek alkalmasint csapdahelyzetben
is találhatják magukat (a pórul járt ázsiai és európai rendezők száma tetemes),
a skandináv alkotók meg tudták őrizni szakmai integritásukat.
A svéd
krimi mainstream áttörést a Stieg Larsson regényciklusából forgatott Millenium-trilógia hozta meg. Az angol
nyelvű kiadás #1 bestsellerré vált (az Egyesült Királyságban 1,7 millió, az
USA-ban 3,4 millió példányban kelt el), majd az első kötet filmváltozata (A tetovált lány,2009) példa nélkül álló
módon 104 millió dollárt hozott a világpiacon. Az amerikai producerek nem csak
a jogokra, hanem a rendezőre és a főszereplőre is rögvest lecsaptak, s bár sem Niels
Arden Oplev nem vállalta a remake levezénylését, sem Noomi Rapace a szerep
újrázását, mindketten gazdagon profitáltak a látványos sikerből. A svéd
színésznő azóta forgatott Guy Ritchie-vel (Sherlock
Holmes: Árnyjáték, 2011) és Ridley Scottal (Prometheus, 2012), főszerepet kapott Niels Arden Oplev első amerikai
rendezésében (Bosszútól fűtve, 2013), következő amerikai filmjében pedig szintén egy honfitársa, Daniél
Espinosa dirigálja (Child 44). Mindemellett
az eredeti mozi is több mint méltányos elbánásban részesült: David Fincher svéd
helyszíneken, válogatott színészgárdával készítette el az amerikai változatot a
Sony stúdió számára (2011), ami R-kategóriás besorolás mellett is 232 millió
dolláros nemzetközi bevételt ért el, ugyanakkor a kritikai elismerések mellett öt
Oscar- két Golden Globe jelölést szerzett.
Ahogy az előző
generációból is a legmegveszekedettebb lázadó, Lars von Trier vált a legnagyobb
sztárra, az új nemzedék legtöbbet hivatkozott figurája is egy hírhedten
öntörvényű filmes lett. Nicolas Winding Refn a dán és angol nyelven forgatott
produkciókat (Elátkozott város-trilógia,
1996-2005; Bronson, 2008) követően került
Hollywoodba, és úgy tudott stabil szakmai reputációt építeni, hogy esze ágában
sem volt megfelelni a stúdiórendszer elvárásainak. Első amerikai rendezése, a Drive – Gázt! (2011) hetek leforgása
alatt vált kultuszfilmmé, rendre felbukkant a tárgyév legkiemelkedőbb
alkotásait összegyűjtő listákon, komoly bevételt termelt a nemzetközi
forgalmazásban, és sztárstátuszba emelte a főszereplő Ryan Goslingot. Az idén
bemutatott Csak Isten bocsáthat meg
azonban jócskán megosztotta a közönséget; főként azok csalódtak az
ultra-erőszakos, metafizikai szimbólumokkal telezsúfolt moziban, akik nem
tájékozódtak a dán író-rendező katalógusát illetően, illetve nem vették kellően
komolyan a film ajánlását (a rendező Alejandro Jodorowskynak dedikálta a mozit).
A Csak Isten bocsáthat meg ugyanis
közelebb áll Nicolas Winding Refn eredeti stílusához, mint a szupercoolság mozgóképes
ikonjaként mennybe menesztett Drive –
Gázt!: homályos múltú, elveszetten bolyongó, szótlan hőse a Valhalla (2009) félszemű főszereplőjének
parafrázisa, hipnotikus erejű, fülledten impresszionista képi világa és a
brutális erőszak naturalista ábrázolása pedig a Tom Hardy zseniális színészi
munkáját is dicsérő Bronson hagyatéka
(mindkét filmet Larry Smith fényképezte). A dán író-rendező megkapta a
belépőjét, mégsem akar a mainstream Hollywood közkatonájává válni: többek
között egy Harrison Forddal tervezett thrillert is visszautasított kreatív
nézeteltérések miatt („Túl rövid az élet ahhoz, hogy olyan filmeket nézzünk,
amiben Harrison Ford nem akar meghalni” – nyilatkozta komiszan), jelenleg pedig
az európai képregénykultúra egyik legmívesebb gyöngyszeme, a Jean Giraud és
Alejandro Jodorowsky nevéhez köthető The
Incal élőszereplős adaptációján munkálkodik.
Jelen pillanatban mintegy
tucatnyi skandináv rendező dolgozik Hollywoodban, és ennél is több északi
produkció vár újraforgatásra. Az izlandi Baltasar Kormákur a Vérvonal (2006) sikerét követően kötött
ki Amerikában, ahol egy rendkívül kényelmetlen és felkavaró drámával (Lélegezz!, 2010) mutatkozott be, majd
leforgatta első nagyjátékfilmje remake-jét (Csempészek,
2012), idén pedig a 2 kaliber című
krimivel képviseltette magát a világ filmszínházaiban. Daniél Espinoza Denzel Washingtonnal és Ryan Reynolds-szal készítette el
a Védhetetlent (2012), de
észak-amerikai debütálásánál sokkalta érdekfeszítőbb a következő munkája (Child 44), amiben Noomi Rapace, Gary
Oldman, Joel Kinnaman, Tom Hardy és Vincent Cassel játsszák a fontosabb
szerepeket. A norvég Morten Tyldum (Fejvadászok,
2011) Alan Turing életéről forgat (The
Imitation Game), a dán Nikolaj Arcel pedig az Egy veszedelmes viszony (2012) nemzetközi sikerét követően
költözött át Los Angelesbe, miután a Warner Bros felkérésére elvállalta a Fables című urban fantasy képregény
mozgóképre vitelét. Ami az újraforgatásokat illeti: Daniél Espinoza Instant dohány
(2010) című filmje rendezőre vár, a Fejvadászokat
Martin Scorsese fogja adaptálni a Working Title felkérésére (az eredeti regényt
jegyző Jo Nesbo Hole-sorozatának észak-amerikai
filmjogait szintén lekötötték), a Vérvonal jogai régóta amerikai kézben
vannak, és nem volna túl nagy meglepetés, ha az Egyesült Királyságban két ízben
is feldolgozott Elátkozott város is
kapna egy hollywoodi remake-t.
One Vision
A skandináv invázió második
hulláma nem a széles vásznon, hanem a televízió képernyőjén zajlott le. A DR1
és DR2 néven két adót működtető Danish Broadcasting Corporation az 1990-es évek
végén Hollywoodba küldte a vezető producereket, hogy tanulmányozzák az amerikai
sorozatfejlesztési és forgatási módszereket. A Los Angelesben szerzett
tapasztalatokat összevetették a dán viszonyokkal, és a csatorna igényeit szem
előtt tartva kidolgoztak egy olyan szakmai keretrendszert, ami harmonizálja a
kreatív és a gazdasági megfontolásokat, az újvilági és az európai gyakorlatot.
Tekintettel a skandináv
piac méretére, nyilvánvaló volt, hogy költségvetés dolgában nem versenghetnek
az amerikaiakkal (egy 12 epizódot számláló hollywoodi sorozat költségvetése
akár a 80-100 millió dollárt is elérheti, a dánok általában 8-12 milliót költhetnek
egy szezonra, amit rendszerint koprodukciós konstrukcióban finanszíroznak),
ezért a magas büdzsét feltételező műfajok (sci-fi, kosztümös történelmi dráma)
eleve kiestek, és a kortárs közegben játszódó történetek felé fordultak. A
munkálatokat ugyanúgy showrunner (vezető producer) irányítja, mint Amerikában,
viszont a kreatív stáb jóval nagyobb szabadságot kap. A One Vision policy
lényege, hogy az író munkájába nem szólnak bele a producerek; ha elfogadtak egy
scriptet, akkor a szerző már belátása szerint dolgozhat. A gyártásvezetők és a
stúdiófőnökök nem küldözgetnek note-okat (ez Hollywoodban hétköznapi gyakorlat),
nem befolyásolhatják a dramaturgiát a vélelmezett vagy valós közönségigényekre
hivatkozva, nem toldozgatják-foldozgatják a kész anyagot utóforgatások elrendelésével,
hanem a metódus nevéhez híven hagyják érvényesülni az alkotó eredeti vízióját. A
dán közszolgálati televíziónál meghonosított alkotói légkör pompás eredményeket
fiadzott, a helyi produkciók színvonala elképesztő mértékben megemelkedett, a
minőség pedig üzleti szempontból is busásan kifizetődött.
A 2011 őszén indult,
dán-svéd koprodukcióban készült Bron/Broen
(2011-) a skandináv krimikre jellemzően borongós, komoran moralizáló történet,
rendkívül gondos kivitelezésben; Dániában egymilliós nézettséget ért el, és a
hollywoodi, illetve európai producerek is felfigyeltek a sorozatra. Az amerikai
FX kábeltévé változatlan címmel (The
Bridge), a brit Sky Atlantic és a francia Canal+ pedig The Tunnel címmel forgatta le saját honosítását, amelyek idén kerültek
sugárzásra. A hollywoodi változat (főszereplők: Diane Krüger, Demian Bichir) tisztességes
adaptáció, de az eredeti széria elképesztően masszív atmoszféráját, stílusos
képvilágát nem sikerült reprodukálni, és a dán-svéd koprodukcióban oly beszédes
csendeket a kelleténél kicsit sűrűbb párbeszédekkel igyekeztek kiváltani, ugyanakkor
a frissen bemutatott angol-francia mutáció (amelyben a Csalagút vette át az
Öresund-híd szerepét) két epizód után jóval bizalomgerjesztőbbnek tűnik.
A dán-svéd-norvég
koprodukcióban készült Forbrydelsen
(2007-) két kontinensen is kultsorzattá vált. Csak Dániában 1,7 millió (!)
nézőt ültetett tévé elé hétről-hétre, több európai országban is sugározták, a
legnépszerűbb nyilvános internetes adatbázis pedig tucatnyi nyelven kínál nem
hivatalos feliratot az epizódokhoz. A remake-et a Fox Television Studios
készítette el, az első évad 2011-ben került sugárzásra az AMC kábelcsatornán; az
amerikaiak olyannyira elkötelezték magukat az eredeti széria értékeinek
maradéktalan átmentése mellett, hogy egy füst alatt a dán producereket is
leszerződtették (a férfi főszerepet pedig egy svéd színészre, Joel Kinnamanre
bízták). Bölcs döntést hoztak: az újraforgatott, Seattle városába helyezett The Killing az évad egyik legerősebb
produkciójaként mutatkozott be és komoly kritikai sikert aratott, bár nézettség
terén nem teljesítette maradéktalanul az elvárásokat. Utóbbi azért sem meglepő,
mert a gyermekgyilkossági ügyön dolgozó nyomozópáros története korántsem holmi
simára polírozott, középosztály-kompatibilis anyag, aminek a megtekintése
nyugtatóan hat a nagytakarításban megfáradt kertvárosi háziasszonyok idegzetére.
A szerfelett kényelmetlen társadalmi tabukat (gyermekprostitúció, kábítószerek,
fiatalkorú bűnözés, egyéb devianciák) szenvtelen realizmussal ábrázolja, ahogy
a detektívmunkát sem sorsszerűen eredményes folyamatként mutatja be – mindvégig
nyitva áll a lehetőség, hogy a saját démonjaik által űzött, zilált
rendőrtisztek önfeláldozó erőfeszítései merőben hiábavalók, és soha nem fognak
pontot rakni a borzalmas ügy végére. A sorozatot a harmadik évad után törölték;
legfőképpen üzleti okokra hivatkozva tettek így, bár kreatív szempontból is
felmerülhettek kétségek, mert az utolsó szezon megrázóan keserű, nihilista
lezárásával a cselekmény kikerekedett, a legfontosabb kérdések mind
megválaszoltattak.
Már forog a Den som
dræber (2011-) amerikai adaptációja (Those Who Kill), előkészületi szakaszban van a Department Q, s mivel a kreatív válságot hírből sem ismerő szerzők
folyamatosan szállítják a televíziós potenciálban bővelkedő regényeket és az
eredeti forgatókönyveket, a dán közszolgálati csatorna a következő két évre nem
kevesebb, nyolc új bemutatót írt ki. A hollywoodi producerek korábban kész
anyagokat vásároltak, ma pedig már pre-production projektekre tárgyalnak (ez
mindkét fél számára számottevő előnyökkel jár), amelyeket elsősorban kábeltévés
forgalmazásra szánnak. A kábeltévé optimális médium az európai eredetű tartalom
számára, hiszen ezek a nyomasztó hangulatú, komótos tempójú, lélektanilag zaklatott
bűnügyi történetek elsősorban a nagyvárosi felnőtt értelmiség igényeit
szolgálják ki, a fősodorbeli nyomozós sorozatok (CSI, Criminal Minds, Bones) hívei könnyebben befogadható,
érzelmileg kevésbé megterhelő élményre vágynak. Ugyanakkor a televíziós jogok
értékesítésének és az internetes letöltéseknek hála a kortárs skandináv
krimisorozat kategóriája önmagában is komoly nemzetközi rajongótáborral
rendelkező, erős márkanévvé vált.
Kis nemzetek nagy filmjei
A bűnügyi zsáner régi
hagyományokkal rendelkezik Észak-Európában, de ahhoz, hogy a regionális
filmipar uralkodó műfajává lépjen elő, jól kidolgozott szakmai koncepció és
tudatos építkezés szükségeltetett. Ahogy a jó borász megvizsgálja a talajt,
tájékozódik a mikroklímát illetően, behatóan tanulmányozza a történelmi
hagyományokat, mielőtt eldönti, mely szőlőfajtát érdemes telepíteni, hogy
kimagasló minőségű bor szülessen az adott dűlőben, a skandináv mozi jelenlegi
arculatának felépítése is szakértelmet és következetességet, eltökéltséget és
kreativitást igényelt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/12 42-44. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11676 |
