Várkonyi Tibor
Ha a miniszterelnök szót kér a tévében, soha nem lehet az övé az utolsó szó. Körkép a francia televíziós hírműsorokról
Hat földi csatorna, nem sok egy kicsit? Úgy látszik nem, mert esztendők óta mindegyik megél, ha nem is egyformán, és nem is nehézségek, gondok nélkül. Ha a francia tévénéző esténként leül a készüléke elé, szaporán nyomogathatja a távvezérlőjét; ha netán elbóbiskol az unalomtól az egyik műsornál, azonnal változtathat, találhat inkább kedvére valót. Ez serkenti az alkotógárdákat, hajszolja a közönség kiszolgálására, mert ebből jön a bevétel. Természetesen nem az előfizetői díjakból; azok még a hideg vízre sem volnának elegendők. A hirdetés hozza a pénzt, a frankmilliókat, és az illatszergyárak, hűtőszekrénycégek alaposan megnézik, hogy a hat csatorna közül melyiket szeressék jobban.
A választást nem bízzák a véletlenre. Csalhatatlan mérce áll a rendelkezésükre: az Audimat, az elektronikus számológép. Akár a közvélemény-kutatásnál, a reprezentatív fölméréseknél, kiválasztják a társadalom átlagát képviselő nézőtábort; önkéntes jelentkezés alapján kis készüléket szerelnek a képdobozokra, és a műszer azonnal jelzi, ki mire váltott át, melyik műsornak mekkora a nézettsége, melyik hány százalékot hasít ki.
Esztendők óta az első csatorna, a TF-1 vezet, egymagában az övé a közönségnek legalább a negyven százaléka. A többi ötnek a maradékon kell megosztoznia, átlagosan 10-15 százalék jut rájuk. Holott a TF-1 magáncsatorna, úgynevezett kereskedelmi adó; közszolgálatból az 1980-as évek vége felé a szocialista államfő (Mitterrand) és a jobboldali kormány (Chirac) privatizálta. Hogy igazán szabad legyen a verseny, a tájékoztatást ne kössék meg politikai elkötelezettségek, ki-ki választhasson az ízlése és kedve szerint.
A TF-I elsősége persze abból is fakad, hogy szinte számlálatlanul van pénze. A privatizáláskor tartott versenytárgyalást a „cementkirály”, Franciaország legnagyobb építésze, Francis Bouygues nyerte meg, az övé lett az „első”. Nem játékszert látott benne, komoly üzleti céljai voltak; pénzt keresni, milliókkal gazdagítani vállalatbirodalmát. Bejött. Egymaga esténként annyi nézőt csábít, mint a két állami-közszolgálati csatorna (a France 2 és France 3) együttvéve, tavaly a tiszta jövedelme elérte a 450 millió frankot. Semmi ráfizetés, semmi fönntartási gond, sőt...
Ehhez persze nem elég az üzleti szellem, a profizmus is kell hozzá. Mindenekelőtt az esti híradónál. A pompás kivitelű variétéműsoroknál, a filmeknél, riportoknál igazán nem is olyan ádáz a verseny, a híradónál igen. Azt nézik a legtöbben, pergő ritmusa, információgazdagsága, feszültsége miatt; itt mindig történik valami. A francia tévé a protokolleseményt nem ismeri. A kormány Párizsban is minden héten ülésezik, de a szóvivő (pedig ott miniszteri rangban van) csak akkor kerülhet a képernyőre, ha igazán van mondanivalója, újat, szenzációt jelent be. És meglehet, még akkor is a hírcsokorban csak a nyolcadik, kilencedik helyet kapja meg, az elsőn semmiképpen nem szerepelhet.
Aztán van még egy aranyszabály. Ha a miniszterelnök szót kér a tévében, soha nem lehet az övé az utolsó szó: nyomban utána megszólalnak az ellenzéki vezetők, reagálnak az elmondottakra, bírálnak, ellentmondanak. Ahány ellenzéki párt, annyi tagadó, szembesítő. És ebből a szempontból teljesen mindegy, magáncsatornáról van-e szó vagy közszolgálatról. Mindegyik pártatlanul, objektíven kezeli a politikai eseményeket. Elképzelni sem lehet másképpen.
Az első csatorna abban adja a pluszt, hogy híradójának a műsorvezetője a francia tévévilág szuperprofija. Patrick Poivre d’Arvor (a nézőnek csak PPDA) szinte szenvtelenül konferálja föl a történteket. Szenvtelenül, de nem unalmasan. Forró a képernyő. Izgalmas, érdekfeszítő, akár egy krimiben, a figyelem egyetlen pillanatra sem lankadhat. Két téma között csippent egyet a szemével, bekonferálja a riportert és az operatőrt, de ez is hozzátartozik a koreográfiához. Itt nincs napi váltás, unalmasabbnál unalmasabb, műkedvelőnél műkedvelőbb műsorvezető, PPDA nélkülözhetetlen. A hét első négy napja az övé, hétfőtől csütörtökig, csak péntek estétől vasárnap estig van váltótársa, a női PPDA, a szolidan szép és csinos Claire Chazal, aki maga is az ő iskoláját követi. A pletykarovatok egy ízben össze is hozták őket; bírósági per lett belőle, amelyet a meggyanúsított pár nyert meg.
PPDA egyébként is botrányhős. Az utóbbi néhány hónapban kétszer volt – úgymond – etikai ügye, de egyik sem ártott a népszerűségének. Inkább használt. Az első egy fiktív riport. Kubában járt operatőrével, és kizárólagos interjút harangozott be Fidel Castróval. Le is ment a képernyőn: PPDA kérdez, Castro válaszol. Csakhogy ugyanakkor Havannában járt a közszolgálati France 2 forgatócsoportja is, és leleplezte a szakmai trükköt. Castro visszautasította az interjút, viszont meghívta sajtóértekezletére a francia tévésekét. PPDA az egyes témák közé egyszerűen bevágta önmagát, mintha közvetlenül kérdezne; így lett párbeszéd a létre nem jött találkozóból. A sztárt szakmailag elmarasztalták, a közönség viszont azt mondta: ügyes.
A TF-1 másik szupersztárja egy hölgy, akibe jószerivel Franciaország egész férfilakossága szerelmes. Pedig nemhogy nem csitri, nem csinibaba, jócskán benne van a „férfikorban”, közelebb az ötvenhez. Anne Sinclaire a 7 sur 7 (Hétről hétre) című műsort vezeti minden vasárnap este pontosan hét órakor, amolyan A Hét jellegű. Minden héten más a meghívottja: egyszer kormánypárti, máskor ellenzéki vezető, színész, filmrendező, egyházi személyiség. Anne Sinclaire-ben kettős a vonzás: a megjelenése, természetes szépsége, egyszerű, mégis csábító öltözködése és fölényes tudása, magas szintű intelligenciája. Parázslik körülötte a levegő. Ha alkalmasint férfi a beszélgetőpartnere, valóságos erotikus hangulat uralja a képernyőt, pedig semmit sem tesz; mindez a lényéből árad, öröklött külsejéből és szikrázó okosságából. Nem kell kérdésekkel provokálnia a politikai ostromlottat, nyomban a hatása alá kerülnek. És korántsem udvariasságból, mindig ő nyer.
Anne Sinclaire-nek vannak úgynevezett magyar kapcsolatai is. Az első férje, gyermekei apja, Ivan Lévai, aki maga a közszolgálati rádiónak az egyik sztárja. Minden reggel ő szerkeszti, mondja be a lapszemlét; ez is lenyűgöző műsor, talán éppen azért, mert főként az ellenzéki újságok kommentárjait idézi. A legkeményebb bírálatokat. És soha, egyetlen kormánypolitikusnak se jutott eszébe, hogy panaszt emeljen, kiegyensúlyozottságot kérjen számon, mert ilyen a francia sajtó. Kormánypárti lap úgyszólván nincs is, és nem a rádió meg a televízió dolga, hogy „ellenhangulatot” teremtsen. Még akkor sem, ha közszolgálati. Anne Sinclaire néhány éve vált el magyar származású férjétől, és szocialista pártállású miniszterhez ment feleségül. Dominique Strauss-Kahn azóta kormányával együtt megbukott, de ez a második házassága tartós.
De talán túlságosan is idilli a kép. A TF-1 páratlan gárdájával csakugyan szuperprofi, mégis, vezető helyzete ellenére minden pillanatban meg kell küzdenie ezért a szerepéért. Mégpedig főként a két közszolgálati csatornával. Amióta új elnök áll az élükön, a szakma harmadik nagyja, Jean-Pierre Elkabbach. Ez a zseniális újságíró, (mert őt választották a sok menedzser, pénzügyi jelölt és producer ellenében) arab hangzású nevével szemben algériai születésű francia zsidó, bámulatos riporter. Nem tisztel senkit, bárkivel készít is interjút, záporoznak a kemény kérdései. Mitterrand elnöknek, ha kitér a válasz elől, ugyanúgy a szavába vág, mint a kormányfőnek. A nézőket, a közönséget szolgálja, nem a politikai hatalmat, mégha a közszolgálati France 2 és France 3 legfőbb vezetője is.
Az ő megbízatása nagy kihívás az eddig egyeduralkodó TF-1-nek. Márcsak azért is, mert maga is szuperprofi. Amióta posztjára ált tották, alaposan megcsappant a TF-1-nél a nagy újságírók létszáma. Át-, illetve visszacsábította őket. Az első csatornánál olyan feszült a légkör, olyan ádáz a szakmai versengés, hogyha valamivel kevesebb pénzért is, (de még mindig sztárgázsiért) két nagy „fejedelemasszony” máris átment a közszolgálatihoz. Michéle Cotta, az ízig-vérig politikus vitavezető és Christine Ockrent, híradószerkesztő. Mondják, Európában nincs olyan közszolgálati tévé, amely megengedhetné magának azt a luxust, hogy két önálló híradóműsort tarthatna fönn. A két párizsi csatorna, a France 2 és a France 3 az élő cáfolat. Nemcsak, hogy mindkettőnek külön, önálló híradóstábja van, hanem több műsorvezető-egyénisége is. A kettes csatorrán Bruno Mazur, Paul Amar és Hervé Claude; talán egyik sem annyira szikrázó, mint a páratlan PPDA, de mindhármukat bármelyik európai televízió megirigyelhetné. Negyediknek pedig „Krisztina királynő”, a nagy Christine Ockrent, aki az éjféli órákban, a harmadik csatornán búcsúzik el a nézőktől; a késői éjszaka ellenére sokan várják meg. A vonzóan nőies Anne Sinclairerel szemben inkább keményen férfias megjelenésű, de szakmai fölkészültsége PPDA színvonalával vetekszik. Könnyű a francia tévéknek ádázul vetekedniük ennyi istenáldotta tehetséggel...
A többi három inkább olyan „kiscsatorna”-féle. Bár nem egészen. A kóddal vehető Canal + külön költséget követel a nézőktől, de ennek ellenére rohamosan gyarapszik a nézőtábora. Talán ezért is hajtottak végre politikai ízű puccsot a vezetésében. Alapító elnöke és sikerre vivője Mitterrand személyes barátja, ha nem is politizált közvetlenül, de érzelmei a szocialistákhoz vitték közelebb. Az 1993-as választásokon győztes jobboldali kormány addig mesterkedett, amíg kiszorította; az utóda jobban megfelel a mai parlamenti többségnek. Franciországban így dúl a médiumháború. Talán kifinomult módszerekkel, de az elvárt eredménnyel; vihar csak azért nincs, mert a nagy választékban minden nagynevű újságíró nyomban foglalkoztatást talál. Egyetlen percre sem érezheti mellőzöttnek vagy kirúgottnak magát.
A Canal + híradójának az az eredetisége és vonzása, hogy az egészet humorosra veszi. A politikusok nem „élőben”, nem filmről jelennek meg, hanem bábalakjukban, Uborka-szerűen. A hangjuk is megtévesztően ugyanaz, hála a nagy karikírozó művésznek, aki egyik pillanatról a másikra hol PPDA, hol Mitterrand, hol Balladur, hol Chirac; fetreng a közönség. Ez a híradó is naprakész, csak mindent a fonákjáról mutat be, nem tisztel senkit és semmit; sem nemzeti érzést, sem meggyőződést, és nem háborodik föl rajta senki. A demokrácia a tiszteletlenség politikai formája is. A nézők száma esténként milliókban mérhető, mert a Canal +-nek van egy üzleti trükkje; csaknem az egész napi műsora kódolt, de ez a fél-háromnegyed óra minden készüléken nézhető. Így gyarapodik a közönség.
Nem elhanyagolható tényező a legkisebb, az M 6-os csatorna sem. Elsősorban a fiatalokra szakosította magát; szédítő klipek, – szórakoztató sorozatok. Kezdetben amolyan árva gyerek volt a hirdetésekben is, de kezd fölfelé kapaszkodni, mert a nagy cégek rájöttek: ez a közönség a leghajlékonyabb a szokásaiban, hajlandó az ízlésén változtatni, új és új cikkeket kipróbálni. A híradója is ehhez alkalmazkodik: a csatorna nevét követve napi beszámoló hat percben, semmivel sem több. Minden benne van, ami aznap történt, csak kevésbé részletesen, kommentár és elemzés nélkül. Aki többre kíváncsi, olvassa az újságokat.
A leghányatottabb sorsú a legfiatalabb adás, a francia-német együttműködésben jelentkező Arte. Már a neve is mutatja, hogy amolyan elitműsor. A tönkrement ötödik csatorna, a Cinq frekvenciáját kapta meg, nagy állami támogatással működik. Üzlet soha nem lesz belőle, kulturális szolgáltatás. De ki tudja, meddig bírja szusszal, ha az állami források költségvetési nehézségek miatt kiapadnak. A francia néző persze akkor sem rövidül meg. Nem csak azért, mert még akkor is fantasztikus a választéka; ha netán az Arte bajba kerülne, nem maradna sokáig fekete és néma a képernyő. A tévé akkora üzlet, hogy a nagy verseny ellenére is hamar volna rá jelentkező. Még akkor is, ha a hagyományos csatornákat mind jobban fenyegeti a kábel...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1994/06 39-40. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1167 |
