Géczi Zoltán
Onibaba – japán, 1964. Rendezte: Kaneto Shindo. Szereplők: Nobuko Otowa, Taiji Tonoyama, Kei Sato. Forgalmazó: Etalon Film. 103 perc.
Kaneto Shindo a háború utáni
japán film egyik atyamestere, generációjának legtöbbet dolgozó képviselője;
négytucat filmet rendezett (96 évesen még kamera mögött állt!), íróként 238
forgatókönyvhöz kapcsolható a neve, producerként számos rendező munkáját
támogatta, röviden: a szó legszorosabb értelmében véve szentelte teljes életét
a mozgókép művészetének. Leghíresebb rendezése (Hirosima gyermekei, 1953) a Hibakusha
cinema (az atombomba sokkhatását filmes eszközökkel feldolgozni igyekvő
zsáner) meghatározó darabja, ugyanakkor munkásságában végig jelen van a háború
és a militarista szemlélet kérlelhetetlen kritikája.
Az
1964-ben bemutatott Onibaba
történelmi hátterét a XIV. században dúló polgárháború adja, cselekményét pedig
egy klasszikus japán történet ihlette, de az előremutató alkotói koncepciót
mérnöki precizitással megvalósító film kulcsa továbbra is az antimilitarista
attitűdben, a szamuráj eszménykép deheroizálásában keresendő. Főszereplői
(Kaneto Shindo ez alkalommal is kedvenc színészeivel dolgozott, mint Nobuko Otowa, Kei
Sato, Taiji Tonoyama) a háború névtelen
áldozatai, céltalanul kódorgó kutyák, akik az abszurd erőszak tobzódása
közepette józan eszüket és erkölcsi érzéküket egyaránt elveszítették, és a legalantasabb
gaztetteket is hezitálás nélkül követik el, ha a bűn hozzásegíti őket egyetlen
nyomorúságos tál rizshez. A békésen hullámzó virágosnád-tenger közepén tengődő,
igencsak beteges viszonyban élő anya és lánya életét először a katonaszökevény
Hachi hazatérése forgatja fel, a később felbukkanó, démonmaszkot viselő
szamuráj pedig már az elkerülhetetlen isteni igazságszolgáltatás metaforája. A
horror-elemekkel átszőtt film vizuális kivitelezésében valóságos
vászonköltemény: természetfilmeket megszégyenítő tájképek sorakoznak, a fények
és az árnyékok rafinált játékot űznek egymással, de a csodálatos éjszakai
felvételek (valójában ezeket is nappal rögzítették) mellett olyan avantgárd
megoldások is felbukkannak, mint a tradicionális Taiko-dobok és a kortárs amerikai
jazz vegyítése. A szofisztikált képi világ és a finom erotika hatásosan
ellenpontozza a nihilista lélektani portrékat, a kárhozat felé menetelő
szereplők őrületét, amelyből csak a fiatal lány számára kínál kiutat a rendező
– a háború által megfertőzött, elállatiasodott nemzedék tagjai nem
menekülhetnek bűneik elől, de a következő generáció talán reménykedhet a
megváltásban.
Kaneto
Shindo ezen műve is remekül példázza, hogy a rendkívül produktív 1960-as
években Japán kritikán felüli produkciókkal járult hozzá az egyetemes
filmművészet fejlődéséhez, így az Onibaba
megtekintése a mozgókép története iránt komolyan érdeklődők számára erősen
javallott.
Extrák:
negyven perces werkfilm.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 62-63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11666 |
