Hegedüs Márk Sebestyén
Az ódivatú krimiket horrorelemekkel felturbózó olasz giallo gyökerei egész a fagyos Skandináviáig nyúlnak.
Arne Mattson neve szinte biztosan nem cseng
ismerősen a kortárs filmkedvelők körében, pedig a svéd filmrendező karrierje
egészen ígéretesen indult: Egy nyáron át
táncolt című szerelmesfilmje 1952-ben Arany Medvét nyert Berlinben,
Cannes-ban pedig Arany Pálmára is jelölték. Az idő azonban nem kedvezett a
filmnek, melyet a kritikus- és közönségsiker ellenére mára már leginkább csak
azért jegyeznek, mert egy skinny dipping
jelenet során a szerencsés néző megcsodálhatta Ulla Jacobsson fedetlen kebleit,
mely idomok nemzetközi szinten is nagy izgalmat keltettek. Igaz, nem is rossz
kezdés ez egy olyan rendezőnek, aki a hetvenes évekre a svéd exploitation
filmgyártás egyik prominens alakja lett, olyan, a maga korában botrányos
darabokkal a hóna alatt, mint a Mocskos
ujjak (1973) című szindikátusfilm, mely az Akit félszeműnek hívtak (1973) rape-and-revenge-klasszikushoz
hasonlóan hírhedtnek számított megjelenése idején. Mielőtt azonban ilyen zavaros
vizekre evezett volna, Mattsson – még a kritikusok tiszteletét birtokolva – leforgatott
egy sor népszerű műfaji filmet is, egy akkoriban kedvelt svéd krimiíró, Folke
Mellvig köteteinek feldolgozásával pedig ötrészes, címük alapján „Szín-sorozatként” is ismert bűnügyi szériát
rendezett (Asszony feketében, Modell vörösben, A kék lovas, Asszony fehérben,
A sárga autó). Ezek a mai szemmel
igencsak avíttasnak tűnő rejtélyfilmek ugyan még Svédországban is régen
feledésbe merültek, az utóbbi években azonban ismét előkerültek néhány
teoretikusnak köszönhetően, akik a hetvenes évekkel népszerűvé váló, s az
amerikai horrorra is jelentős hatást gyakorló olasz giallókkal hozták kapcsolatba őket. Hogy ezen kapcsolat mennyire volt
meghatározó, erősen vitatható, tény azonban, hogy egyes aspektusok érdekessé
tehetik az összehasonlítást.
Arne Mattsson Mellvig-adaptációiban
egy magándetektív házaspár, John és Kajsa Hillman kalandjait követhetjük
nyomon, akik egyfajta svéd Nick és Noraként veszik fel a küzdelmet Svédország
gyönyörű tájainak megátalkodott bűnözői ellen. A különbség csupán annyi, hogy
ők nem alkoholisták, és általában véve jóval kevésbé karakteresek, mint
amerikai rokonaik – másodlagossá válnak a rejtélyek mellett, s ez lehet az oka
annak, hogy Kajsa Hillman az ötrészes sorozatnak csak három darabjában tűnik
fel, John Hillman pedig A kék lovas
teljes játékideje alatt egy másik ügyet old meg Angliában. Hőseink rendre természetfeletti
erők álcája alatt elkövetett rejtélyes gyilkosságsorozatokkal kerülnek szembe,
melyek mögött azonban mindig nagyon is evilági, számító, racionális érdekek
állnak. Mattsson horrorelemekkel fűszerezi a klasszikus krimi szabályai szerint
működő történeteket, s a bizonyos jeleneteivel Robert Siodmak Csigalépcsőjét (1945) idéző Asszony fehérben (1962) című, sorban
negyedik filmjével már-már a pszichothriller felé is kacsintgat.
A „Hillmanthrillerek”
hősei azonban egy másik párossal osztoznak meg a főszerepen: egy középkorú,
ügyefogyott, enyhén dadogó és örökké rossz nyomokat követő asszisztenssel,
Freddyvel és szerelmi érdeklődésének tárgyával, Sonjával. Ők a feszültséget
hivatottak enyhíteni a történetekben, de sajnos csak tovább borzolják a néző
idegeit, méghozzá nem jó értelemben véve. Kevés valóban sikeres krimikomédiát
tudnék felsorolni a filmtörténelemből (W. S. Van Dyke A cingár férfije ilyen), Mattsson sorozatából pedig különösen kilógnak
az elviccelt jelenetek, melyek sokkal inkább a nyugat-német Edgar
Wallace-adaptációkhoz közelítik a Szín-sorozatot,
mint a giallóhoz, amelyben
szerencsére már nem lett hagyománya a kényszerű poénkodásnak.
Mattsson azonban
kétségtelenül jeleskedett az atmoszférateremtésben, és tehetséges operatőrei
segítségével sikerrel teremtett feszültséget a régivágású alapanyagból
táplálkozó, túlbeszélt adaptációkban. A sorozat első darabját, az Asszony feketében (1958) címűt – melyben
egy szellemnek álcázott elkövető valójában szerelemféltésből elkövetett tettei
szolgálnak megoldandó rejtélyként – például a svéd (vagy az egyetemes)
filmművészet egyik legkiemelkedőbb operatőre, Ingmar Bergman legfontosabb
alkotótársa, Sven Nykvist fényképezte emlékezetesen.
A sorozat
legkiemelkedőbb darabja egyértelműen az 1958-as Modell vörösben, sőt, tulajdonképpen ez az a film, ami miatt ma
Svédországon kívül is beszélnek még a sorozatról. Ez azonban elsősorban nem a
film saját érdemeinek köszönhető, sokkal inkább annak a néhány
filmtörténésznek, akik tanulmányaikban Mario Bava 1964-es Hat halott modell című műfajtörténeti jelentőségű giallójának fontos előképeként nevezték
meg, minek hatására egyesek a „svéd
giallo” címkéjét aggatták Mattsson Szín-sorozatára.
Bár a Modell vörösbent (vagy a
sorozat bármely más darabját) túlzás lenne giallóként
elemezni, valóban vannak jegyek, amelyek igazolják ezen összevetés
létjogosultságát. A legfelületesebb hasonlóság, hogy Mattsson és Bava filmje is
egy divatház alkalmazottjait tizedelő rejtélyes gyilkos tevékenykedését követi
nyomon, s amennyiben figyelembe vesszük, hogy a cselekmény teréül szolgáló
divatközeg éppen Bava erőszakos víziója nyomán vált népszerűvé a műfajban, már
ez a szempont sem elhanyagolható.
Ennél is sokkal
fontosabb azonban a Modell vörösben
képi világa, az Asszony feketében
után Sven Nykvistet váltó Hilding Bladh operatőri munkája. Bladh Eastmancolor
képei kísérteties módon emlékeztetnek Bava hat évvel későbbi filmjére, s ez a
hasonlóság egyes jelenetekben (mint például abban a szekvenciában, amelyben a
tolószékes igazgatónőre rágyújtják a házát) még a későbbi, bevallottan Bava
előtt fejet hajtó imitációk többségét is túlszárnyalja. Bava színpompás képei –
intenzív, természetellenes színekkel és expresszív világítással széttördelt,
álomszerű hatást kiváltó képkompozíciói, melyek megalkotásához fekete-fehér
filmekben használatos technikákat is alkalmazott – Dario Argentótól kezdve Tim
Burtonön keresztül az elmúlt évek „neo-giallóként”
forgalmazott, valójában inkább Király Jenő-i értelemben vett stílusfilmek
rendezőiig (lásd Hélène Cattet és Bruno Forzani 2009-es Amerjét) temérdek alkotót megihlettek, egyik alkotás sem mutat
azonban ilyen erős hasonlóságokat egyik konkrét filmjével sem. Különösen
zavarba ejtő, hogy Mattsson filmjét Svédországon kívül csak nagyon elszórtan
forgalmazták, hiszen ha mindkét filmet megtekintjük, nehezen hihetjük el, hogy
Bava ne látta volna valahol, valamilyen körülmények között a Modell vörösbent.
Műfaji szempontból
tekintve a Modell vörösben és a
sorozat többi darabja is hasonló képletet követ, mint a nyugatnémet krimi vagy a giallo, azaz ezek is horrorelemekkel dobják fel az ódivatú whodunit-szálat, azonban egyik film sem
képes túllépni a már az ötvenes években idejétmúlt krimi-hagyományokon vagy a
hangulatölő komikus betéteken, műfajkeverési kísérleteik pedig kevésbé
sikeresek. A Hillmanthrillerek így akkor válnak a legizgalmasabbá, amikor
sikerül feledtetniük a banális cselekményt, s helyette a – valóban olasz
rémfilmeket megelőlegező – hátborzongató vizualitás és a szokatlan ötletek
kerülnek a középpontba; egy kirakatban elhelyezett próbababáról kiderül, hogy
ügyesen elhelyezett holttest, az egyik szereplő hipnózis hatása alatt a
birtokon található mocsárba öli magát, a zeneszóra felriadó szereplők csak egy
bábút találnak a csembalónál… Bár a filmek kevésbé elborultak és erőszakosak,
mint akár a velük egy időben készülő Wallace-krimik, ezek a pillanatok kétségtelenül működnek, és igazolják a
filmekre fordított időt.
Arne Mattsson az ötvenes
évek végétől kezdve műfaji filmekből épített magának karriert, a közönség
tiszteletét pedig még sokáig sikerrel őrizte. Életműve sok olyan tételt
tartalmaz, amelyek egy angol feliratos megjelenéssel nagyobb közönséget
érdemelnének. 1958-ban például remake-elte Victor Sjöström A halál kocsisa című klasszikusát, 1966-os, Én, a test címre keresztelt thrillere olyan szexuális feszültséget
emelt be a történetbe, amelyet a Hillmanthrillerekben hiába keresnénk, A próbababa (1962) című, különös
hangvételű filmje pedig fantasztikus- és horrorelemekkel díszített melodráma
egy éjjeliőr elviselhetetlen magányáról, illetve visszás kapcsolatáról a
címszereplő bábúval. Csupa olyan film, ami felkelti bennünk a gyanút:
amennyiben több filmje is hozzáférhető volna, Mattsson nevével talán nemcsak a
Bava-monográfiák lábjegyzeteiben találkozhatnánk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 26-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11663 |
