Roboz Gábor
Svédország egyik tavalyi sikerfilmje egy negyven évvel ezelőtti szexbotrányt politikai thrillerként tálal.
Míg a hetvenes évek amerikai
filmjében számos példát találunk arra, hogy aktuális politikai ügyekre egyes
alkotók viszonylag gyorsan reagáltak összeesküvéses thrillerek forgatásával, a
vonatkozó munkákat idéző Call Girllel
a svédek némi késéssel dolgozták fel saját hetvenes évekbeli botrányukat. A
film arról az esetről mesél, amelyben egy stockholmi madám fiatal lányok és
középkorú nők felhasználásával olyan call girl-hálózatot épített ki, ami hosszú
időn át kiszolgálta miniszterek, köztisztviselők és a hatalom más képviselőinek
igényeit. A svéd-norvég-finn-ír koprodukcióban készült mozi az 1976-os
választás előtti időszak bemutatására koncentrál, ekkor került ugyanis sor a mások
kizsákmányolásából karriert csináló asszonyság letartóztatására, és kis híján a
felelősök lebuktatására is.
A televízió
világából érkező Mikael Marcimain jó néhány (mini)sorozatot követően most
először rendezett nagyjátékfilmet, és a tavalyi év egyik legnézettebb hazai
produkciójával mutatkozott be a közönség előtt. Ebből sejthető, hogy biztosra
ment: nem egyszerűen olyan témát választott, amely még közel negyven esztendő
után is képes foglalkoztatni a közvéleményt (a ’76-os botrányt a kormány rögtön
elmismásolta, és csak évek múltán derült fény a pontos részletekre), hanem jól
bevált műfaji öntőformát talált az ügy sikeres feldolgozásához. A szintén tévés
közegben edződött Marietta von Hausswolff von Baumgarten forgatókönyvéből
készült film a klasszikus összeesküvéses thrillereket (A Parallax-terv, A keselyű három napja) idézi, és azonnal beazonosítható figurákat mozgat: mindenekelőtt a
leleplezésen dolgozó szívós zsarut és a politikai elit könnyen gyűlölhető
képviselőit, a nézői azonosulást ugyanakkor a prostituálttá tett lányok figurái
segítségével valósítja meg.
A Call Girl nyitásán érződik a
forgatókönyvírói és rendezői rutin, a gondosan összesodort szálak feszült és
pergős cselekményt eredményeznek, a feltehetően korhű jelmezek és díszletek
pedig sokat tesznek hozzá az élményhez. Az alkotók ráadásul bölcs döntéssel nem
egy teljesen arctalan hatalmat vázolnak fel a néző számára, hanem időről időre
beiktatnak olyan jeleneteket, amelyekkel tájékoztatni tudnak egy-egy politikai célkitűzésről
és törvénymódosításról. Ezek felhívják a figyelmet arra a liberalizmus jelszavával
megvalósított törekvésre, amely egyrészt a nők egyenjogúságáról és a munkához
való jogáról prédikál (például lehetővé teszi számukra, hogy pénzért
befeküdjenek lógó hasú politikusok alá), másrészt megkönnyíti azok dolgát, akik
fiatalkorúakkal folytatott közösülésre vágynak (egy új törvényjavaslat
értelmében a 14 éven aluliakkal megvalósított szexuális tevékenységért
legfeljebb két éves büntetés róható ki, a fogamzásgátlókat pedig ingyenesen
elérhetővé teszik).
Bármennyire
is erősítik azonban a szóban forgó jelenetek a film kritikus hangnemét, nehéz
eltekinteni a középső harmadtól, ahol látványosan megroggyan a szerkezet. Az
alkotók ugyanis valami oknál fogva egy 140 perces produkcióval dolgozták fel a botrányt,
mintha azt gondolták volna, hogy egy feszes műfajfilmmel nem adhatják meg a
témának kijáró tiszteletet, és nem ábrázolhatják az áldozatok kiszolgáltatottságát
és az elkövetők képmutatását. A Call Girl
ezzel együtt a Svédországon kívül élők számára is képes érdekfeszítően
tálalni a belpolitikai ügyet, és a démonizált hatalom képzetét erősítő
parabolaként is nézhető.
Call Girl
(Call Girl) – svéd, 2012. Rendezte: Mikael Marcimain. Írta: Marietta von Baumgarten. Kép: Hoyte Van Hoytema. Zene: Mattias Bärjed. Szereplők: Sofia Karemyr (Iris), Pernilla August (Dagmar), Simon J. Berger (John), Josefin Asplund (Sonja), Anders Beckman (Roy). Gyártó: Garagefilm. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 140 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 23-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11662 |
